– Miért nem lehetünk egymáséi?
– Mert álmodsz. És mert tudod, hogy álmodsz. És mert, minthogy tudod, hogy álmodsz, teendőd több lett annál, hogy csupán az álmodókkal törődj.
– Ébredjünk fel hát együtt!
– Terád vágyik szívem. Mindig is terád vágyott. De nem lehetek tiéd. Épp, mert szeretlek. Ha akarnám, sem tudnám magam neked odaadni. Mintha csak egy nagy erejű eskü kötne. De önszántamból sem akarom. Mert velem nem jutnál oda, ahova nélkülem. S inkább lássam a távolból győzelmedet, mint a közelből megalkuvó boldogságod. Inkább szenvedjek át egy egész életet, semmint azt kelljen elviselnem, hogy nem váltál azzá, aki vagy.
– Nélküled én senki vagyok. Nélküled elveszek.
– Nem értél meg még igazán énrám. De hamarosan eljön az idő, amikor megérsz majd. És akkor ráébredsz, én vagyok az, aki nem méltó tehozzád. Jól tudom, akkor is szeretni fogsz. De akkor már te is látni fogod, amit én. A szakadékot, ami kíméletlenül elválaszt, akkor is, ha távol, akkor is, ha közel vagyunk egymáshoz. Mert nekünk nem szánt a sors boldogságot evilágban… De kedvesem! Én már láttam a túlvilágot, s nagy kincs jut annak ott, aki sikerrel átvészelte a beteljesületlenség megpróbáltatásait. Szívem olyannyira, mint e pillanatban, nem volt szomorú még soha, s nincs kínzás, mi felérne lelkem fájdalmával. De mi ez ahhoz a kínhoz képest, ami azoknak a jussa, akik nem voltak türelemmel, s akik az álomban keresték, amit csak az ébrenlét adhatna meg nekik.
– Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
– Tudom. Épp ezért kell most elmennem. Mert nem válhatunk igazán eggyé, amíg ott, ahol a szerelem sosem lehet teljes, nem mondtunk le egymásról. Én már láttam, amit te még nem, és minden bánatom ellenére ezért vagyok mégis olyan boldog. És nagy örömömre tudom, hogy te is az leszel egyszer. Nem is olyan sokára. És éppen azért, mert olyan mérhetetlenül hiszek benned, tudlak most magadra hagyni. Ezért szeretlek már a kezdettől fogva, mert látom a szemedben Őt. Őt, aki soha nem vallhat kudarcot.
– Oly szép, amiket mondasz, s értelmemnek oly igaz. De beszéded hallatán szívem hajszálnyit sem lett nyugodtabb. Szép szavad sovány vigasz fülemnek, ha lelkem nem telhet be minden nap illatoddal. S ha arcod sugárzó szépségét, bármikor, ha kedvem tartja, nem csodálhatom. Nem csupán illemből mondod, hogy szeretsz? Nem csak azért dicsérsz, mert szánsz, hogy máskülönben eldobnám minden reményemet?
– Férfiak közt legcsodásabb! Ha föld fia lennél csupán, ki él és meghal, akár a legtöbbek, most töménytelen szerelemben fürdőzhetnél. De az emberek földje neked csak állomás hosszú utadon. Hidd el nekem, nagy az én fájdalmam, ám bele is halnék, ha engednék lángoló vágyamnak, hogy itt tartsalak. Lelkem mint tűzmadár szárnyalna feléd, testem, ha meglátlak, tetőtől talpig megremeg, s valahányszor rád gondolok, megrészegülök. Szívem egyként dobog a tiéddel. Ha testben el is tűnök, közelségem elveszteni nem fogod. Sőt, enélkül soha nem tárulhat fel előtted közelségem mértéke. Mert közelebb vagyok hozzád, mint azt te valaha is gondolnád. Engedj hát el, s lásd meg végre azt, ami még hatalmasabb a szerelemnél.
– Mégis mi lehet hatalmasabb a szerelemnél?
– Az ébredés, melyben egyként ismered fel mindazt, amit most különbözőnek álmodsz. Melyben végtelen szerelmünk elválaszthatatlanul összeforraszt bennünket. Melyben az elválás gondolata, mi most úgy kínoz, megmosolyogtató képtelenség csupán.
– Elhagysz, és mégsem. Bár érteném. Bár ne fojtogatná torkomat a lázas keserűség. Bár ne érezném, hogy távozásoddal a világnál is többet veszítek.
– Mi valaha a tiéd volt, nem veszhet el soha. S én mindig a tiéd voltam. Ha a könnyeid kezdetben mást is üzennek, tudd, nem ért veszteség. S még ha maga az álom is, miben úgy szeretjük egymást, szertefoszlik egyszer, a boldogság, mit valahányszor egymás szemébe nézve érzünk, vele együtt nem múlik el.
– Ó, Szófia, szívem választottja, ne menj el!
– Elmegyek, s meglásd, így eszmélsz majd rá, hogy sehová se mentem. Ég veled szerelmem!
