Mindenekelőtt tisztázzuk, miért is látogatunk el különféle tradicionális szellemi gyakorlatokat és tanításokat átadó rendezvényekre. Nagy tisztelői vagyunk az őseredeti hagyományoknak, kiváltképp azért, mert a – minket kiemelten érdeklő – metafizikai megvalósítás kapcsán rendkívül hasznos módszerekkel és meglátásokkal szolgálnak. Az is meggyőződésünk, hogy a könyvek önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy kellően közvetlen benyomást szerezzünk egy adott tradícióról, illetve azon belül a konkrét gyakorlatok által hordozott minőségről. Ha érdekel egy hagyomány vagy egy módszer, a saját szemünkkel, minél közelebbről és átfogóbban kell megismernünk annak természetét.
Mindezek ellenére nem tartjuk szerencsésnek azok hozzáállását, akik túl nagy hatékonyságot tulajdonítanak egy ilyen eseménynek. Akik úgy vélik, hogy egy a mester társaságában végigücsörgött hétvége automatikusan okot ad nekik arra, hogy másokhoz képest megkülönböztetetten, magasabbrendűként tekintsenek önmagukra. Jóllehet azok viszonyulását sem tudjuk támogatni, akik anélkül bírálják és utasítják el ezeket az „átadásokat”, hogy valós képet alakítanának ki arról, mi is zajlik le egy ilyen eseményen.
Mi valahol a kettő közötti álláspontot igyekszünk képviselni. Nagy érdeklődéssel és bizalommal fordulunk a tanítókhoz, ám egyúttal egyfajta tárgyilagossággal, enyhe távolságtartással követjük a történéseket. Nem akarunk az örök kívülálló szerepére pályázni, ám abba a hibába sem akarunk beleesni, hogy úgy igeneljünk valamit, úgy nevezzük magunkat egy irányzat képviselőinek, hogy nem rendelkezünk megfelelő ismerettel és értéssel róla. Elég nagy baj, ha egy hagyományhoz való csatlakozást a puszta csatlakozási szándék motiválja, és semmi több. Ha nem is vetjük el ennek lehetőségét, mi elsősorban nem csatlakozni akarunk, nem a valahová tartozás kétségbeesett igénye vonz bennünket ide, hanem az, hogy felfedezzük a végső, abszolút állapotot és az ezt segítő módszereket. Úgy véljük, ha ez a törekvés – az adott tradícióra való ráhangolódáson túl – elég erősen él az emberben, a hagyományhoz való csatlakozás eleve végbe megy, anélkül, hogy az ember külső síkon különösebb erőfeszítéseket tenne ennek érdekében. Ezzel persze egyáltalán nem azt mondjuk, hogy külső vonatkozásban semmit sem kell tenni, csupán azt, hogy a hangsúlyokat érdemesebb máshová helyezni.
A hiteles csatlakozás a befogadók oldaláról egyéb akadályokba is ütközik. Sokak nem rendelkeznek a vallások és hagyományok alapelveit illető megfelelő előképzettséggel, nincs eléggé éles képük a spirituális megvalósító archetípusáról, és túlságosan is rabjai a modern mentalitásnak, ami egyenesen szemben áll mindazzal, amire egy ilyen alkalom irányul. E szellemi minimumok elsajátításának hiánya vezet ahhoz a néhány kirívó esethez, amiknek ezen a hétvégén is tanúi lehettünk: a benső hő felébresztésének tibeti gyakorlatában való jártasságukat egyesek úgy próbálták minden jelenlévő számára feltűnően igazolni, hogy a téli idő ellenére rövidnadrágban és tangapapucsban érkeztek, vagy épp a gyakorlás kellős közepén izzadásra hivatkozva látványosan pólót cseréltek.
Mindez arra enged következtetni, hogy többeknek ez csupán az önigazolás egy újabb formája, aminek megfékezéséhez nem elegendő az a tény sem, hogy az általunk eddig megismert bön vagy buddhista tanítók – néhány fordításbeli vagy kulturális különbségből fakadó elcsúszást leszámítva – eléggé igyekeztek eloszlatni a félreértéseket. A helyes irányulás megragadásához az is szükséges – és ez nem megkerülhető –, hogy az ember magáévá tegye a tradicionális létszemléletet, azt az alapállást, amivel a hagyomány embere rendelkezett. Ez egy mankó ahhoz, hogy még letisztultabban közelíthessen ezekhez az ősi tanításokhoz és azok céljaihoz.
Choe-khor Tshang Rinpócse, a bön hagyomány gese fokozatú tanítója, nyolcadik alkalommal látogatott el Magyarországra 2018. január. 5. és 7. között. Derűs jellemű, hittel teli, közvetlen, mélységekre fogékony személyiség, aki tanítását hűen igazította közvetlen szellemi tapasztalataihoz és az általa jól ismert ősi szövegekhez. A jelen alkalommal a tavaly megkezdett tumo (gtum-mo) tanítás folytatása került terítékre. A tumo az úgynevezett anyatantra hat fő gyakorlatának (csöd, bardo, pova, tumo, álomjóga, alvásjóga) egyike. A tumo kifejezés valami olyasmit jelent, hogy „haragvó/tüzes/szenvedélyes/vad/heves (nő)”, általánosabb megfogalmazásban azt, hogy „benső tűz”. A benső tűz felébresztésének célja, hogy negatívumaink, korlátaink, fájdalmaink elégetésén keresztül elérjük az egyetemes gyönyör állapotát. Ehhez kaptunk a hétvégén három, különböző erősségű és intenzitású módszert, amelyek sajátos – itt most nem részletezett – testtartásból, vizualizációból és légzéstechnikából állnak össze. A gyakorlat hasonlata szerint a test a kemence, a vizualizáció az az eszköz, amivel lángra lobbantjuk a tüzet, a légzés pedig az, amivel tápláljuk azt. Mesteri fokon e gyakorlatok révén a benső hő fiziológiai szinten is megnyilvánul, ennek köszönhető, hogy a Himalája barlangjaiban élő jógik a fagypont alatti hőmérsékletet is könnyedén kibírják. Ám fontos tudni, hogy a tumo gyakorlói nem azzal a céllal kezdenek bele ebbe a műveletbe, hogy télen ne kelljen fűteniük vagy kabátot hordaniuk: céljuk a szellemi megvalósítás. A hő fizikai megmutatkozása ehhez képest mellékes eredmény.
Az már minimális gyakorlatozás után nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a módszerek még a mai ember számára is roppant hatékonyak lehetnek. Egy másfajta állapotot idéznek elő, amiben az emóciók kényszerítő ereje kevésbé kap teret. A gyakorlat során egy olyan haragvó, pusztító minőség felébresztése a cél, ami kíméletlenül feléget, elsöpör, elrettent minden olyan korlátozó elemet, amik alaphelyzetben rátelepednek énünkre, és a saját szájuk íze szerint befolyásolják életünket. Már a gyakorlatot megelőzően az istenség (Tugdzse Kundrolma/Vadzsrajogini) ama aspektusával kell azonosulnunk, ami a poklok legocsmányabb teremtményeitől is hatalmasabb és ijesztőbb – ez garantálja, hogy a korlátozottságok maradéktalanul feloldódnak a vizualizált bölcsességtűzben. Egy erőteljes gyakorlatról beszélünk, ami folyamatosan fokozható, egy mondhatni radikális módszerről, ami részvéttelenül és hezitálás nélkül gázol át minden gondolaton és szenvedélyen, hogy aztán az isteni boldogság élményében feloldja azokat.
Hasznos volt közelről megismerni ezeket a gyakorlatokat. Még ha az ember nem is szánja rá magát egyből, hogy végezze őket, tisztább képet alkothatott mind a tibeti spiritualitásról, mind a bönről, mind a tumo gyakorlat folyamatáról és lényegéről a hétvége folyamán. Véleményünk szerint ez a gyakorlat bonyolultsága, összetettsége és speciális jellege miatt kezdőknek nem javasolt, de haladóknak is csak akkor, ha az illető pontosan meg tudja magának fogalmazni, hogy aktuális szellemi előrehaladása szempontjából miért éppen erre van szüksége.
Külön öröm volt látni, hogy a tibeti tanítót, annak ellenére, hogy Nyugaton folytat már egy ideje tanulmányokat, nem tudta megfertőzni az evolucionizmus degenerált szemlélete: a Kajlás-hegy barlangjaival kapcsolatban határozottan állította, hogy azok sohasem szolgáltak holmi előemberek kezdetleges lakhelyeiként: azok mindig is a spirituális gyakorlók speciális elvonuló helyeikként funkcionáltak (elmondta nekünk, hogy a jövőben ő is szeretne egy ilyen barlangban hosszabb időre elvonulni). Choe-khor Tshang halálhoz való heroikus hozzáállása is figyelemre méltó volt. Éppen olyan, amilyennel egy szellemi megvalósítónak rendelkeznie kell. Az ilyen apró jelek további megerősítést adnak a tekintetben, hogy a bön hagyomány képviselői, külsőleg és bensőleg egyaránt, még ma is nagy hitelességgel képviselik a tradíciót.
De van-e realitása mindennek a nyugati kultúrkör szülöttje számára? Át lehet-e neki egyáltalán adni? És ha igen, képes-e a tumót úgy és arra, használni, ahogy és amire kell? Kétségtelen, hogy akadhat néhány ilyen személy. Ám tudatosítani kell, hogy ez egy néhány napos „gyorstalpalót” követően nem fog igazán működni. Akkor sem fog, ha pusztán az motivál bennünket, hogy megszerezzünk egy sziddhit, azaz egy különleges, mágikus képességet. A gyakorlatot nemcsak helyesen kell csinálni, de érteni is kell, mégpedig egyre mélyebben és mélyebben. Ez viszont időt, kitartást, sok ismétlést és nagy erőfeszítést követel. Ami a technikai részt illeti, csak egy példát említve, a tibeti betűk, a szubtilis csatornák vagy a szimbólumok (növekvő és terebélyesedő tűz, megolvadó fénygömb stb.) megfelelő formájú és intenzitású vizualizálása már eleve nem egy egyszerű feladat. Ami pedig a megértést illeti, ezt nagyban megnehezíti az a tény, hogy a személyes mesterrel nincs folyamatos kapcsolat, ami a félreértések megelőzését és a benső előrehaladást biztosítaná. (Aki részletesebben kíván elmerülni a témában, annak például a Tibeti misztériumok című mű további eligazítást adhat.)
Ami a rendezvény külsőségeit illeti, az esemény nem volt megfizethetetlen, noha – még ha a tanuláshoz szükséges áldozathozatalt nem is spórolhatjuk meg magunknak – sajnos egy átlagkeresetű ember pénztárcája már megérzi ezt az összeget. A körülményekkel kapcsolatban pedig a következő a meglátásunk: túl hosszúnak ítéltük a tanítás két és fél napos hosszát. Igencsak embert próbáló egy ilyen hétvégét folyamatos éber figyelemmel végigkövetni. Ráadásul az volt az érzése az embernek, hogy sok az üresjárat, és hogy a lényegi mondandóhoz képest aránytalanul hosszúra nyújtották a napokat. Érthető, hogy ezeket az évente csupán egyszer-kétszer idelátogató tanítókat nem szívesen engedik el olyan hamar, de attól még „a kevesebb néha több” elv ugyanúgy igaz marad. Egy testileg kimerült és szellemileg leterhelt társaság számára már nem ideális módon fognak lecsapódni a dolgok.
Ez a mellékes kritikai észrevétel természetesen nem von le a remek szervezés és a lelkiismeretes tanítás értékéből.
