Saskeselyűcsúcs

Beszámoló a „hat világ gyakorlata” elnevezésű bön elvonulásról

2019. július 09. 18:16 - Hegyek Vándora

Beszámoló (Budapest, 2019.07.03–06.)

Ezen a blogon már többször beszámoltam általam látogatott szellemi elvonulásokról. A beszámolók egyik célja, hogy összegezzem a magam számára a legújabb tapasztalatokat, a másik, hogy egyre tisztább képet adjak bizonyos szellemi módszerekről és tradíciókról. Az utóbbi évek során többnyire, noha nem kizárólag, a hazai Ligmincha Intézet szervezésében megrendezett bön elvonulásokon vettem részt. A bön egy kevésbé ismert, mindazonáltal a nagy világvallásokhoz hasonló mélységekkel bíró tibeti tradíció, amit nem pusztán tanai, hanem jelenkori képviselői is igazolnak. Ezúttal egy Magyarországra először látogató tanító négy napos elvonulásán vettem részt, és örömömre egy újabb hiteles személyt ismerhettem meg, akinek köszönhetően a bön hagyomány újabb rétegei tárultak fel a számomra.

hat-vilag-01.jpg

Gese Sherab Lödro, az észak-indiai Lishu Intézet vezetője (ez az intézet kimondottan arra jött létre, hogy nyugatiak számára, hagyományos módon adjanak át tanításokat), egy kimért és komoly ember benyomását keltette. Állandó derűt és békét sugárzó jelenlétén és jól felépített tanítási módszerén túl a tanítások elmélyült értőjeként mutatkozott. Az általam korábban megismert tanítókhoz képest a filozófiai vagy metafizikai kérdéseket illetően is nagyobb nyitottságot mutatott, és a válaszait is átfogóbbnak, kielégítőbbnek, meggyőzőbbnek tartottam. Mivel tibeti nyelven beszélt, a fordítás kissé körülményes volt, hiszen a mondandóját először angolra fordították, majd azt egy újabb fordító magyarra. Úgy tapasztaltam, hogy munkatársával, a kissé bolondos természetű, de hagyománya iránt nem kevésbé elkötelezett Szangmo Jangrivel eléggé összeszokottak voltak ahhoz, hogy ez ne okozzon torzulásokat sem a tanítás átadásában, sem a geséhez intézett kérdések visszaadásában, mely utóbbiakat, úgy vettem észre, a nyelvi akadályok ellenére többnyire a lényegénél ragadott meg. (Sherab Lödro ismertette a jelenlévőkkel, hogy a tanítvány a legrosszabbul jár el, ha folyton tesztkérdéseket tesz fel a mesternek, mintegy próbára téve annak tudását, azonban annak láthatóan ő maga is nagy fontosságot tulajdonított, hogy a követő ténylegesen megértse az elhangzottak metafizikai hátterét, és ezt követően értve végezze a gyakorlatokat.)

hat-vilag-02.jpg

A hat világ gyakorlatáról korábban már írtam. 2018 szeptemberében Tenzin Wangyal is ezen a címen adott bevezetést e tantrikus gyakorlatba. Most ennek a tanításnak a bővített, egyszersmind tradicionálisabb formájával találkoztunk. Az eredetileg negyvenkilenc napig végzett, itt csupán négy napra szűkített gyakorlat célja a hat világ (pokollakók, éhes szellemek, állatok, emberek, félistenek, istenek) megtisztítása és a hat világgal összefüggő hat romboló és akadályozó érzelem (harag, ragaszkodás, tudatlanság, féltékenység, gőg, lustaság) feloldása volt. Ehhez részletes vizualizációkat végeztünk, hosszan elnyúló tisztító mantrák éneklése kíséretében, amik alaphelyzetben kissé kimerítőek és megterhelőek tudnak lenni. Az elvonulást követő jelek azonban azt mutatják, megérte a fáradságot. A gyakorlatot követően egy jó értelemben vett kiüresedettséget, békét, elnyugodottságot, negatív érzelmeken való felülemelkedettséget tapasztaltam. Egy olyan felszabadultságot, amit az ember aligha érhetne el lelki problémáinak és hibáinak racionális elemzésén keresztül. A gyakorlat még így is, hogy kevés előzetes tudással rendelkeztem róla, hatékonynak bizonyult. Az ember tényleg úgy érezte, hogy múltbéli negatív tetteinek lenyomatai valamelyest feloldódtak. Ezt a hagyomány szerint bizonyos álmok is jelzik: ha valaki az adott létbirodalommal és romboló érzelemmel összefüggő negatív álmot álmodik, azt jelenti, hogy a gyakorlatot hatékonyan végezte. (A tanítóval meg is osztottam az elvonulás során átélt egyik álmomat, aki, úgy tűnt, ezek megfelelő értelmezésében is jeleskedik.) Ehhez azonban meglátásom szerint elengedhetetlen, hogy a gyakorlatot tudatos jelenléttel, értő módon, erőltetés nélkül, megfelelő spirituális szemlélet birtokában végezzük. Csak néhány példa: a mantra nem csupán mantra, hanem mágikus formula, aminek puszta kimondásával ténylegesen át lehet alakítani a valóságot; a legfőbb istenség (Tapirica, Shenla Ökár) vizualizált képe nem csupán kép, hanem egy valóságosan jelenlévő istenség; a bennünket körülvevő társaság nem pusztán idegenek gyülekezete, hanem tényleges szellemi közösség; a mester nem csupán mester, hanem azon istenség képviselője, akitől maga a hagyomány ered; a legfőbb istenség képében való megnyilvánulásunk ténylegesen isteni képességekkel ruház fel bennünket és így tovább. A módszer hatékonyságába vetett hit nélkül és a körülményeken való túlzott fennakadással az eredményesség is kevésbé várható, de – mondani sem kell – az sem szerencsés, ha az ember materialista berögzültségeit vagy evolucionisztikus tévképzeteit nem képes hátrahagyni.

hat-vilag-03.jpg

Elképzelhető, hogy egyesek számára egy ilyesfajta gyakorlat a szellemi megvalósítás túlbonyolításának tűnhet. Ám jó tudni, e hagyományban egyszerű és bonyolult kéz a kézben járnak. A létbirodalmak, istenségek, csakrák és szent szótagok vizualizálásán, valamint a mantrák éneklésén túl a gyakorlatok hátterében végig ott húzódik az abszolút valóság jelenlétének tudata. Minden egyes vizualizáció a metafizikai ürességből indul ki, és e vizualizációt minden gyakorlat végén a tiszta tudatosság végtelen terében oldjuk fel. Fontos ezt megjegyezni, főleg azok számára, akik ilyen-olyan okokból furcsa szemmel néznek minden gyakorlatra, amik látszólag nem irányulnak közvetlenül a lényegre. A dzogcsen szemlélete, vagyis a közvetlen megvalósítás elve áthatja ezen gyakorlatokat is. A vizualizációk ürességbe való feloldásának módszere jól mutatja, hogy itt koránt sincs szó bizonyos gyakorlatokba való beleragadásról, vagy a közvetett megvalósítástól való végérvényes függésről.

hat-vilag-04.jpg

A másik fő felismerés, hogy egy viszonylag hosszabb elvonulás mennyire meg tudja erősíteni az ember adott hagyománnyal való kapcsolatát. A szó lényegi értelmében vett spirituális beavatás hatékonysága a mai világban eléggé megkérdőjelezhető. Egy olyan korban, amikor a szükséges kvalitások nélkül is szinte bárki hozzájuthat az eredetileg legtitkosabbnak számító tanításokhoz, az ember a beavatás mai érvényét illetően jogosan szkeptikusabb lesz. Azonban még ennek ellenére is tapasztalható, hogy az efféle átadások során mégiscsak bekövetkezik valamiféle beavatás, ha nem is abszolút értelemben, de valamilyen fokon mindenképp. És itt nem számít, hogy mások, akik döntően modern szemlélettel rendelkeznek, és akik a tanítást illetően kevés értést tanúsítanak, miképp élik meg mindezt. Itt az a fontos, hogy az adott személy képes-e elmélyülten viszonyulni ahhoz, amit átadtak neki. Ugyanis nemcsak a hagyomány esetleges torzulása okozhatja az átadás eredménytelenségét: a befogadó szellemi átélésétől is nagyban függ, miként ragad meg egy-egy úgynevezett beavatást. (Az azonban meglehetősen visszatetszést keltő volt számomra, hogy egyesek csak az utolsó nap végére, a rituális átadásra érkeztek meg, mintha a katolikus mise végére beeső, az ostyaosztást megelőző „körítés” iránt érdektelen instant-híveket láttam volna eltérő környezetben.)

hat-vilag-05.jpg

Úgy néz ki, megfelelő hozzáállás esetén ezen a vonalon bőven van még korunkban is lehetőség a szellemi kibontakozásra (mivel a bön sokkal kevésbé elterjedt nyugaton és a sokszor kétesen megítélhető európai tanítók körében, mint például a buddhizmus különféle irányzatai, vélhetően jobban megőrizte integritását is). Ennek fényében remélem, mihamarabb újra hallhatjuk Sherab Lödro tanításait.

Gődény Jonatán

Szólj hozzá!

Indiánok nyomában (videó)

2019. február 18. 11:33 - Hegyek Vándora

38173153_866585170203863_4985498887876771840_n.jpg

„Meg kell értenünk, hogy minden a Nagy Szellem (Vakan Tanka) munkája. Tudnunk kell, hogy minden dologban Ő van; a fákban, a fűben, a folyókban, a hegyekben, minden négylábú állatban és szárnyas lényben; de amit még fontosabb megértenünk, hogy Ő egyszersmind mindezen dolgok és emberek felett áll.”

Fekete Jávorszarvas (In: Harry Oldmeadow: Black Elk, Lakota Visionary. 2018, World Wisdom, 19. o.)

„Azt mondtuk, az alacsonyabbrendű teremtmények az emberhez képest töredékesek, nem teljesek; de nem csupán ezzel az „esetleges” aspektussal bírnak, mely lehetővé teszi az ember számára, hogy megölje és táplálékként hasznosítsa őket, hanem létezik egy „esszenciális” aspektusuk is, egyrészt konkrét szimbolizmusuknak, másrészt „elsőbbségüknek” köszönhetően: teremtésük megelőzvén az emberét, képesek megnyilvánítani valamit az Isteni Eredetből, és ez az a szempont, mely megköveteli tiszteletüket; eme transzcendens aspektus alapján történhet meg az indiánok világában, hogy a Nagy Szellem szívesen nyilvánítja meg magát állatokon és növényeken keresztül, vagy éppen a Természet nagy jelenségei, a Nap, a szikla, az ég, a föld által. A Nagy Szellem sokszerű manifesztációja a szimbolizmus és az égi tett szempontjából ekvivalens a Nagy Szellemmel; a dolgok önmagukban nem misztériumok, hanem misztériumok megnyilvánulásai, és a Nagy Szellem, avagy a Nagy Misztérium, szintetizálja őket transzcendens Egységében.”

Frithjof Schuon: A Szűz Természet metafizikája. In Ars Naturæ, III–IV. évf. (Szeged) 5–8. sz. (2012–2013) 249. o.

„(…) a mi vérünkből, a sziú nemzet véréből lett a kő, melyből a szent pipa készül. Mert ez a pipa mi magunk vagyunk. A szára a mi gerincünk, a feje a mi fejünk. A kő a mi vérünk, vörös, akár a bőrünk. A pipa öblének nyílása a mi szánk, és a pipából felszálló füst a mi lélegzetünk, népünk láthatóvá vált lehelete.

Amikor ott állunk földnagyanyánkon, imádkozva, szent pipánkat az ég felé emelve, szára hídként köti össze a földet a saját testünkön keresztül az éggel, Vakan Tankával, a nagyapa-szellemmel. A pipát szent vörös fűzfakéregdohánnyaé tömtük meg, minden egyes morzsája a föld egy-egy lényét képviseli. A Nagy Szellem minden teremtménye, az egész világegyetem benne van a pipában. Az imádság pillanataiban mindannyian ott vagyunk benne. Ez a hatalmas érzés gyakran úgy megráz bennünket, hogy elfog bennünket a sírás, könnyezve nyújtjuk a pipát a felhők felé.

A mi szent pipánk! (…) A pipa a mi legszentebb értékünk. Egész hitünk a pipából ered. A szent pipa minden szertartásunk szíve, bármennyire is különbözzenek egyébként a szertartások egymástól.”

Lame Deer, John Fire – Richard Erdoes: Sánta Őz a sziú indián sámán. 2. kiad. Budapest, 2006, Filosz, 250. o.

„Mivel intenzíven foglalkoztak a természet formáival, vallásuk kapcsán az indiánokat vagy panteistáknak, vagy bálványimádóknak, vagy teljesen vadaknak festették le. Aligha szükséges a két utóbbi fogalomra reflektálni, ám a panteizmus – ami azonosítja Istent és a megnyilvánult formákat – finomabb vádja tisztázást igényel. (…) Habár a természeti formák tükrözhetik a Nagy Szellem aspektusait, és végső soron nem lehetnek mások, mint a Nagy Szellem, ­mindazonáltal nem azonosíttatnak azzal, »aki részek nélküli«, és aki transzcendens egységében felette áll minden partikuláris, teremtett formának. Az indiánok ezért nem nevezhetők panteistának, ha a kifejezést szokásos formájában alkalmazzuk.”

Joseph Epes Brown: Az észak-amerikai indiánok szellemi öröksége. Tradíció évkönyv, 2004, 214–215. o.

Szólj hozzá!

A hat világ bön gyakorlata

2018. szeptember 30. 16:53 - Hegyek Vándora

Gondolatok Tenzin Wangyal újabb hazai látogatása (2018.09.7–9.) kapcsán

shenlha.jpg

Senlha Ökár

Idén szeptemberben Tenzin Wangyal ismét Magyarországra látogatott, hogy a hat világ bön gyakorlatával kapcsolatban néhány instrukcióval szolgáljon a hazai érdeklődők számára. Jó apropó ez ahhoz, hogy újból elmélyedjünk az ilyen és ehhez hasonló események létjogosultságán és azok spirituális hatékonyságán.

Lássuk először, mi is volt a hétvégi tanítás tárgya. Ismeretes, hogy a bönben és a buddhizmusban a világegyetemet hat alapvető létbirodalomra osztják. Alulról felfelé haladva ezek a következők: pokoli lények (szkt. naraka; tib. dmjal ba), sóvárgó szellemek (preta; ji dvagsz), állatok, emberek, félistenek (aszura; lha ma jin) és az istenek (deva; lha) világa. Mivel a szamszárán belüli dolgok még a legmagasabb szinten sem teljesen tökéletesek, mindegyik birodalom megfeleltethető egy alapvető negatív érzelemnek. Szintén alulról felfelé haladva, ezek a következők: harag, sóvárgás, nemtudás, féltékenység, gőg, lustaság. Noha a tradíció ezeknek a világoknak objektív valóságot is tételez, a szóban forgó gyakorlat lényege, hogy azokat a minőségeket, amiket ezek reprezentálnak, saját magunkban ismerjük fel, majd miután ezt megtettük, dolgozzunk velük. A létbirodalmakkal megfelelésben álló negatív érzelmek elutasításával az ezen világok iránti ragaszkodást is elutasítjuk, így a szamszárából való felszabadulási törekvésünknek részletesebb, gazdagabb, átfogóbb formában adunk hangot, más szóval, az önmagában sokszor absztrakcióba hajló metafizikai irányulásunkat megfogható módszerrel ruházzuk fel.

preta.jpg

Sóvárgó szellem

A megszabadulási folyamat két fő részből áll. Az egyik, hogy vizualizáljuk Senlha Ökár istenséget, az egyetemes buddhát (aki a buddhizmusban többek közt Vadzsraszatvával feleltethető meg), elképzeljük, hogy megtisztít, majd beavat minket saját felébredett természetébe, ezt követően pedig eggyé válunk vele. A második rész, hogy immár Senlha Ökárként meglátogatjuk egyesével a létbirodalmakat, és hasonló módon, ahogy korábban az egyetemes buddha tisztított és áldott meg bennünket, felszabadítjuk ezen birodalmak lényeit. Ezzel együtt pedig az adott világgal megfelelésben álló emóciók utolsó gyökerét is elvágjuk magunkban. Mindezt különféle vizualizációk és mantrák kíséretében tesszük.

Ahogy azt a tanítótól már megszokhattuk, világosan és érthetően mutatta be a gyakorlatot. Viszonylag egyszerűen, úgy, hogy az a kezdők számára is érthető legyen, de anélkül, hogy ez a téma mélységének a rovására ment volna. A hangsúlyt nem annyira a kifejtésre helyezte, mint inkább arra, hogy átadja a szellemi gyakorlás mint olyan alapvető hangulatát. Ezen a hétvégén döntően a három alsó létbirodalommal kapcsolatos emóciókkal foglalkoztunk (ellenszenv, ragaszkodás, nemtudás), aminek az az oka, hogy a jelenkori embert leginkább ezek kötik gúzsba.

pokol.jpg

Pokol

Többeket zavarhatott, hogy a tanítások magyarázatakor Tenzin Wangyal túlzottan a lelki síkra koncentrált, és hogy doktrínálisan nem adott egy olyan átfogó rátekintést, amit a bön vagy a konkrét gyakorlat iránt mélyebben érdeklődők igényeltek volna, ám aki túl tudott ezen látni, annak lehetett tanúja, hogy a metafizikum más módon ugyanúgy utat tört magának egyfajta erő, áldás, szellemi influencia formájában. A mester és a hagyomány jelenlétének, valamint a közösen végzett gyakorlatoknak megtisztító, átalakító hatása volt. Ha nem is teljesen, magasabbra emelt, egy árnyalatnyit új emberré tett. Magam is meglepődtem, mennyivel megértőbb, együtt érzőbb, nyugodtabb lettem a gyakorlást követő napokban. Nem állítható, hogy ez már egy magas szellemi eredmény, de az ilyesfajta lelki tisztulás mindenképpen nyitottabbá teszi az embert a magasabb megtapasztalásokra is.

Ezen még az sem tudott rontani, hogy az ilyen eseményeken rengeteg a nem értő és a zavaros motivációjú látogató. Érdemes a túlzott kritikai hajlamot félretennünk velük kapcsolatban, ha a bosszankodáson kívül más élményekre is nyitottá szeretnénk válni. Sok múlik azon, hogy mi hogyan tudunk rátekinteni dolgokra, és a körülményektől azért nem lehetetlen eltekinteni. Nem megoldhatatlan kivitelezni, hogy a körülöttünk ülő társaságra, legalább a gyakorlás erejéig szellemi közösségként tekintsünk, még ha valahol tudjuk is, hogy ez nem állja meg a helyét minden további nélkül. Felfokozza a gyakorlásunk erejét, ha rajtuk keresztül mégis meg tudjuk idézni a szangha ideáját. Ez a hozzáállás egyébként pontosan a most ismertetett gyakorlattal is összefüggésben van, melynek segítségével elvileg nemcsak a személyesen bennünk működő emóciókat oldhatjuk fel, hanem azt is, ami mások lényegi természetét homályosítja el. (Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy bármilyen minőséget felmutató tanító és közösség felkeresése érvényes lenne.)

tenzin-wangyal.jpg

Összességében ismételten az volt a benyomásom, hogy az, aki nem vár többet egy ehhez hasonló hétvégi tanítástól, mint amit az a lehetőségekhez mérten adni tud, igen hasznos tapasztalatokat szerezhet. Az új ismeretek elnyerésén és a meglévő tudás megerősítésén túl magába szippanthatja egy hagyomány jellegzetes, szellemi erőktől áthatott illatát, ami nemcsak értésbelileg, hanem érzésbelileg is egy újabb szintre emelheti, továbbá megújult lendületet adhat a gyakorlásának.

Jövő nyáron az indiai Lishu intézet mesterei fognak hazánkba látogatni, ahol többnapos elvonulás keretében lehetőséget biztosítanak ugyanezen gyakorlat még alaposabb megismerésére. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.

Gődény Jonatán

Szólj hozzá!

Megjegyzések a dzogcsen előkészítőkhöz

2018. augusztus 26. 21:10 - Hegyek Vándora

dzogcsen15.jpg

A jelen írásban néhány észrevételt fűzök a tibetiül ngöndrónak nevezett, kilenc részből álló dzogcsen előkészítő gyakorlathoz. (E kifejezés pontos jelentése: „megelőző”, „valami előtti”.) Egyfajta metafizikai értelmezésről lesz itt szó, azzal a céllal, hogy a nyugati gyakorló ezen keresztül jobban meg tudja ragadni a szóban forgó rítusok lényegét. Általános tapasztalat, hogy a keleti tanítók, ilyen-olyan okokból, nem mindig mutatnak rá kielégítően egy gyakorlat metafizikai értelmére, azonban ha rá is mutatnak, a követők nem igazán veszik a fáradságot, hogy elmélyedjenek rajta. Ennek hiányában viszont a rítusok végzése egy öntudatlan és ebből következően eredménytelen folyamat marad. Mi a bódhicsitta? Miért kell menedéket vennünk? Mi a célja a bűnök megvallásának és a mandala felajánlásnak? Mi a guru-jóga voltaképpeni értelme? Ha érdemben részt akarunk venni a műveletekben, ezek felett nem lehet néhány egyszerű közhely kíséretében továbbsiklanunk.

Eddigi ismereteim alapján az, hogy pontosan mely kilenc elemből áll ez a gyakorlatsorozat, tanítótól, hagyományvonulattól függően mutathat árnyalatnyi eltéréseket, de lényegében ugyanazokat tartalmazza (én itt a Choe-khor Tshang Rinpocse által 2018-ban Magyarországon ismertetett változatot követem):

1) bódhicsitta (szemkje)
2) menedékvétel (kjabdro)
3) vallomástétel (shakpa)
4) mandala felajánlás (mandal bulva)
5) guru-jóga (lame naljor)
6) leborulás (kumcag)
7) szalevö mantra
8) matri mantra
9) dutriszu mantra

A gyakorlat kiegészül még a guru-jóga imával, a kilenc tisztító légzéssel, a végén pedig a felajánlással (ngomon), valamint az előkészítő előkészítőjével, a „négy gondolattal, amely megfordítja a tudatot”.

0. a. Négy gondolat, amely megfordítja a tudatot: Induljunk a legelejéről. Ahhoz, hogy a folyamatban kellő intenzitással vehessünk részt, ismernünk kell az ember alapbeállítódását megfordító négy gondolatot, és el kell mélyednünk azokon. Ez ad tüzelőanyagot a gyakorláshoz, és az alábbi igazságokat tartalmazza: a) az élet állandótlan – áthatja a születés és a halál körforgása; b) az élet szenvedés – áthatja a beteljesületlenség tapasztalata; c) az életet átszövi az ok-okozatiság törvénye – az életünk a tetteink minőségétől függően alakul; d) az emberi élet kitüntetett – itt és most kell törekedni a végső szellemi állapot megvalósításra.

Ezek egy szellemi ember számára evidens igazságok, de vajon magától értetődők-e egy megpróbálóbb szituációban is? Vajon tudjuk-e továbbra is tételezni, hogy minden állandótlan, amikor elemi erővel tör ránk a harag, a bánat vagy az irigység, és az az érzésünk, mintha örökké akarna tartani? A jövőnket buzgón tervezgetve tudatában vagyunk-e továbbra is, hogy a kívánt beteljesülést, szenvedésünk megszűnését, az ok-okozatiság hálójából való vagy a halál előli megszabadulást ez nem hozza el? Nos, nem feltétlenül, éppen ezért kell ezeket minél alaposabban és minél többször körüljárni, hogy végül egy pillanatra se feledkezzünk meg róluk.

Az emberi élet kitüntetettségének buddhista és bön megközelítése külön magyarázatot igényelhet. Ezen tradíciók világképében a végső megvalósítottság tekintetében az ember kedvezőbb helyzetben van minden más szanszárát benépesítő lényhez, még az istenekhez képest is. Rengeteg érvet sorolnak fel, miért is olyan nehéz embernek születni, és miért jár annyi előnnyel. Azonban ez elsősorban inkább módszertani megoldás. Itt nem az emberi állapot indokolatlan felmagasztalásán van a hangsúly, sokkal inkább azon, hogy használjuk ki az itt és most adta lehetőségeinket. Nem arra kell büszkének lennünk, hogy emberek vagyunk, és emberként bizonyos tekintetben még az isteneket is felülmúljuk, hanem arra, hogy szellemi értelemben nem vesztegetjük el az időnket. Ha kitüntetettnek gondoljuk a jelenlegi emberi inkarnációnkat, talán hajlamosabbak leszünk jobban megbecsülni azt, és kevésbé esünk bele a szellemi tétlenség hibájába.

dzogcsen05.jpg

A létesülés kereke, középen az ellenszenvet, a ragaszkodást és a nem-tudást jelképező kígyó-, kakas- és disznófejű kimérával (részlet)

0. b. Guru-jóga ima: Minden gyakorlás az oltár vagy a mester előtti háromszoros leborulással, majd a guru-jóga ima háromszoros elismétlésével kezdődik. Az ima a végső valóságot reprezentáló mester invokációjával indít, aki mintegy jóváhagyja és támogatja a gyakorlást. Az ima utolsó sora végül tudatosítja a törekvőben, hogy ez a végső lényeg ő maga. Ez utóbbi megállapításra még a későbbiekben visszatérek, amit kimondottan fontos lehet ismernie azoknak, akik gyanakvóan távolságot tartanak minden olyan gyakorlattól, ahol elsőre úgy tűnik, mintha egy külső isten imádatáról lenne szó.

dzogcsen08.jpg

0. c. Kilenc tisztító légzés: A tibetiek úgy tartják, hogy a testben három fő szubtilis csatorna helyezkedik el. Ez a három fő csatorna szennyezett, ami egy egyszerű (itt most nem részletezett) légző gyakorlat révén megtisztítható. A megtisztítás után megszabadulhatunk a három úgynevezett gyökérméregtől, az ellenszenvtől, a ragaszkodástól és a nem-tudástól, és így nyitottabbakká válhatunk a gyakorlat későbbi részeinek pozitív hatásaira. Mi az alapvető probléma ezekkel a mérgekkel? Az, hogy egy kettősségen alapuló szemléletből következnek. A harag is és a ragaszkodás is azon alapul, hogy azt gondoljuk, van valami rajtunk kívülálló, amitől meg kell szabadulnunk, vagy amit magunkévá kell tennünk. Az ellenszenv azonban jogtalan, mert a végtelen tudat tiszta terében mindennek megvan a maga helye. Végső soron minden tudati valóság, minden én magam vagyok – ostobaság lenne megválni akarnom attól, amivel maradéktalanul azonos vagyok. A ragaszkodás szintén jogtalan, mert abból a tévképzetből indul ki, mintha nem lenne már minden eleve az enyém. Mindent a tudat (a tudatom) teremtett, ebből következően a vágyott dologgal, amit meg akarunk szerezni, amihez kötődünk, már kezdettől fogva, elválaszthatatlanul egyek vagyunk. A nem-tudás pedig azon a tévedésen alapul, hogy azt hisszük, a testi, személyes, individuális állapotunk az, ami a mi tulajdonképpeni, végső természetünk. A három csatorna megtisztításával ily módon egy újabb módszert kapunk, ami a végső valóságra centrálja a tudatunkat. Azonban ehhez mélységeiben tudnunk kell, miért problémás ezen emóciók megléte bennünk. A harag rossz dolog, mert ártunk vele másoknak, de érdemes ismernünk a mélyebb okokat is, amiért az elutasítandó – csak így lehetséges ténylegesen kihúzni a kígyó méregfogát.

dzogcsen01.jpg

A három fő szubtilis csatorna

1. Bódhicsitta: Talán nincs még egy olyan szinten félremagyarázott fogalom a buddhista irodalomban, mint a bódhicsitta. Noha ez a szó „felébredett tudatott”, illetve az arra való törekvést jelenti, rendszerint kizárólag a szeretettel, az együttérzéssel, mások megsegítésével kötik össze. Természetesen a bódhicsittának mint általános szellemi attitűdnek ez is része, azonban nem mindegy, milyen okból a része. A mások fájdalma iránt érzett részvét, a mások boldogsága miatt érzett öröm, a részrehajlásmentes szeretet metafizikai célja, hogy felismerjem: nincs semmi, ami tőlem különálló lehetne, nincs semmi, ami független lenne tudatom végső valóságától. A szeretet gyakorlása a tudat egységének megtapasztalásához, másokkal való azonosságom, illetve mások önmagamkénti felismeréséhez, ily módon a bódhicsitta eléréséhez vezet. Itt megint inkább egy módszertani, semmint szó szerinti megközelítésről van szó, főleg abban az esetben, amikor arról beszélnek, hogy az a legérdemtelibb hozzáállás, ha mindenki mást magam elé engedek a felébredettség útján, mielőtt magam is belépnék a nirvánába. Az ilyesfajta, egyfelől túlzónak, másfelől meglehetősen szentimentálisnak ható megfogalmazások valójában azt a felismerést szolgálják, hogy – a bennem lévő szeretet felfokozásával – a tudati lét egyetlen mozzanatát se tételezzem olyanként, ami tőlem különálló lenne.

Még egy szempont miatt szükséges ezt az attitűdöt kimunkálni magunkban, mégpedig a guru-jóga hatékony elvégzése érdekében. A vizualizáció révén megjelenített szellemi mesterre csak abban az esetben tudunk úgy tekinteni, mint aki minden akaratával a mi megvilágosodásunkért tesz erőfeszítéseket, ha előzetesen már nyilvánvalóvá tettük a magunk számára, hogy létezhet efféle túlcsorduló jóság. Ezzel a kérdéssel még a későbbiekben részletesebben is foglalkozunk.

dzogcsen16.jpg

2. Menedékvétel: Általában három dologban szokás menedéket venni: a buddhában, a dharmában és a szanghában. Menedéket veszünk, vagyis tudati támasztékként használjuk a buddhát, a felébredettek felébredettjét reprezentáló mesterünket. Jelenléte támogat és védelmez bennünket, megerősít a spirituális célunkban, és példát mutat: mindaz, amire törekszünk, lehetséges. Menedéket veszünk minden lényben, aki valaha is elérte a felébredettséget, és mindenkiben, aki a végső célra törekszik: megerősítenek bennünket, hogy jó úton járunk, és hogy van értelme munkálkodásunknak. Menedéket veszünk minden szent tárgyban, helyben, szövegben, tanításban, amelyek a végső célhoz irányítanak bennünket. Tudatosítjuk, mennyi minden utal a világban Istenre, illetve a felébredett állapotra. A bönben egy negyedik dologban is menedéket vesznek: a tíz irány buddháiban. Ennek pontos hátterét nem ismerem, de nem elképzelhetetlen, hogy a következőre utal: a dzogcsen szellemiségében, mely szerint minden tudati jelenség egylényegű, végső soron akármiben menedéket lehet venni. Minthogy minden a tiszta tudat kiáradása, minden a tiszta tudat nagyságát dicsőíti, nincs, ami ne funkcionálna abszolútum emlékeztetőként: a legmagasabb szinten bármiben menedéket lehet venni.

Ez a gyakorlat a szellemi céljainkba vetett bizonyosság megerősítését szolgálja. Sok olyan pillanat lehet a szellemi életünkben (tanítók, szellemi barátok távolléte, megpróbálóbb időszakok), amikor felüti a fejét bennünk a kétség. Ez a módszer újra emlékeztet bennünket törekvésünk nemességére és jelentőség teliségére. Jó, ha ezekről konkrét tapasztalatunk is van: milyen minőségekkel rendelkezik egy mester; milyen egy valódi szellemi közösség; ismerünk-e olyan helyeket, rendelkezünk-e olyan tárgyakkal, melyek szentséggel áthatottak? Ezek nélkül fennáll a veszélye, hogy túl absztrakt képet jelenítünk meg magunknak, így nem lesz elég hatékony a módszer.

Itt ismételten a végső célra hegyezzük ki a tudatunkat. Sőt, bizonyos tekintetben már ez is az abszolúttal való egyesülés egy formája. (A hagyományon belül a három menedéknek vannak ezoterikusabb értelmezéseik is, amelyek még nyíltabban irányulnak az önnön végső lényegünkkel való azonosulásra.)

dzogcsen04.jpg

Bön menedékfa (részlet)

3. Vallomástétel: A bűnök megvallása a megtisztulást szolgálja. A megtisztulás pedig a spirituális influenciák befogadására tesz bennünket alkalmassá. Általános emberi vétkeinket is beismerhetjük, ám itt is érdemes metafizikai síkon maradni. Legnagyobb bűnöm az – hiszen minden további ebből következik –, hogy egy lehatárolt individuális állapottal azonosítom magam, és, ezzel párhuzamosan, rengeteg olyan pillanat van, amikor megfeledkezem önnön emberfeletti lényegemről, és arról, hogy felé törekedjek. A megvallás után ígéretet kell tennünk, hogy ez soha nem fordul elő többet. Még ha eleinte ezt nem is tartjuk lehetségesnek, az ígéret vagy az eskü mágikus kötelező erején keresztül jobban fogunk igyekezni, hogy tartsuk magunkat ehhez.

dzogcsen14.jpg

4. Mandala felajánlás: El kell készítenünk vagy kéztartással, szimbolikusan fel kell mutatnunk egy mandalát, amit a rítus során felajánlunk. Ez a mandala az egész világot reprezentálja, az emberfeletti és az emberalatti létbirodalmakkal együtt. Ebben a gyakorlatban feláldozom az egész szanszárát önnön felébredésem oltárán. Más megfogalmazásban, megerősítem azt a döntésemet, hogy lemondok a világi érvényesülésről, partikuláris céljaimról, a világi énemmel való azonosságról, és tevékenységemet valódi önmagam megismerésére fordítom maradéktalanul.

dzogcsen07.jpg

5. Guru-jóga: A gyakorlatsorozat központi része a guru-jóga, mely során imagináljuk a tökéletes buddhaságot reprezentáló mesterünket (vagy, ha nincs ilyen, az adott hagyomány egy központi alakját), ahogy fölöttünk helyezkedik el, velünk szemben a végtelen égen, és először megtisztítja a három felső csakránkat (homlok, torok, szív), majd megáldja azokat. Itt egy beavatási folyamat vizualizálásáról, illetve, amennyiben konkrétan is részesült ilyenben valaki, megismétléséről, újbóli átéléséről van szó. A mester testben (homlok), beszédben (torok) és tudatban (szív) – ami némi hasonlóságot mutat a test-lélek-szellem hármassággal – beavat minket önnön valóságába. Ezt követően a buddha egy fénygömbbé alakul és feloldódik a szívünkben, mely során felismerjük, hogy egylényegűek vagyunk vele.

Itt egyáltalán nem egy felébredett lény közönséges imádatáról van szó. Nem is egyszerű áldás, amihez jutunk. A vizualizált buddha saját természetébe avat be minket, amit a gyakorlat azzal egyértelműsít, hogy a külsőleg megjelenő buddha végül feloldódik bennünk. A külső buddha csupán egy eszköz, egy támaszték, egy előzetes rituális lépés a tiszta tudat önmagamkénti felismerését megelőzően. Kivetítése, majd visszavonása nemcsak azt egyértelműsíti, hogy lényegében azonosak vagyunk vele, hanem azt is, hogy mi magunk vagyunk a forrása bárminek, ami a világban megjelenik. Nincs szó heteroteizmusról, hiszen a megjelenített buddhára eleve önmagam megnyilvánulásaként tekintek: a folyamat végig önnön tudatomon belül zajlik le, minden mozzanat a tudat egységén belül kerül megtapasztalásra.

E gyakorlat sajátos dinamizmusán keresztül talán könnyebb megragadni a felébredett lényhez köthető minőségeket, mintha csak önmagukban próbálnánk azokat megidézni.

Fontos tudnunk, hogy ha nem él bennünk igazi bizalom ez iránt a mester iránt, ha azt gondoljuk, visszaélne a hatalmával velünk szemben, ha untat bennünket a jelenléte és nem tudunk rá figyelni, ha úgy érezzük, nem adná meg, amire vágyunk tőle, és ha úgy általánosságban rossz, kellemetlen vagy közömbös érzéseket táplálunk iránta, akkor ez nem a valódi mester. Akkor ez annak a jele, hogy hiányos, szegényes, elégtelen az abszolútumról alkotott felfogásunk. Isten ugyanis nem untathatja az embert, Isten tényleges jelenlétében csak a legnagyobb ostobának jutna eszébe elkalandozni. Bármilyen negatív gondolatot, érzést társítunk ehhez az abszolút valósághoz, tudnunk kell, hogy ez nem az abszolút valóság. Ezen elv mentén egy idő után a vizualizált kép mágikus erővel töltődik fel, ami részben helyettesítheti a fizikai mestert. És nem utolsó sorban ez a vizualizáció a konkrét, kézzel fogható mester életünkben való megjelenését is elősegítheti (már amennyiben nem rendelkezünk eleve ilyennel, ami a modern világ állapotát tekintve egyáltalán nem ritkaság).

dzogcsen09.jpg

Tapihritsa

6. Leborulás: Ahogy a külsőként megjelenített kép sem végérvényesen külső, úgy a mester előtti leborulás sem feltétlenül megalázkodás és behódolás. Azzal, hogy háromszor megérintjük térdeinkkel, tenyereinkkel és fejünkkel a földet a buddha előtt, önnön lehatárolt valónk létbeli helyzetét tudatosítjuk, ami az abszolút valósághoz képest nyilvánvalóan eltörpül. Míg a nyitott és összeillesztett tenyereink homlokhoz, torokhoz és szívhez érintése testi, lelki, szellemi szintű teljes elköteleződésünket fejezi ki az abszolút valóság iránt.

dzogcsen12.jpg

7, 8, 9. Mantrák: A korábbi gyakorlatokhoz is hosszabb-rövidebb mantrák kíséretében zajlanak. A mostaniak tovább erősítik az eddig kialakított szellemi elköteleződést, és egyfajta hálaadásként, dicséretként és további tisztító aktusként is felfoghatók. Ezeknek a részletes értelmezésébe nem bocsátkoznék most, azonban az már az eddigiek alapján is világos, hogy ezek is a tudatunk lényegre irányítását szolgálják. Ezek a buddhizmusban jól ismert három test felfogással állnak összefüggésben. A szalevö a dharmakájával, a matri a szambhógakájával, a dutriszu a nirmánakájával áll megfelelésben. Vagyis ezek a megnyilvánulatlan, a megnyilvánult egyetemes és az individuálisan megnyilvánult létállapotoknak megfelelő sajátos imák. Az első a tiszta tudattal való azonosulásról szól, a második az összes létbirodalom lényének megsegítéséről, a harmadik a bennünket érő negatív befolyások eloszlatásáról. Ily módon ezzel a három mantrával szintén egy teljességet felölelő szemléletet alakítunk ki.

A mantrák éneklése esetén általános érv, hogy azokat érteni kell, és azokat értve kell recitálni. A mantra éneklés lényege, hogy a bennük foglalt igazságokat tudatosítjuk és elmélyítjük. Az automatikus mondogatásnak is lehet némi eredménye, azonban ez egy metafizikai irányultságú embert nem elégíthet ki, nem alapozhat rá. Így aligha megkerülhető a tibeti verziók valamilyen fokú nyelvi (és doktrínális) tanulmányozása, hiszen a magyar nyelvre átültetett változatok, melyek sokszor csupán az angol nyelvű fordításokat veszik alapul, sok lényegi összefüggést nélkülöznek.

dzogcsen11.jpg

Matri mantra

0. d. Felajánlás: A gyakorlás végén fel kell ajánlanunk az összes érző lény javára minden elmélyedésünk során felhalmozott érdemet. Azt mondják, ha erre nem kerül sor, a gyakorlat pozitív hatásai elenyésznek. Ez ismételten az összes létezővel való azonosság meglétét erősíti meg. Ez az attitűd továbbá a következő illúzió feloldásában is segíthet: sokszor gondoljuk azt, hogy mi magunk személyesen vagyunk azok, akik fel akarunk ébredni. Azonban valójában nem a személy ébred fel, hanem az, aki a személynek álmodja magát. Azzal, hogy szellemi megvalósításunkat más lények boldogulásának szolgálatába állítjuk, ­– amellett, hogy ezzel a velük való egységünket tudatosítjuk – azt is tisztázzuk a magunk számára, hogy az úgynevezett realizáció lényegében nem személyes folyamat. Nem a rítust végrehajtó személy a gyakorlás központi eleme, hanem az az egyetemes valóság, ami akár a személyemen, akár az összes többi személyen túl helyezkedik el. Ez csak akkor tárulhat fel, ha a többi lény gyakorlatunkba vonásának segítségével megszabadítjuk magunkat a negatív önközpontúságtól.

dzogcsen13.jpg

Összegzés

Az itt elhangzó érvekkel az volt a célom, hogy – a teljesség igénye nélkül – jobban megvilágítsam ezen gyakorlatok metafizikai értelmét. Ezeket még tovább lehetne árnyalni és részletezni, azonban a lényeg talán már ebből is kiderül: az előkészítő gyakorlatok helyes értés mellett egy olyan metafizikai irányultságot hoznak létre és erősítenek meg az emberben, ami, dacára annak, hogy előkészítőnek nevezik, önmagukban is elég messzire vezethetik a törekvőt. A vallásos máz, az első rátekintésre konfesszionális jelleg, a némelyek számára túlzottan rituálisnak tűnő forma, a követők bizonyos részének felszínessége, automatikussága még nem jelenti azt, hogy mindez nélkülözné a legmagasabbra való irányulást. Épp ellenkezőleg: ezek éppen azért olyanok, amilyenek, mert a metafizikumból következnek.

Ezt a gyakorlatsorozatot nagyon sokszor el kell végezni (valahol azt írják, 100.000-szer, de más, hasonlóan nagy számokkal is találkozni), mielőtt a törekvő érdemessé válik a magasabb szintű dzogcsen gyakorlatokra. Teljesen értelemszerű, hogy amíg a törekvőnek nem szól minden egyes pillanata a végsővel való azonosulásról, a magasabbrendű gyakorlatokat nem fogja sikerrel abszolválni. Noha nem gondolom, hogy a tényleges számolásra túl nagy hangsúlyt kellene helyezni. A lényeg az, hogy a gyakorlatsorozatot, mindazon jelentés tudatában, amit az magában hordoz, egyre nagyobb rendszerességgel végezzük, és egyre központibb jelentőséget tulajdonítsunk neki az életünkben. Amíg nem erre tekintünk úgy, mint a napunk központi részére, ünnepi mozzanatára, lényegére és legfőbb értelmére, addig remélhetjük-e azt, hogy felnőttünk a későbbi gyakorlatok kihívásaihoz?

Irodalom

Patrul Rinpocse: Tökéletes tanítóm szavai. Budapest, 2017, Szatori.
John Myrdhin Reynolds: The Oral Tradition from Zhang-Zhung. 2007, Vajra Bookshop.

Gődény Jonatán

Szólj hozzá!

Beszámoló az A-tri dzogcsen előkészítő gyakorlatok átadásáról

2018. július 01. 12:55 - Hegyek Vándora

Beszámoló (Budapest, 2018.06.22–24.)

A Himalája környékéről (Észak-India, Nepál, Tibet) származó, időnként hazánkba utazó bön tanítók rendszerint egész hétvégés programjait látogatva újra és újra felmerül a kérdés, hogy a tradicionális értelemben vett beavatás tekintetében mennyire nevezhetőek hitelesnek ezek az átadások. Ez egy jelentős kérdés, hiszen amennyiben nem beszélhetünk hitelességről, lényegi értelemben majdhogynem teljesen eredménytelen, következésképp értelmetlen, sőt, veszélyes és megtévesztő ezeken az eseményeken részt venni.

A hitelesség kapcsán sok dolog felmerül, ami ellene szól annak, hogy komolyan vegyük a Keletről ideérkező mesterek átadásait. Az alkatbeli, kulturális és nyelvi különbségek önmagukban nagy akadályozó tényezők. Egyrészt a mester és a tanítvány közötti kommunikációt nehezíti meg, másrészt a hagyományhoz csatlakozni kívánó egyént állítja egy viszonylag nagy feladat elé (kultúraváltás; idegen kultúra saját környezetbe integrálása). Emellett ott van az az általánosan érvényes tény, hogy korunkban gyakorlatilag minden tradíció, vallás óriási hanyatláson, válságon megy keresztül. A tanítások, rítusok eltorzulnak vagy elvesznek, és ha meg is maradnak eredeti formájukban, a képviselők már nem értik azokat eléggé, továbbá lényükben sem tudják igazán felmutatni az elvárt szellemi színvonalat. A következő probléma az szokott lenni, hogy az eredetileg titkos tanításokat ma szinte mindenkinek kiszolgáltatják, ami első rátekintésre egyfelől tradícióárulásnak, másfelől az avatatlan személyekkel való felelőtlen bánásmódnak minősülhet. Megint csak gondot szokott okozni, hogy ezek a tanítók a megkívántnál mintha megengedőbben viszonyulnának a modern világhoz és a modern emberek mentalitásához, ami újfent azt a gyanút ébreszti, hogy princípiumzavarral küszködnek, hiszen olyasmivel szemben lépnek fel támogatólag, olyasminek akarnak megfelelni, ami szellemi, de sokszor fizikai szinten is éppen az ő létüket is fenyegeti.

cscr02.jpg

Vizsgáljuk meg először nagyvonalakban, a teljesség igénye nélkül, mi alapján lehet eldönteni egy konkrét tradíció képviselőjeként fellépő tanító hitelességét. Az egyik kritérium értelemszerűen az, hogy az illetőnek a hagyomány beavatási láncolatának tagjának kell lennie. Kétségtelen, hogy ilyesfajta, ősidők óta megszakítatlan beavatási láncolatok még a mai napig léteznek, és mi magunk is ilyen regulárisan beavatott személyekkel találkoztunk. Mindezen túl viszont arra is figyelni kell, milyen fokon érti az adott hagyományt a mester, mennyire tartja magát a tradíció szigorú kritériumaihoz, mennyire áll összhangban a személye és viselkedése az általa átadottakkal, és mennyire áll fenn annak veszélye, hogy individuális meglátásaival, félreértéseivel beszennyezi a tanításokat. Ez utóbbi feltétel már sokkal kevésbé szokott érvényesülni, és roppant hasznos, ha ezt észre tudjuk venni. Azonban véleményem szerint a modern világba született ember nem igazán engedheti meg magának, hogy bizonyos hibák vagy ellentmondások észrevételét, vagy sok esetben ezek puszta feltételezését követően egyből hátat fordítson azoknak, akik sokszor a lehető legjobb szándékkal és felkészültséggel igyekeznek átadni a tudásukat neki. Megvilágító erejű lehet ennek kapcsán, amit René Guénon fogalmazott meg:

„ha (…) az individuum nincs is tisztában a rítus alapvető értelmével, valamint hiányolja a különböző elemeinek lényegi okát feltáró tudásszintet, attól a rítus még lehet teljesen effektív, amennyiben az individuum megfelelően betölti a »transzmisszori« hivatását, mindent előírt szabályt betartva végzi azt, és olyan szándékkal, amelyet elegendően determinál a tradicionális szervezethez való tartozásának tudata. (…) még egy olyan szervezet is, amelynek bizonyos idő óta csupán virtuális beavatottjai vannak (…), ugyanúgy képes ténylegesen átadni a spirituális befolyást, amelynek a letéteményese (…).” (René Guénon: Megjegyzések a bevatásról. 2. kiad. Debrecen, 2016, Kvintesszencia, 58–59. o.)

Ebből következően a szellemi előrehaladásunkat az sem feltétlenül akadályozza, ha azt tapasztaljuk, hogy a tradíció adott képviselője már nem ért mindent eléggé tisztán. A bön néhány szellemi vezetőjének nem túl távoli múltban bekövetkező csodás haláláról hallva (Sardza Tasi Gyalcen, Lungtok Tenpai Nyima) azonban az embernek az a sejtése támad, hogy ez a nem-értés koránt sem érvényes még ma sem mindenkire.

Ellenszenves vagy sem, nem feltétlenül a szellemi torzulás jele az, ha egy ilyen személy szóba áll olyanokkal is, akik azt se tudják, eszik-e vagy isszák a spiritualitást, és akik a modern eszmék öntudatlan gazdatestei. Ezt gondolni minden további nélkül már csak azért is igazságtalan lenne, mert mi magunk is jól tudjuk, hogy korunk feltételeihez valamelyest igazodni kell, a nyílt és sokszor erőltetett ellenállásból pedig, bármennyire is tisztább megoldásnak tűnik, gyakran nagyobb hátrányok származnak, mint a felszínen olykor megalkuvásnak tűnő akklimatizációból. Sokunk szereti a hangzatos kifejezéseket, a nagy szavakat, a cizellált metafizikai kijelentéseket, de ezek hiánya sem feltétlenül jelent egyet azzal, hogy a szóban forgó személyből hiányozna a metafizikai irányultság, és hogy egyfajta ezotéria nélküli vallásosságot képviselne csupán. Bosszankodunk amiatt, hogy minimális feltételekhez kötöttek a tanítások átadásai, de közben elfelejtjük, hogy enélkül mi magunk sem ismerhetnénk meg a minket érdeklő és számunkra valódi életet adó tradíciót.

cscr01.jpg

Mindezeken túl a következő felvetéssel sem szembesítjük magunkat eleget: tegyük fel, hogy az adott mester és hagyománya többé már valóban nem képes eljuttatni a törekvőt az abszolút állapotba vagy a beavatás magas fokára. Vajon ez elegendő ok arra, hogy elvessük az egészet, és ne ragadjuk ki belőle mindazt, ami, ha a végsőhöz nem is vezet el, aktuális állapotom meghaladását lehetővé teszi? Meg akarom tanulni tőle mindazt, ami megtanulható – ha így állok hozzá, nem támasztok felé irreális elvárásokat, de nem is mondok le arról, ami hasznos lehet a számomra. Ezt követően ráadásul arra is nagyobb rálátásom nyílik, milyen további lehetőségek rejlenek még az adott tradíció keretein belül. Azt ugyanis, hogy vannak további lehetőségek, nem zárhatjuk ki teljesen.

Ebből az alapvetésből kiindulva látogattam el ismét Choe-khor Tshang Rinpocse tanítására, aki ezúttal a bön dzogcsen előkészítő gyakorlatait mutatta be. Ezek a fő gyakorlatok megkezdésének előfeltételei, és a szellemi megtisztulást célozzák meg. A feladat itt a tradícióban, a mesterben, a szellemi közösségben való bizalom megerősítése (menedékvétel), a lények iránti együttérzés felébresztése (bódhicsitta), a spirituális cél, valamint az individuális élet korlátoltságának, mulandóságának tudatosítása, a bűnök megvallása, mandalafelajánlás, a mesterrel való szimbolikus egyesülés (guru-jóga), a leborulás és jótékony mantrák recitálása. Ezek az egyébként más tradíciókban is ilyen-olyan formában fellelhető gyakorlatok képesek előidézni azt a letisztult állapotot és azt a lényegi célra irányuló attitűdöt, amelyből a konkrét dzogcsen gyakorlatok hatékonyan elvégezhetőek, amelyek önnön végső állapotunkkal való közvetlen azonosulást célozzák meg.

Egészen pontosan egy kilenc részből álló gyakorlatról (ngöndro) van szó, amit hagyományosan 100.000-szer kell elvégezni ahhoz, hogy a törekvő magasabb szintre léphessen, vagyis megkapja a mélyebb dzogcsen tanításokat. Jóllehet, ahogy az a tanító szájából is elhangzott, itt elsősorban nem a mennyiségen van a hangsúly, hanem azon, hogy rendszeresen, értő módon, kellő elmélyedéssel, tudatossággal és alázattal hajtsuk végre őket.

patrul_rinpocse.jpg

Elsajátításuk nem okozott különösebb nehézséget, ami – a rinpocse viszonylag alapos útmutatásain túl – annak is volt köszönhető, hogy nem régiben találkoztam egy frissen megjelent kiváló könyvvel (Patrul Rinpocse: Tökéletes tanítóm szavai. Budapest, 2017, Satori-Book), ami ugyanezen gyakorlatok részletes, megvilágító erejű leírását és magyarázatát foglalja magában buddhista szempontból. Érdekességként megjegyzem, hogy a bön és a buddhista dzogcsen előkészítők között minimális különbségeket állapítottam meg, leginkább a vizualizálandó istenségek, mesterek, valamint az imák vagy mantrák szövegei között vannak különbségek. A gyakorlat alapvetően ugyanaz, így azok, akik beszerzik ezt a remek és nagyon igényesen elkészített könyvet, nagyjából tiszta képet kaphatnak arról, hogy miről volt szó ezen a hétvégén.

Noha a neve előkészítő, a jelentősége szemlátomást sokkal nagyobb annál, mint amit általában a különféle bevezetőknek szokás tulajdonítani. Itt nem egyszerűen bevezetésről van szó, hanem annak az individuális akadályokat felülmúló állapotnak a rendszeres, folyamatos előidézéséről, amelyből a tiszta tudat felismerése lehetővé válik. Ezért már maguk az előkészítők is különleges szellemi eredményekhez juttathatnak, amennyiben azokat nem robot módjára, félig öntudatlanul, az értő jelenlétet elvetve, a különböző rituális mozzanatok értelmét nem ismerve végezzük. Személyes meggyőződésem, hogy egy alaposan elsajátított tradicionális szemlélet bázisáról az itt megismert gyakorlatok nem minősülnek veszélyesnek, nem szabadna semmilyen félreértést, benső meghasonlást, eltévelyedést okozniuk. Épp ellenkezőleg.

Visszatérve a kiindulási ponthoz, elképzelhető, hogy mindez (és az erre épülő további gyakorlatok) a modern világnak köszönhető torzulások miatt nem fogják előidézni azt az eredményt, amit alapvetően várni lehetne tőlük. Azonban azt sem engedheti meg magának az ember, hogy a metafizikai beállítódását ne támassza alá valamilyen módszerrel vagy rítussal. Egy szellemi érdeklődésű ember sok mindent megért, sokrétű intuíciói lehetnek, a felismeréseit viszont általában nem képes tartósan megőrizni vagy kibontakoztatni. Éppen azért, mert nem rendelkezik semmiféle rítussal. Nincs támasza ahhoz, hogy értékes szellemi meglátásait, megértéseit úttá tegye.

cscr03.jpg

Noha a felébredés fő kritériumának nem ezt teszi meg (hanem „az Igazság keresésére irányuló igazi, erős és leküzdhetetlen törekvést”), maga László András is azt mondja:

„metodika nélkül nincs megvalósítás”. (László András: A metafizikai megvalósítás regularitása és lényege. In René Guénon: Beavatás és spirituális megvalósítás. Debrecen, 2006, Kvintesszencia, 224. o.)

Bölcs dolog óvakodni a megtévesztésektől, de megvizsgáltuk-e már: nem csak ravasz önigazolás ez szellemi tétlenségünkre?

A tervek szerint jövőre az előkészítőkre épülő magasabb szintű dzogcsen gyakorlatok átadására is sor kerül. Kíváncsian várjuk a folytatást.

Gődény Jonatán

Szólj hozzá!

A szerelemről II.

2018. május 01. 17:00 - Hegyek Vándora

Novella

la-belle-dame-sans-merci-sir-frank-dicksee.jpg

– Miért nem lehetünk egymáséi?

– Mert álmodsz. És mert tudod, hogy álmodsz. És mert, minthogy tudod, hogy álmodsz, teendőd több lett annál, hogy csupán az álmodókkal törődj.

– Ébredjünk fel hát együtt!

– Terád vágyik szívem. Mindig is terád vágyott. De nem lehetek tiéd. Épp, mert szeretlek. Ha akarnám, sem tudnám magam neked odaadni. Mintha csak egy nagy erejű eskü kötne. De önszántamból sem akarom. Mert velem nem jutnál oda, ahova nélkülem. S inkább lássam a távolból győzelmedet, mint a közelből megalkuvó boldogságod. Inkább szenvedjek át egy egész életet, semmint azt kelljen elviselnem, hogy nem váltál azzá, aki vagy.

– Nélküled én senki vagyok. Nélküled elveszek.

– Nem értél meg még igazán énrám. De hamarosan eljön az idő, amikor megérsz majd. És akkor ráébredsz, én vagyok az, aki nem méltó tehozzád. Jól tudom, akkor is szeretni fogsz. De akkor már te is látni fogod, amit én. A szakadékot, ami kíméletlenül elválaszt, akkor is, ha távol, akkor is, ha közel vagyunk egymáshoz. Mert nekünk nem szánt a sors boldogságot evilágban… De kedvesem! Én már láttam a túlvilágot, s nagy kincs jut annak ott, aki sikerrel átvészelte a beteljesületlenség megpróbáltatásait. Szívem olyannyira, mint e pillanatban, nem volt szomorú még soha, s nincs kínzás, mi felérne lelkem fájdalmával. De mi ez ahhoz a kínhoz képest, ami azoknak a jussa, akik nem voltak türelemmel, s akik az álomban keresték, amit csak az ébrenlét adhatna meg nekik.

– Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.

– Tudom. Épp ezért kell most elmennem. Mert nem válhatunk igazán eggyé, amíg ott, ahol a szerelem sosem lehet teljes, nem mondtunk le egymásról. Én már láttam, amit te még nem, és minden bánatom ellenére ezért vagyok mégis olyan boldog. És nagy örömömre tudom, hogy te is az leszel egyszer. Nem is olyan sokára. És éppen azért, mert olyan mérhetetlenül hiszek benned, tudlak most magadra hagyni. Ezért szeretlek már a kezdettől fogva, mert látom a szemedben Őt. Őt, aki soha nem vallhat kudarcot.

–  Oly szép, amiket mondasz, s értelmemnek oly igaz. De beszéded hallatán szívem hajszálnyit sem lett nyugodtabb. Szép szavad sovány vigasz fülemnek, ha lelkem nem telhet be minden nap illatoddal. S ha arcod sugárzó szépségét, bármikor, ha kedvem tartja, nem csodálhatom. Nem csupán illemből mondod, hogy szeretsz? Nem csak azért dicsérsz, mert szánsz, hogy máskülönben eldobnám minden reményemet?

– Férfiak közt legcsodásabb! Ha föld fia lennél csupán, ki él és meghal, akár a legtöbbek, most töménytelen szerelemben fürdőzhetnél. De az emberek földje neked csak állomás hosszú utadon. Hidd el nekem, nagy az én fájdalmam, ám bele is halnék, ha engednék lángoló vágyamnak, hogy itt tartsalak. Lelkem mint tűzmadár szárnyalna feléd, testem, ha meglátlak, tetőtől talpig megremeg, s valahányszor rád gondolok, megrészegülök. Szívem egyként dobog a tiéddel. Ha testben el is tűnök, közelségem elveszteni nem fogod. Sőt, enélkül soha nem tárulhat fel előtted közelségem mértéke. Mert közelebb vagyok hozzád, mint azt te valaha is gondolnád. Engedj hát el, s lásd meg végre azt, ami még hatalmasabb a szerelemnél.

– Mégis mi lehet hatalmasabb a szerelemnél?

– Az ébredés, melyben egyként ismered fel mindazt, amit most különbözőnek álmodsz. Melyben végtelen szerelmünk elválaszthatatlanul összeforraszt bennünket. Melyben az elválás gondolata, mi most úgy kínoz, megmosolyogtató képtelenség csupán.

– Elhagysz, és mégsem. Bár érteném. Bár ne fojtogatná torkomat a lázas keserűség. Bár ne érezném, hogy távozásoddal a világnál is többet veszítek.

– Mi valaha a tiéd volt, nem veszhet el soha. S én mindig a tiéd voltam. Ha a könnyeid kezdetben mást is üzennek, tudd, nem ért veszteség. S még ha maga az álom is, miben úgy szeretjük egymást, szertefoszlik egyszer, a boldogság, mit valahányszor egymás szemébe nézve érzünk, vele együtt nem múlik el.

– Ó, Szófia, szívem választottja, ne menj el!

– Elmegyek, s meglásd, így eszmélsz majd rá, hogy sehová se mentem. Ég veled szerelmem!

Gődény Jonatán

Szólj hozzá!

Gondolatok a „Tumo II. – A benső hő gyönyörének tibeti gyakorlata” elnevezésű eseményről

2018. január 09. 14:12 - Hegyek Vándora

Beszámoló (Budapest, 2018.01.05–07.)

tumo02.jpg

Mindenekelőtt tisztázzuk, miért is látogatunk el különféle tradicionális szellemi gyakorlatokat és tanításokat átadó rendezvényekre. Nagy tisztelői vagyunk az őseredeti hagyományoknak, kiváltképp azért, mert a – minket kiemelten érdeklő – metafizikai megvalósítás kapcsán rendkívül hasznos módszerekkel és meglátásokkal szolgálnak. Az is meggyőződésünk, hogy a könyvek önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy kellően közvetlen benyomást szerezzünk egy adott tradícióról, illetve azon belül a konkrét gyakorlatok által hordozott minőségről. Ha érdekel egy hagyomány vagy egy módszer, a saját szemünkkel, minél közelebbről és átfogóbban kell megismernünk annak természetét.

Mindezek ellenére nem tartjuk szerencsésnek azok hozzáállását, akik túl nagy hatékonyságot tulajdonítanak egy ilyen eseménynek. Akik úgy vélik, hogy egy a mester társaságában végigücsörgött hétvége automatikusan okot ad nekik arra, hogy másokhoz képest megkülönböztetetten, magasabbrendűként tekintsenek önmagukra. Jóllehet azok viszonyulását sem tudjuk támogatni, akik anélkül bírálják és utasítják el ezeket az „átadásokat”, hogy valós képet alakítanának ki arról, mi is zajlik le egy ilyen eseményen.

Mi valahol a kettő közötti álláspontot igyekszünk képviselni. Nagy érdeklődéssel és bizalommal fordulunk a tanítókhoz, ám egyúttal egyfajta tárgyilagossággal, enyhe távolságtartással követjük a történéseket. Nem akarunk az örök kívülálló szerepére pályázni, ám abba a hibába sem akarunk beleesni, hogy úgy igeneljünk valamit, úgy nevezzük magunkat egy irányzat képviselőinek, hogy nem rendelkezünk megfelelő ismerettel és értéssel róla. Elég nagy baj, ha egy hagyományhoz való csatlakozást a puszta csatlakozási szándék motiválja, és semmi több. Ha nem is vetjük el ennek lehetőségét, mi elsősorban nem csatlakozni akarunk, nem a valahová tartozás kétségbeesett igénye vonz bennünket ide, hanem az, hogy felfedezzük a végső, abszolút állapotot és az ezt segítő módszereket. Úgy véljük, ha ez a törekvés – az adott tradícióra való ráhangolódáson túl – elég erősen él az emberben, a hagyományhoz való csatlakozás eleve végbe megy, anélkül, hogy az ember külső síkon különösebb erőfeszítéseket tenne ennek érdekében. Ezzel persze egyáltalán nem azt mondjuk, hogy külső vonatkozásban semmit sem kell tenni,  csupán azt, hogy a hangsúlyokat érdemesebb máshová helyezni.

tumo03.jpg

A hiteles csatlakozás a befogadók oldaláról egyéb akadályokba is ütközik. Sokak nem rendelkeznek a vallások és hagyományok alapelveit illető megfelelő előképzettséggel, nincs eléggé éles képük a spirituális megvalósító archetípusáról, és túlságosan is rabjai a modern mentalitásnak, ami egyenesen szemben áll mindazzal, amire egy ilyen alkalom irányul. E szellemi minimumok elsajátításának hiánya vezet ahhoz a néhány kirívó esethez, amiknek ezen a hétvégén is tanúi lehettünk: a benső hő felébresztésének tibeti gyakorlatában való jártasságukat egyesek úgy próbálták minden jelenlévő számára feltűnően igazolni, hogy a téli idő ellenére rövidnadrágban és tangapapucsban érkeztek, vagy épp a gyakorlás kellős közepén izzadásra hivatkozva látványosan pólót cseréltek.

Mindez arra enged következtetni, hogy többeknek ez csupán az önigazolás egy újabb formája, aminek megfékezéséhez nem elegendő az a tény sem, hogy az általunk eddig megismert bön vagy buddhista tanítók – néhány fordításbeli vagy kulturális különbségből fakadó elcsúszást leszámítva – eléggé igyekeztek eloszlatni a félreértéseket. A helyes irányulás megragadásához az is szükséges – és ez nem megkerülhető –, hogy az ember magáévá tegye a tradicionális létszemléletet, azt az alapállást, amivel a hagyomány embere rendelkezett. Ez egy mankó ahhoz, hogy még letisztultabban közelíthessen ezekhez az ősi tanításokhoz és azok céljaihoz.

tumo04.jpg

Choe-khor Tshang Rinpócse, a bön hagyomány gese fokozatú tanítója, nyolcadik alkalommal látogatott el Magyarországra 2018. január. 5. és 7. között. Derűs jellemű, hittel teli, közvetlen, mélységekre fogékony személyiség, aki tanítását hűen igazította közvetlen szellemi tapasztalataihoz és az általa jól ismert ősi szövegekhez. A jelen alkalommal a tavaly megkezdett tumo (gtum-mo) tanítás folytatása került terítékre. A tumo az úgynevezett anyatantra hat fő gyakorlatának (csöd, bardo, pova, tumo, álomjóga, alvásjóga) egyike. A tumo kifejezés valami olyasmit jelent, hogy „haragvó/tüzes/szenvedélyes/vad/heves (nő)”, általánosabb megfogalmazásban azt, hogy „benső tűz”. A benső tűz felébresztésének célja, hogy negatívumaink, korlátaink, fájdalmaink elégetésén keresztül elérjük az egyetemes gyönyör állapotát. Ehhez kaptunk a hétvégén három, különböző erősségű és intenzitású módszert, amelyek sajátos – itt most nem részletezett – testtartásból, vizualizációból és légzéstechnikából állnak össze. A gyakorlat hasonlata szerint a test a kemence, a vizualizáció az az eszköz, amivel lángra lobbantjuk a tüzet, a légzés pedig az, amivel tápláljuk azt. Mesteri fokon e gyakorlatok révén a benső hő fiziológiai szinten is megnyilvánul, ennek köszönhető, hogy a Himalája barlangjaiban élő jógik a fagypont alatti hőmérsékletet is könnyedén kibírják. Ám fontos tudni, hogy a tumo gyakorlói nem azzal a céllal kezdenek bele ebbe a műveletbe, hogy télen ne kelljen fűteniük vagy kabátot hordaniuk: céljuk a szellemi megvalósítás. A hő fizikai megmutatkozása ehhez képest mellékes eredmény.

tumo01.jpg

Az már minimális gyakorlatozás után nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a módszerek még a mai ember számára is roppant hatékonyak lehetnek. Egy másfajta állapotot idéznek elő, amiben az emóciók kényszerítő ereje kevésbé kap teret. A gyakorlat során egy olyan haragvó, pusztító minőség felébresztése a cél, ami kíméletlenül feléget, elsöpör, elrettent minden olyan korlátozó elemet, amik alaphelyzetben rátelepednek énünkre, és a saját szájuk íze szerint befolyásolják életünket. Már a gyakorlatot megelőzően az istenség (Tugdzse Kundrolma/Vadzsrajogini) ama aspektusával kell azonosulnunk, ami a poklok legocsmányabb teremtményeitől is hatalmasabb és ijesztőbb – ez garantálja, hogy a korlátozottságok maradéktalanul feloldódnak a vizualizált bölcsességtűzben. Egy erőteljes gyakorlatról beszélünk, ami folyamatosan fokozható, egy mondhatni radikális módszerről, ami részvéttelenül és hezitálás nélkül gázol át minden gondolaton és szenvedélyen, hogy aztán az isteni boldogság élményében feloldja azokat.

Hasznos volt közelről megismerni ezeket a gyakorlatokat. Még ha az ember nem is szánja rá magát egyből, hogy végezze őket, tisztább képet alkothatott mind a tibeti spiritualitásról, mind a bönről, mind a tumo gyakorlat folyamatáról és lényegéről a hétvége folyamán. Véleményünk szerint ez a gyakorlat bonyolultsága, összetettsége és speciális jellege miatt kezdőknek nem javasolt, de haladóknak is csak akkor, ha az illető pontosan meg tudja magának fogalmazni, hogy aktuális szellemi előrehaladása szempontjából miért éppen erre van szüksége.

Külön öröm volt látni, hogy a tibeti tanítót, annak ellenére, hogy Nyugaton folytat már egy ideje tanulmányokat, nem tudta megfertőzni az evolucionizmus degenerált szemlélete: a Kajlás-hegy barlangjaival kapcsolatban határozottan állította, hogy azok sohasem szolgáltak holmi előemberek kezdetleges lakhelyeiként: azok mindig is a spirituális gyakorlók speciális elvonuló helyeikként funkcionáltak (elmondta nekünk, hogy a jövőben ő is szeretne egy ilyen barlangban hosszabb időre elvonulni). Choe-khor Tshang halálhoz való heroikus hozzáállása is figyelemre méltó volt. Éppen olyan, amilyennel egy szellemi megvalósítónak rendelkeznie kell. Az ilyen apró jelek további megerősítést adnak a tekintetben, hogy a bön hagyomány képviselői, külsőleg és bensőleg egyaránt, még ma is nagy hitelességgel képviselik a tradíciót.

tumo05.jpg

De van-e realitása mindennek a nyugati kultúrkör szülöttje számára? Át lehet-e neki egyáltalán adni? És ha igen, képes-e a tumót úgy és arra, használni, ahogy és amire kell? Kétségtelen, hogy akadhat néhány ilyen személy. Ám tudatosítani kell, hogy ez egy néhány napos „gyorstalpalót” követően nem fog igazán működni. Akkor sem fog, ha pusztán az motivál bennünket, hogy megszerezzünk egy sziddhit, azaz egy különleges, mágikus képességet. A gyakorlatot nemcsak helyesen kell csinálni, de érteni is kell, mégpedig egyre mélyebben és mélyebben. Ez viszont időt, kitartást, sok ismétlést és nagy erőfeszítést követel. Ami a technikai részt illeti, csak egy példát említve, a tibeti betűk, a szubtilis csatornák vagy a szimbólumok (növekvő és terebélyesedő tűz, megolvadó fénygömb stb.) megfelelő formájú és intenzitású vizualizálása már eleve nem egy egyszerű feladat. Ami pedig a megértést illeti, ezt nagyban megnehezíti az a tény, hogy a személyes mesterrel nincs folyamatos kapcsolat, ami a félreértések megelőzését  és a benső előrehaladást biztosítaná. (Aki részletesebben kíván elmerülni a témában, annak például a Tibeti misztériumok című mű további eligazítást adhat.)

Ami a rendezvény külsőségeit illeti, az esemény nem volt megfizethetetlen, noha – még ha a tanuláshoz szükséges áldozathozatalt nem is spórolhatjuk meg magunknak – sajnos egy átlagkeresetű ember pénztárcája már megérzi ezt az összeget. A körülményekkel kapcsolatban pedig a következő a meglátásunk: túl hosszúnak ítéltük a tanítás két és fél napos hosszát. Igencsak embert próbáló egy ilyen hétvégét folyamatos éber figyelemmel végigkövetni. Ráadásul az volt az érzése az embernek, hogy sok az üresjárat, és hogy a lényegi mondandóhoz képest aránytalanul hosszúra nyújtották a napokat. Érthető, hogy ezeket az évente csupán egyszer-kétszer idelátogató tanítókat nem szívesen engedik el olyan hamar, de attól még „a kevesebb néha több” elv ugyanúgy igaz marad. Egy testileg kimerült és szellemileg leterhelt társaság számára már nem ideális módon fognak lecsapódni a dolgok.

Ez a mellékes kritikai észrevétel természetesen nem von le a remek szervezés és a lelkiismeretes tanítás értékéből.

Gődény Jonatán

Szólj hozzá!

Beszélgetés Tenzin Wangyal Rinpócsével

2017. december 15. 14:31 - Hegyek Vándora

A tanítások elérhetősége, árnyékmunka és a megvilágosodás ösvénye

tenzin-wangyal-rinpoche.jpg

Santiago Villaveces Izquierdo a múlt évben néhány alkalommal a Skype-on keresztül interjút készített Tenzin Wangyal Rinpócsével. Beszélgetésük főként a tanítások tradicionális megközelítése és a Három Kapu egymást kiegészítő voltáról szólt. Ennek keretében más témákat is érintettek, mint például az árnyékmunkát, a tanítások sajáttá tételét, a benső menedékvételt és a befogadást. Itt ezeknek az interjúknak a szerkesztett és összeállított szövege olvasható.

Santiago Villaveces Izquierdo: Azután, hogy a jungdrung bön hagyományt több mint két évtizede követem, és azután, hogy nem régiben elvégeztem a hároméves kurzust, amit Tenzin Wangyal Rinpócse – aki huszonnégy éve tanítóm – alakított ki, nagyon mély változásokat tapasztaltam magamban. A létezés új módja tárult fel előttem a hullámzó mindennapi élet közepette, ami a szabadság, a kiterjedés és a kapcsolódás mély érzésével társult. Ugyanekkor elkezdtem észlelni, hogy a tanítások sokkal élőbbé váltak bennem, nem mint intellektuális konstrukciók, hanem mint lényemmé vált és megtapasztalt realizáció. A felfedezés és gyógyulás e csodás kalandjának megosztása során szívből jövő beszélgetések sorozatában találtam magam Rinpócsével 2015-ben.

Az utóbbi néhány évben Rinpócse arra vállalkozott, hogy egy újfajta rendszert hoz létre, amely vegyíti egy 18.000 éves hagyomány erősségeit a saját személyes akadályaink és megpróbáltatásaink beismerésével kapcsolatos nyíltsággal és őszinteséggel. Kelet és Nyugat legjobbját olvasztotta össze, és eközben visszaszorította az emocionális túlmagyarázásból vagy az emocionális tagadásból eredő hatásokat. Beszélgetésünk e különleges egyesítésből indult ki, olyan pontokat érintve, melyek kitérnek a tanítások elérhetőbbé tételével kapcsolatos motivációjától kezdve – amely mindazok számára szól, akik érdekeltek saját hibáik átalakításában – a tanítások tényleges megvalósításáig, oly módon, hogy benső árnyainkkal dolgozunk, mely munka nem pusztán a régi minták átalakítása, és az akadályaink alól való felszabadulásból következő öngyógyítás, hanem egy mélyen sajátunkká tett megvalósítás, mely élővé teszi bennünk a tanításokat. Beszélgetésünk egy különbségtétellel kezdődött, amit Rinpócse lelkesen tett meg a Ligmincha (amit a ’90-es évek közepén alapított, és ami azóta centrumok és szanghák egész világra kiterjedt hálózatává nőtte ki magát, hogy Tibet jungdrung bön hagyományának ősi tanításait és gyakorlatait megőrizze) és a Három Kapu Akadémia között (ami három ősi gyakorlaton alapuló szekuláris képzés, mely lehetővé teszi a gyakorló számára, hogy azokon a fizikai, energetikai és mentális akadályokon dolgozzon, amelyek eltérítik attól, hogy elérje az önmegvalósítást). Ahogy a beszélgetés kibontakozott, szó eset a spirituális gyakorlás két legalapvetőbb pilléréről: újra kapcsolódni a benső menedékhez, ami saját éber tudatosságunk által, saját valódi természetünkkel való újrakapcsolódás; és kifejleszteni élményeink befogadásának azon képességét, mely által ahelyett, hogy megragadnánk őket, és azonosítanánk magunkat velük, beengedjük őket tágas természetünkbe.

Tenzin Wangyal Rinpócse: Fontos, hogy az emberek megértsék az alapvető különbséget a Ligmincha és a Három Kapu Akadémia között. Először is, az utóbbi célja nem a tradíció megőrzése, hanem annak lehetővé tétele, hogy ezeknek a tanításoknak némelyike hozzáférhető legyen és hasznára váljon azon egyének számára, akiknek nincs kapcsolata a buddhizmussal, a bönnel vagy a tibeti kultúrával. Ez persze nem jelenti azt, hogy azoknak az embereknek, akik egy hagyományos buddhista ösvényt követnek, ne lennének hasznára a Három Kapuban használt módszerek és megközelítések, ahogyan ezt már az a több mint száz gyakorló is bizonyította, akik diplomát szereztek az Akadémián.

Egy másik különbség, hogy a Három Kapu strukturált. Azok, akik belépnek az Akadémiába, csoportban dolgoznak három egymást követő éven keresztül egy olyan szervezett forma keretében, amely sokkal bensőségesebb támogató rendszert nyújt, amely egyébként a szangha (1) vagy dharma (2) központokban hiányzik: a tanítóhoz vagy mentorhoz való közelség, a gyakorlók egymáshoz való közelsége, mély szintű elköteleződés egymás és a gyakorlatok felé, és mindenekelőtt a kommunikáció, ami a növekedés és támogatás bázisa. Ezen okokból kifolyólag a Három Kapu azoknak a gyakorlóknak is rendkívül hasznos, akik a jungdrung bön tradíciót követik, vagy kapcsolatban állnak a világ számos pontján megtalálható központunk valamelyikével.

Azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy mindnyájunk, akik egy tradíciót, például a jungdrung bönt követjük, fogadalmat tettünk, hogy elköteleződünk egyfajta jelentőségteljes együttérzés kimunkálására. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatiasan cselekszünk, azon emberek számára is lehetővé téve, hogy haszna váljék a dharmából, akiket nem érdekel a hagyomány követése. Minden emberrel törődöm, és nem csak azokkal, akik az én hagyományomat követik. Akinek szektás szemlélete van, nem igazán értette meg a bódhicsittát, a megvilágosodás elérésének spontán vágyát, amit a minden érző lény iránti együttérzés ösztönöz. A szektások számára a bódhicsitta csupán egy más lények megsegítésével kapcsolatos gondolati absztrakció.

Számomra a Három Kapu Akadémia nagyon fontos, mert ez egy eszköz arra, hogy olyan embereket is bevonjon, akiknek máskülönben nem lenne hozzáférésük a tanításokhoz, egyszerűen amiatt, mert a buddhizmus vagy a jungdrung bön nem vonzó a számukra. És fel akartam ajánlani ezt a lehetőséget a támogatás és az elköteleződés egy erős rendszerének keretei között.

Amint láthatja, nincs konfliktus vagy ellentmondás a Ligmincha és a Három Kapu Akadémia között. Az embernek lehetnek prioritásai, választhatja egyiket a másik helyett, de nem ítélkezhetünk aszerint, hogy mit szeretünk, vagy mit nem szeretünk. Nem lehet azt mondani, hogy a Három Kapu Akadémia nem jó, mert nem követi a hagyományt. Ez nemcsak rossz ítélet, hanem a bódhicsitta megértésének hiánya. Arra bátorítom minden tanítványomat, hogy kövesse mind a Ligmincha, mind a Három Kapu megközelítéseit. Ez nagyon fontos.

SVI: Ezzel egy nagyon szép bevezetőt kaptunk, ami lehetővé teszi számunkra, hogy sokféle témát bontsunk ki különböző mélységekben. Az első és legfelszínesebb szint a hallgatósággal kapcsolatos: a Ligmincha és a Három Kapu úgy lett kigondolva, hogy különböző eszközök révén másfajta embereket érjenek el. A második szint, a különböző hallgatóság kérdésén túl, egy mélyebben húzódó különbség: a Három Kapu egy sokkal összetettebb támogató rendszert nyújt annak a személynek, aki a gyakorlatokkal foglalkozik. A harmadik és legmélyebb szint, hogy annak a gyakorlónak személyes kibontakozása vonatkozásában, aki követi mind a Ligminchát, mind a Három Kapu Akadémiát, ezek kiegészítik egymást. Kifejtené bővebben, miben áll ez a komplementaritás?

TWR: Igen, azért mondom, hogy mindkettő kiegészíti a másikat, mert a hagyományban a saját személyiségünk sötét oldalával vagy árnyékával kapcsolatban nagyon mély a kidolgozottság és az értés: gyakorlatok vannak az ego megszelídítésére, az együttérzés kiművelésére és a hibák megtisztítására. Mindezek alkotják a tanítások lényegi magvát. De miközben ez így van, nagyon ritka, hogy ezek a tanítások személyessé válnak az ember életében. Sokan tanítanak az ego megszelídítésének és a hibák megtisztításának szükségességéről, de ez a gyakorló, a tanító vagy a dharma közösség számára nem válik valami személyessé. A hiedelem az, hogy a személyiség olyasmi, amin az ember egy terapeutával dolgozik, miközben a dharma csupán békés meditáció, csendes ülés, amiben nem igazán reflektál az ember saját konkrét hibáira úgy, ahogyan ezt egy terápiás ülésen teszi. Én azon kevés tanítók egyike vagyok, akik állandó napi önreflexióra ösztönöznek. Ez az én rossz tulajdonságom, az én egyedi tulajdonságom, az én különleges tulajdonságom, vagy nevezheti, aminek akarja. A személyiségen való munkát hangsúlyozom. A Három Kapu egy formális rendszer, amely ezt a fajta gyakorlást támogatja, és ahonnan a hatvanhárom átalakítás ered. (3) Így kellene a dharmának működnie. Az embereknek szokása hatvanhárom hibát összeszámolni, de sohasem tudatosítják és dolgoznak azokkal, amik nekik vannak.

tenzin-wangyal-rinpoche02.jpg

Fiatalkori kép a szerzőről mesterei (Lopön Tenzin Namdak és Lungtok Tenpai Nyima) társaságában

SVI: Rinpócse, ha megengedi, mint a Három Kapu Akadémia diplomása és a jungdrung bön követője és gyakorlója, a saját élményeimen keresztül beszélnék. Amikor az ember nem vonja be a személyes problémáit és akadályait a saját gyakorlatába, hanem inkább nagyon mély és szép gyakorlatokkal köti le magát, tévedésbe fog esni. Az évek során a saját fejlődésemben ezt nagyon erőteljesen éreztem. Azután, hogy sok nyári elvonuláson részt vettem a Ligminchában, felidézem az érzéseket, melyek a háromhetes tanítások és gyakorlatok végén merültek fel bennem. Emlékszem, sokan felismertük ezeket az érzéseket, rettegtünk tőlük, és még viccelődtünk is velük: a szárnyalást a zuhanás követte. Az elvonulás során ebben az elszigetelt térben maradunk, ami nagyon mély és jelentős élményeket táplál, de amikor véget ér a három hét, egyfajta elvonulás után szindróma lesz úrrá az emberen, amikor kimegyünk és szembesülünk a mindennapi valósággal. Elveszítjük ezeket a tapasztalatokat, nem igazán tudjuk tartani az elszigetelt teret, és újra a megszokott mindennapi életünk nyomorúságában és szenvedésében találjuk magunkat. Az elvonulás a saját szenvedésünkben olyasmi lesz, mint egy oázis. Egy sivatagban sétálunk, és elérjük ezt a kristálytiszta vízzel teli tavat, ott pihenünk három hetet, majd visszatérünk ugyanahhoz a régi öreg sivatagunkhoz. De a tanításhoz való minden efféle kapcsolódás tévedés, mivel a tanítások nem válnak bensőségessé. Nem kapcsolódnak az ember szenvedéséhez és azokhoz a kihívásokhoz, amikkel az ember mindennapi életében szembesül. A Három Kapu megközelítésének szépsége, hogy lehetővé teszi, hogy a saját átalakulásunkon keresztül ténylegesen sajátunkká tegyük és megértsük a tanításokat. A három gyökérméreg nem egy absztrakció, amely egy nagyon átfogó filozófiai kánonban nyer értelmet, hanem valami, ami ténylegesen bennünk van, él, működik, és különböző módokon folyton megjelenik az életünkben.

TWR: Igen, pontosan!

SVI: Szóval ennek az illúziónak a megtörése úgy történik, hogy a tanításokat beépítjük a mindennapi életünkbe oly módon, hogy azokba a tényleges lehetőségekbe lépünk be, melyek a saját akadályainkon való munka során ébrednek fel.

TWR: Amit a dharma és a tanítások a hibáinkra és a három gyökérméregre hivatkozva mondanak, hogy azok minden egyes pillanatban ténylegesen jelen vannak: abban, ahogy szemléljük a világot, abban, ahogy viszonyulunk és hatunk a világra. Az ember minden hibája ott van, mélyen gyökerező megpróbáltatásokat, mélyen gyökerező mintákat idéznek elő egymással és környezetünkkel való kapcsolatunkban. Minden ott van! De a dharma gyakorlói ritkán érintik ténylegességükben a saját hibáikat. Elmennek a gyönyörű tóhoz, amikor pedig visszatérnek, ugyanolyan zavarodottak, mint előtte. Oda jutnak, hogy nem találnak kapcsolatot a tanítások és saját mindennapi életük között. Van ott egy óriási szakadék. Amit a Három Kapu hangsúlyoz, hogy aktualizálva ezt a kapcsolatot, hidaljuk át ezt a szakadékot.

SVI: Mondaná, hogy a tanítások sajáttá tétele és a tudat természetének valódi megértése a mindennapi életünk átalakításával kezdődik? Más szavakkal, ha nem dolgozunk az árnyékunkkal rendszeresen – például olyan eszközök révén, mint amit a Három Kapu javasol –, igencsak lehetetlen a tanítást lényünkké tenni és a tudat természetét megérteni.

TWR: Pontosan! Efelől nincs kétség. Ezért van az, hogy nagyon sok évek óta gyakorló ember, még azok is, akik valamilyen (vallási vagy egyéb) kapcsolatrendszerben magasabb és magasabb pozícióra tesznek szert, nagy tudásúak és olvasottak, több elvonuláson részt vettek és több gyakorlatot végeztek, nem feltétlenül érnek el változást és átalakulást. Ezek a képesítések nem feltétlenül jelentik azt, hogy bármi fogalmuk lenne a tudat természetéről. Nincs mód a tudat természetének megismerésére, hacsak nem dolgozunk a saját árnyékunkon, és nem győzzük le azt.

SVI: Szóval, ha rá akarunk lépni a tudat természetét felfedező ösvényre, akkor azzal kell kezdenünk, ami az életünkben éppen most adott – a saját mocsarunkkal, ami ott van velünk szemben a jelen pillanatban.

TWR: Ez az egyetlen hely. Az „én” (fájdalom identitás), amelyet az összes árnyék hozott létre, a hely, ahol kezdeni kell. De a ravasz ego teljesen elhagyhatja ezt, és csinálhat valami hasonlót évekig (például dolgozhat a tanításokkal anélkül, hogy az árnyékkal kapcsolatba lépne). És ez a legnagyobb kár, amit a ravasz ego okozhat.

SVI: És ez a legnagyobb illúzió, amibe az ember beleeshet, amikor a dharmában van.

TWR: Így van.

SVI: Tehát a vízzel teli tó hasonlatát folytatva, a mindennapi életünkben való érvényesítés által elsajátított tanítás annak felel meg, hogy felfedezzük, hogy az oázis mindig jelen van, mert az árnyékon való munkán keresztül megszereztük azt a képességet, hogy fenntartsuk a teret, és hogy lehetővé tegyük hibáink tényleges átalakítását és felszabadítását.

TWR: Igen, és hogy az oázis mindenhol jelen van, még az árnyékban is. Az árnyékban fedezzük fel a tavat, és ha úgy döntünk, hogy nem tekintünk bele, nem fogjuk meglátni. Aggódom amiatt, hogy vannak emberek, akik követnek engem, követik a dharmát, de nem látnak semmilyen értéket a Három Kapuban. Fontos, hogy az emberek meghallják, amit itt most mondok. A Három Kapu hasznos nekünk, ahogy mások számára is, akik nem követik a dharmát, és elég nyitottnak kell lennünk ahhoz, hogy ezt megértsük. A tradicionálisan átadott tanítások módja és a Három Kapu kiegészítik egymást; egyik nem helyettesíti a másikat.

SVI: Mondaná, hogy ezek nem csupán kiegészítői egymásnak, hanem a Három Kapu által javasolt módszerek, vagyis a saját hibáinkkal való munka valójában kezdőpontja a tanítások iránti elköteleződésnek?

TWR: Igen. Ha ezt nem sikerül megértenünk, nem lehet szó a dharmához való őszinte kapcsolódásról. A dharmához való igazi kapcsolódás a Három Kapuéhoz hasonlatos gyakorlatokon keresztül történne.

SVI: Szóval a kulcsüzenet kiemelni a Három Kapu fontosságát, vagyis azt kihangsúlyozni, hogy ha nem csinálsz semmit az árnyékoddal, valójában nem értheted és ismerheted meg, hogy miről is szólnak a tanítások.

TWR: Ez az, amit már évek óta mondok.

tenzin-wangyal-rinpoche03.jpg

SVI: Ha az ember nem kapcsolódik az árnyékhoz, a tanítások olyan élmények lesznek, amik nem válnak lényévé, vagy ha lényévé is válnak, akkor csak speciális körülmények között – mint például elvonulás esetén – és ilyenkor, nem tudja fenntartani vagy érvényesíteni őket a mindennapi életében.

TWR: Igen, folyton ezt hangsúlyozom. Sokaknak, akik a tanításokat illetően mély ismeretekkel rendelkeznek, nehezére esik ezt hallani. Valahogy zártak ez irányba, azon tény ellenére is, hogy a szövegek bizonyos sorai ezt a megközelítést hangsúlyozzák.

SVI: Rinpócse, ennél a pontnál fel szeretnék tenni néhány kérdést, amik érdekes adalékokkal szolgálhatnak a beszélgetésünket illetően. Mi késztette Önt, hogy létrehozza a Három Kaput?

TWR: A fő motivációs tényező az volt, hogy láttam a tanítások jótéteményeit, melyek közvetlen átalakulást idéztek elő sokak életében, függetlenül a hátterüktől, életkoruktól vagy kultúrájuktól, és függetlenül attól, hogy mennyire ismerték a szövegeket és a tradíciót. Be akarjuk vezetni a kilenc tisztító légzést és a meditációt az általános iskolákban, ahogyan Chilében már meg is tettük. Bevezettük már ezt börtönökben az utóbbi tizenöt évben, Virginiában, és a houstoni rák központ páciensei körében. El akarjuk juttatni ezeket a tanításokat az embereknek sok helyre, és lehetővé akarjuk tenni, hogy a javukra szolgáljon. Ezek a tanítások nem csak kifejezetten buddhistáknak valók. Ezek minden érző lénynek valók. Ezzel nem amellett akarok érvelni, hogy hanyagoljuk el a tradíciót. Az egész Ligmincha és Lishu Intézet (4) célja ennek a tradíciónak a hangsúlyozása, és ugyanúgy rengeteg energiát fordítottam erre a két projektre is.

SVI: Ez el is vezet a második kérdésemhez. Nyugaton úgy képzeljük el Tibet szerzetesi hagyományait, mint egy rendszert, melyben nagyon fiatal kortól és nagyon szigorú módon tanítják a kánont, a dialektikát, a vitát és a meditációs technikák rendjét. Ezen keretek között hogyan foglalkoznak az érzelmekkel? Ön mint olyan szerzetes, aki nagyon fiatal korától a kolostorban élt, hogyan birkózott meg saját hibáival és emócióival?

TWR: Úgy gondolom, hogy az érdekes rész nem az, hogy a kolostorban nem tanították meg, hogyan kezeljük a hibáinkat és emócióinkat. Egy nagyon kifinomult és részletes módszer szerint tanultunk, de ez sok esetben elméletivé vált, és nem személyessé. Nagy a különbség aközött, ha azt mondjuk: „ha a harag felébred, tedd ezt”, és ha azt mondjuk: „Haragszol most rám? Akkor tedd ezt.” A kolostorban nem ezen van a hangsúly. Ha elrontottunk valamit vagy valami rosszat csináltunk, megbüntettek. A kolostorban nincs érzelmi támogató rendszer. Így az emóciók és hibák elméletivé válnak.

SVI: És ez az intellektualizálás egy olyan eltévelyedéshez vezet, melyben birtokoljuk a tudást, de nem tettük lényünké.

TWR: Pontosan. Tehát az én saját haragom a legfontosabb dolog a számomra, mert ha van bármilyen felismerésem a haragomat illetően, úgy lesz esélyem a sikerre, és nem azáltal, hogy nagyszerű tudással rendelkezem a haragról, és arról, hogyan működik. Az ember gesévé (5) válhat a rendszeren belül úgy, hogy miközben egy nagyon kifinomult tudással bír a hibákat és emóciókat – és azok minden kategóriáját és árnyalatát – illetően, továbbra is egy nagyon haragos személy marad, anélkül, hogy megértené, hogy a saját hibái hogyan működnek és nyilvánulnak meg. Enélkül a személyes megértés nélkül nincs lehetőség arra, hogy bármiféle megvalósítást érjünk el. Nem beismerni a személyes érzéseket egy kihívás a keleti tradíciókban.

SVI: Úgy gondolom, egyre közeledünk a kincs lényegéhez, ami a Három Kapu. Ön összeköti egy roppant gazdag hagyomány gyakorlatait és emberi tudatról való ismeretét a saját érzelmeink tudatosításával, ami elérhetőbb a nyugati gondolkozásban.

TWR: Igen! Úgy érzem, hogy a rendszer, amit beágyaztunk a tanításokba, roppant erőteljes, ha elkezdjük önmagunkban alkalmazni. Úgy hiszem, hogy azok a tapasztalatok, melyeket Önök mindnyájan a Három Kapuban szereztek – az a mély benső átalakulás, amit realizáltak – nem túl sok ember számára elérhető. Amikor a lámák eljönnek velem a tanításaimra, akkor csodálkoznak annak láttán, milyen mélyen megérintik a tanítások az embereket. Látják, hogy az emberek milyen könnyedén kapcsolódnak és kötődnek a tanításokhoz. Le vannak nyűgözve, mert a tanítások valami személyessé válnak, valamivé, amit az emberek használhatnak mindennapi életük során egyfajta eszközként, hogy saját hibáikon dolgozzanak. A kérdés itt ez: Hogyan tudjuk azt, amiről most beszélünk, úgy kommunikálni, hogy ahhoz az emberek kötődni tudjanak?

SVI: A legnagyszerűbb dolog a Három Kapuval kapcsolatban, hogy összhangba hozunk egy 18.000 éves tradíciót és benső kibontakozáshoz szükséges módszereit a jelenlegi állapotunkkal, mely tökéletlenségekkel, akadályokkal, a világosság hiányával és illúziókkal – röviden, fájdalmas, nyomorúságos árnyékunkkal – terhelt. Ebben az egységben lehet elkezdeni a valódi munkát. Ez ad lehetőséget arra, hogy igazán megértsük, nem elméleti módon, hanem szívünkkel kapcsolódva, hogy mik a tanítások, és arra, hogy közvetlen tapasztalatunk legyen arról, hogyan nyitnak meg bennünket. Ez az ösvény vezet önnön valódi természetünk megértéséhez.

TWR: Valóban. És úgy gondolom, jó, hogy beszélünk ezekről, mert oly módon kell ezt közölnünk, hogy mindenki számára érthető legyen. A kérdés nem az, hogy melyik megközelítés fontosabb, a hagyományos megközelítés vagy a Három Kapu megközelítése. Ami fontos, hogy kik vagyunk mi a jelen pillanatban, és mi az, ami hasznos a számunkra.

SVI: Szóval ezzel azt is mondja, hogy ha az úton vagyunk, és nem megyünk a Három Kapu Akadémiára, az rendben van, de ha nem kötelezzük el magunkat a saját árnyékunkkal való munkára, miközben az úton járunk, akkor nem jutunk sehová.

TWR: Pontosan. Ez minden, amit évek óta minden tanításomon mondok. A saját akadályainkkal és hibáinkkal való rendszeres munka nem olyan megszokott a buddhizmusban, mint például egy terápián. Az a struktúra, amely megkönnyítené az embernek saját árnyékán való munkáját, gyakran hiányzik a dharmában, és ezt a szakadékot próbálom áthidalni.

SVI: Az évek során minden tanításán és legutóbbi könyveiben annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az ember úgy lépjen be saját valódi természetébe, hogy kapcsolódik benső menedékéhez. Elmagyarázná, mit jelent ez a benső menedék?

TWR: A benső menedék a három test vagy kájadharmakája, szambhógakája és nirmánakája. A három kája – vagy benső menedék – a felébredett állapotra utal, egy megvilágosodott tudatosságra, saját valódi lényegünkre. Na most, a benső menedékbe való belépés folyamata lehet kettős és nem-kettős. Kezdetben van valaki, aki menedéket vesz, és van valaki, aki menedéket ad, tehát itt van egyfajta kettősség. A kezdők számára a benső menedékvétel egy kettős folyamat, ahol a benső menedék egyfajta segítséget nyújt, amikor az ember szenved, amikor elveszett, amikor fájdalma van, amikor úgy érzi, tehetetlen és nincs út tovább. Így ez a folyamat hasonlít a sámán esetéhez, aki szembesül a szent heggyel vagy a Nagy Szellemmel, vagy a keresztény hívő esetéhez, akinek évek gyakorlását követően víziója lesz Krisztusról, vagy egy buddhista szerzetes esetéhez, aki a gyakorlás közben, imát és meditációt követően, végül meglátja Buddhát. Képzeljük el, mennyi örömöt, bizalmat, nyíltságot, inspirációt és odaadást fog érezni ez az ember! Ilyen élményeket tapasztal, aki megtalálja ezt a benső szent teret. A dharmakája lényünk határtalan szent tere. A szambhógakája végtelen tudatosságunk. A nirmánakája egyfajta eredendő melegség, de úgy is mondhatjuk: önmagunk megtalálása. Amikor teljesen a benső menedékben vagyunk, akkor ez vagyunk. Ekkor válik a menedékvétel egy nem-kettős folyamattá. Kapcsolódunk hozzá, és azzá válunk. Amikor nem vagyunk képesek arra, hogy ebben a feltétel nélküli térben és tudatosságban legyünk, és hogy tapasztaljuk a melegséget, akkor vágyódunk utána. Ima által megközelíteni a benső menedéket egy megszokottabb formája a menedékvételnek.

SVI: Ön most két különböző dolgot említ: az egyik, hogy a megtévesztett állapotunkban, a megszokott életünkben és a saját szenvedésünk szerint megtapasztalt világban kettősség lakozik, mert ebből a közönséges térből próbálunk meg csatlakozni minden megnyilvánulás forrásához.

TWR: Amikor az emberek elvesznek a szenvedésben és a fájdalomban, a kettősség felébred. Ezekben a megpróbáló pillanatokban a kettősség azért ébred fel, mert elveszítettük a kapcsolatot a benső menedékkel és annak három minőségével. A benső menedékhez való újrakapcsolódás azt jelenti, hogy minél közelebb vagyunk hozzá, annál inkább védve vagyunk. Már az a gondolat is egyfajta védelmet nyújt, hogy van valami belül, amihez az ember hozzáférhet. Amikor teljesen elértük a benső menedéket, akkor válunk a benső menedékké, ahol teljesen védve vagyunk.

tenzin-wangyal-rinpoche04.jpg

Santiago Villaveces Izquierdo, az interjú készítője és Tenzin Wangyal

SVI: Szóval minden a kapcsolódásról szól. Menedéknek lenni azt jelenti, hogy kapcsolódunk valódi önmagunkhoz, ami azonos az összes megnyilvánulás forrásával. Jól mondom?

TWR: Igen. És a benső menedék nem csupán önmagunk forrása, hanem minden minőségé is, amire szükségünk van az életben.

SVI: Szóval ez a forrása minden lehetőségnek és minden beteljesülésnek.

TWR: Igen.

SVI: Rinpócse, mit felel azoknak, akik erre a következőket mondva reagálnak: „Nos, ez mind jól hangzik, de ez nem a valóságtól való menekülés, és különválás saját nyomorúságunktól?”

TWR: Ez nem a valóságtól való elválás, mert a közönséges létezés már eleve el van választva a valóságtól. Az ember elveszettsége, szenvedése és fájdalma a szétválasztódásból következik, a kapcsolat hiányából következik. Ezért amikor a benső menedéket keressük, akkor nem elválasztjuk magunkat, hanem újrakapcsolódunk. Amikor mély fájdalmunk van, eleve teljesen el vagyunk választva – nincs már mitől elválni. Ezért amikor az emberek azt mondják, hogy a benső menedék keresése elválasztás, ez a kettősségen alapuló szemlélet tévedése. Ez egy rossz szemlélet. Az elkülönült, szenvedő létezők, és a valóság, amit szenvedés közben tapasztalunk, nem a végső valóság. Tehát az ilyen esetekben a személy a valóságot a nehézséggel, a megpróbáltatásokkal és a szenvedéssel köti össze, és nem a tökéletesség és a megvilágosodott minőségek forrásával.

SVI: Szóval a lényeg, hogy a mindennapi létezésünk az, amelyet alapvetően a kapcsolódásunk hiánya jellemez, és valójában a benső menedék jelenti a forrásunkhoz való kapcsolódást.

TWR: Nemcsak a forrásunkkal nem vagyunk kapcsolatban, hanem azzal sem, akik vagyunk. Amikor az emberek elkülönülésről és meditációról beszélnek, arról kérdeznek, hogy elkülönülnek-e ezzel az élet általános kihívásaitól. A kulcs annak felismerése, hogy az ember már eleve elkülönült saját valódi lényegétől, és az életének e jelenségei és kihívásai ennek az elkülönülésnek az eredményei. Ezért ezen megnyilvánulásokkal azonosítani magad egyet jelent a valódi önmagadtól való elkülönüléssel.

SVI: Ez a fejtegetés nagyon szépen elvezet bennünket a befogadás kérdéséhez. Ön minden tanításán két fő pontot szokott hangsúlyozni: az egyik – mint ismertette –, hogy vegyünk menedéket, a másik a befogadás – az a módszer, amely lehetővé teszi, hogy az ember átalakítsa fájdalmát az életében, mely önnön valódi természetünk felismeréséhez vezet el. El tudná magyarázni, mi az a befogadás?

TWR: Nagyon sokszor, amikor fizikai, lelki vagy érzelmi kihívások és fájdalom ébred fel, harcolunk ellenük. Nem szeretjük őket, megpróbáljuk elnyomni őket, próbálunk változtatni a történeten, mindenfélével megpróbálkozunk, amik végül elválasztanak tőlük. Ahelyett, hogy tudatában lennénk a sokszoros kapcsolathiánynak, próbálunk megszabadulni tőlük. A befogadás két dolog. Az egyik, hogy amikor kifejlett fájdalomban vagyunk, akkor elveszettek vagyunk, ezért amikor befogadjuk az élményt, megpróbáljuk érezni, hogy a fájdalom mellett van valami más is. Van ott egyfajta tér, ahol a fájdalom tartózkodik, ami nagyobb, mint maga a fájdalom. Van ott egy tudat, ami a fájdalmat egy olyan helyről tapasztalja, amely sokkal hatalmasabb a fájdalomnál. Ezért amikor befogadunk, lesz egy kis bejárásunk a határtalan térbe, a végtelen tudatosságba, az eredendő melegségbe, és lesz egy fájdalomtól szabad pillanatunk, egy pillanatra szüneteltethetjük a fájdalmunkat. A másik, hogy ha rendelkezünk ezzel a térrel és tudatossággal, a fájdalmat ebben a határtalan térben tapasztaljuk meg, abban a térben, melyet nem érinthet meg és nem zavarhat meg a fájdalom. Szóval e térrel kapcsolatos tudatosságunk olyannyira hatalmas, hogy képes könnyedén feldolgozni a fájdalmat. Ez a varázslat!

SVI: Mondhatjuk azt, hogy a befogadás egy újrakapcsolódás a szenvedésünkhöz, de egy másfajta térben, amely lehetővé teszi ennek a szenvedésnek a felszabadítását?

TWR: Szóval, egy másik módja a befogadás megközelítésének, hogy amennyiben a fájdalomra objektumként tekintünk, a szubjektum – az, aki általában kapcsolódik a fájdalomhoz – rosszabb magánál a fájdalomnál. Ez az, amit nem veszünk észre. Ha elszakadunk az egótól, a fájdalom nem is olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. A legnagyobb fájdalom az, amit a tudat hozott létre azzal, hogy ragaszkodik ehhez a kapcsolathoz. Például ha egy fájdalmas kapcsolatban vagyunk, mi vagyunk azok, akik ezt a fájdalmat okozzuk. De úgy gondoljuk, hogy az a személy okozza a fájdalmat, akivel kapcsolatban vagyunk. Valójában a másik személy valami olyasmit okoz, ami segít felszínre hoznunk a bennünk és életünkben megbújó fájdalmainkat és blokkjainkat. Ezért hasznos, ha be tudunk fogadni valakit, amikor egy kapcsolatban vagyunk, ugyanúgy, ahogy befogadunk egy fájdalmat, és jó kapcsolatot ápolunk vele. Ez nem arról szól, hogy szabaduljunk meg a fájdalomtól.

SVI: Rinpócse, amikor befogadásról beszélünk, többnyire negatív érzelmek kerülnek szóba. Számomra úgy tűnik, hogy amikor hihetetlenül jó és örömteli érzésünk van, abban is elveszíthetjük magunkat.

TWR: Igen, pontosan. Azért beszélünk többet a fájdalomról, mert a fájdalom jobban zavar minket, mint a kellemes tapasztalatok. Az örömteli tapasztalatokkal együtt tudunk élni, de a fájdalmasak rendkívüli erővel hatnak az életünkre, ezért a fájdalom befogadását jobban hangsúlyozzuk annál, mint ami kellemes. Akik gyönyörű tapasztalatokat fenn tudnak tartani hosszú ideig, vagy egész életükben, azok, akik megfelelően fogadják be azokat. Akiknek nincsenek tartós kapcsolataik, tartós örömük vagy tartós bölcsességük, azoknak azért nincs, mert nem fogadják be azokat megfelelően. Amikor a boldogság felébred, talán van egy pillanatnyi örömük vagy kapcsolódásuk, de abban a pillanatban a befogadás helyett ragaszkodni kezdenek. A befogadás a térben történik. A megragadó tudat nem képes a befogadásra, mert elveszíti a teret.

SVI: Vagyis lényegében az ember útjának vagy ösvényének teljessége arról szól, hogy a menedékhez kapcsolódva él, és ugyanekkor mindent befogad az életében.

TWR: Igen, pontosan. De talán először érdemesebb a negatív érzelmeket, utána a semlegeseket, és utána a pozitívakat.

SVI: Amint felismertük a menedék hatalmát azáltal, hogy befogadtuk a negatív érzelmeinket, árnyékunkat, és láttuk az életünkben a nagyszerű átalakulásokat, melyek a térből nyilvánulhatnak meg, akkor nagyobb bizonyossággal tudjuk befogadni a semleges és pozitív érzéseket és tapasztalatokat.

TWR: És akkor azt is felismerjük, hogy amikor valami gyönyörűt tapasztalunk, a megragadás nem a megoldás, hanem a probléma. Egy gyönyörű tapasztalat mélyebb és gazdagabb, ha nincs megragadás. Sokszor az történik az életünkben, hogy megragadunk, hogy birtokolhassunk, de a megragadással éppen azt a tapasztalatot veszítjük el, amit akarunk magunknak.

SVI: Amint megragadunk, kiesünk a menedékből. Megint elveszünk.

TWR: Igen.

SVI: Köszönöm Rinpócse! Úgy gondolom, ez az interjú nagyon szépen összefoglalja a gondolkodásmódját és mindnyájunkhoz intézett tanácsát.

JEGYZETEK

1) A szangha a gyakorlók közössége.
2) A dharma a buddhista tradíción belüli összes tanítás gyűjteményére utal.
3) A Három Kapu Akadémia olyan elköteleződést vár el a résztvevőktől, melyben két és fél év alatt teljesítik a hatvanhárom átalakítást életük három területén: önmagukkal való kapcsolatukban, másokkal való kapcsolatukban és a hivatásukban és/vagy társadalmi szerepvállalásukban mint olyan területeken, ahol az ember személyes akadályaival és hibáival dolgozhat. Bővebben lásd: www.the3doors.org.
4) A Lishu Intézetet Tenzin Wangyal Rinpócse alapította az észak-indiai Dehra Dunban, ami egy olyan hely, ahol nyugati gyakorlók számára biztosítanak lehetőséget a bön tradíció szervezett, hosszú távú tanulmányozására nem szerzetesi keretek között. Bővebben lásd: www.lishu.org.
5) A gese egy tibeti buddhista akadémiai fokozat, amit olyan szerzetesek és szerzetesnők kapnak meg, akik sikeresen teljesítettek egy a kánon főbb szövegein alapuló, szigorú filozófiai és dialektikai képzést.

Interjút készítette: Santiago Villaveces Izquierdo

Szerkesztette: Marcy Vaughn

Angolról magyarra fordította: Gődény Jonatán

Átnézte: Lőrincz Kati

Az eredeti angol nyelvű interjú A Conversation with Tenzin Wangyal Rinpoche – Accessibility of the Teachings, Shadow Work and the Path to Enlightenment címmel a Ligmincha Europe 2016 tavaszi számában olvasható.

A magyar nyelvű szöveg első megjelenése: Ligmincha Magyarország

(E fordítás elkészítése és közzététele nem feltétlenül jelenti azt, hogy a Saskeselyűcsúcs szerkesztői az elhangzottakkal mindenben egyetértenének. Ugyanakkor a szöveg hasznos információkkal szolgál Tenzin Wangyal tevékenységeit és motivációit illetően, ami segít jobban tisztázni a képet a harmincas éveiben Indiából Nyugatra költöző, és azóta többnyire itt tevékenykedő bön tanítóról. – A szerk.)

Szólj hozzá!

Terrence Malick: To the Wonder

2017. november 14. 13:30 - Hegyek Vándora

Filmelemzés (Dráma, 112 perc, 2012, Magnolia Pictures)

to-the-wonder-7.png

„Az Istenség azért testesül meg az emberben, hogy a Semmivel vívott harcában saját öntudatára ébredjen. Valamint az erotikában a férfi a nőben, úgy akarja Isten az emberben önmagát megtalálni” (Otto Weininger)

Az utolsó ember megfosztotta már élete minden porcikáját a benne rejlő túlnani varázslattól, a létezés önmagán túlmutató titkaitól, és igyekezete lázában talán nem hagyott maga mögött egyetlen egy felperzseletlen területet sem. Porba taposta már a férfi teremtő akaratát, alantas ösztönlényt ültetett helyébe, és megtagadta a nő áldozatát, szűzies mivoltát, hogy az a természet félhomályából kiutat soha ne találhasson. Végül önhitt szívtelenségében egy olyan áldozatot kívánt lelki dögkútjába hajítani, amelynek tragikumát a mai napig sem volt képes feldolgozni. Ezerszer is meghurcolt és tönkretett konok délibábot teremtett maga köré az utolsó ember: a halandó szerelem világát. Roppant uralma alatt térdre rogyva szűköl, esetlen gyengeségben vergődve, de minduntalan kénytelen fejet hajtani hatalmassága előtt. Bemocskolja, elhazudja, közhellyé teszi, ám képtelen elbújni előle, és csak erőtlen rongybábuként hánykódik Erósz kezében. Álmok, regények, filmek, versek, színdarabok, életek, kapcsolatok százezreit áldozza fel egyetlen szaváért, de Erósz halhatatlan és pusztító úr, így

akinek világa a megtagadott Isten, az soha meg nem ismerheti magát az égi szerelem misztériumát.

to-the-wonder-1.jpg

Ezen rövid és kissé apokaliptikus színezetű bevezetőt azért tartottuk fontosnak megtenni, hogy ily módon is érzékeltessük témánk dramatikumát, ugyanis a hétköznapi szerelem legtöbbször feltáruló arculata sem más, mint tragédia. A szóban forgó alkotás látszólag ezen problematikát igyekszik bemutatni, egy átlagosnak tűnő párkapcsolaton keresztül, viszont a kortárs filmművészeti szempontoktól eltérő alapokon, lényegi mondanivalójában idézve meg azokat a perspektívákat, amely a szerelem triviális arculatán jelentősen túlmutathatnak. Képes arra, hogy beemelje megközelítésébe azt a szentséget – a szerelmes pár kálváriájával párhuzamosan jelenlévő, a lélek sötét éjszakájában állhatatosan kitartó pap képében –, amely nélkül valóban filléres játék lehet férfi és nő ősi vonzalma. Ez pedig nem más, mint az Isten-szerelem fenséges misztériuma. Ugyanakkor nem kevesebbet vállal, mint hogy a csalhatatlan szemek számára feltárja a természet számtalanszínű fátylát, a női nem mibenlétének talányát. Teszi mindezt a mozgókép nyelvén úgy, mint egy valódi költő. Ezért e film megtekintését – az elmondottakon túl – elsősorban azoknak ajánljuk, akik kedvüket lelik a lassan kibontakozó, vízió-szerű, olykor cselekményszegény, mágikus hangulatot, illetve létállapotot lefestő alkotásokban.

A filmben gyakran meglepő egzaktsággal tűnnek fel archaikus szimbólumok, olyan jelenetek, amelyek magától értetődővé teszik, mondhatni kívánják a spirituális indíttatású rátekintést. Hogy ez mennyire tudatos, illetve ösztönszerű a rendező részéről, az végső soron teljesen mindegy.

E műben megnyilvánul a lehetőség, hogy az önnön keretein túlira mutasson, idealitást rejtve a konok és megmásíthatatlannak vélt realitásba,

és ez nekünk több mint elég.

Az alábbi észrevételeink Venus istennő kegyelme alatt fogantak, megpróbálván hangulatilag is megidézni a mű hátterében tündöklő elemi erejű csodát, ezáltal invitálva az ismerkedőt és a filmet már megtekintő olvasót is.

to-the-wonder-9.jpg

„Újszülöttként nyitom ki a szemem. Beleolvadok az örök sötétségbe. Szikraként zuhanok a lángba. Miféle szerelem éltet minket? A semmiből bukkan elő. Mindenhonnan. Az égből. Belőled, te felleg. Engem éltetsz.”

A történet folyama onnan fakad, ahol a szentimentális „romantikus” filmek végződnek és így menthetetlenül elvéreznek, avagy a szerelem hevének forrpontján, a nő és a férfi elementáris erejű egymásba robbanásánál. Emberi dialógusokat csak elvétve hallunk, elsősorban a mágikus atmoszférát teremtő klasszikus zenei motívumok (többek között Bach, Wagner, Haydn, Arvo Pärt és Rachmaninov) és a nő önfeltáró monológjai díszítik fel a vizualitás kibontakozó áradatát. A megszokott filmművészeti eszközökkel ellentétben ezúttal nem bírnak meghatározó erővel a szereplők egzaktra formált, merev személyiségjegyei. A férfi bizonyos szempontból erőtlen és határozatlan vázlat csupán, míg a nőiség archetipikus mintái gazdagabb megvilágításban jelenhetnek meg előttünk.

to-the-wonder-2.jpg

„Te vezettél ki az árnyékból. Felemeltél. Értelmet nyert az életem.”

Az olykor homályos és csapongó képek sokaságából pillanatok alatt fénnyel s térrel telt álomszerű látvánnyal szembesülhetünk, akárcsak a nő vágyódó szíve, akit láthatóvá tett a férfi szeretete. A béke, a teljesség, a harmónia és a megváltás ígéretét súgja körülöttük az egész világ: a megszabadulásra finoman utaló, egy pillanatra megjelenő Buddha szobor, és a fény elől szelíden visszahúzódó árnyékokból felsejlő, A hölgy és az egyszarvú selyemképe is, amelyen – többek között – megpillantható a férfiúiság szoláris erejét tükröző nőiség mivolta, és

rámutat természeti szépségbe való beleájulás misztériumára is: a szerelmesekre, akik önmagukon kívül, a másikban keresik önnön szabadulásuk titkát.

A lét és a sors sziluettjei felszabadulnak, mintha soha sem léteztek volna, örökemlékű játékot táncolnak együtt. Minden érintés és lélegzetvétel új világot teremt a felejtés és emlékezés szédítő nászában. Viszont a szerelmesek nagyravágyása most sem ismer határokat, a halhatatlanság emlékét e világon belül akarják megtalálni, így a holtak szigetére egyértelműen utaló Mont-Sant-Michel kolostorában tett látogatásuk után a sors az ő köteléküket is kikezdi, baljósan jelezvén, hogy a halálon innen Erósz ereje újra s újra a föld porába hull.

to-the-wonder-3.jpg

„Mindenütt jelen vagy. Mégsem láthatlak. Bennem vagy. Körülöttem. És nem érzékellek. Nem úgy, mint egykor. Miért nem vagyok hű ahhoz, amire rátaláltam? Szívem, mint a kő.”

Ahogy a férfi gyengeségében értetlenül bámulja maga körül a baljós jeleket felszínre hozó természet arcát, majd az önidegen vasmonstrumok ólomsúlyú pusztítását, úgy szabadulnak be a nő szívébe is a mérgek, a szeretetlenség homályt szülő képzetei. Hiába a játszi könnyedség, a végtelen gyengédség s a kerítők tánca, az életben, ahol az Úr pásztora sem találja lelke isteni bizonyosságát, ott a férfi alvajáró, és újabb csábító utakra tér, s a nő rideg sötétbe ájul. Rémület és kábulat és szürkeség, őrület, közöny és elveszettség. Olthatatlan sóvárgás a boldogság nagyszerű pillantásáért, de

a Szent Ige nélkül férfi és nő többé nem láthatja meg egymást.

to-the-wonder-4.png

„Oly messze a világ. Kísértet csupán. Hamvak.”

Melankólia. A létezésből való kiábrándulás. Minden, ami átlátszó és súlytalan volt, mostanra nyomasztó, üres porhüvellyé foszlott. A kölcsönkapott lendület még halványan fennmarad, nő s férfi emlékeiben kutatva keresi, hogyan szerették és hogyan szerethetett egyáltalán. Ki más szólhatna erről az állapotról kellő világossággal, mint Marsilio Ficino?

„Mit teszel, ó szerencsétlen? Nem tudod, hová fordulj, jaj, te elveszett, nem tudod? Nem akarsz gyilkosod mellett lenni. De nem akarsz a boldoggá tevő tükör nélkül sem élni. Azzal nem tudsz együtt lenni, aki téged elveszejt, s aki megöl. Anélkül nem tudsz élni, aki bűvös csáberejével elrabol téged magadtól, aki teljesen magának követel. Szökni kívánsz az elől, aki lángjával elemészt, s vágysz a közelében is lenni, hogy a téged birtokló közvetlen közelében tartózkodván saját magaddal is szorosan összetartozz. Ó szerencsétlen, tenmagad saját magadon kívül keresed, a tolvajon csüggsz, hogy ki tudd váltani magadat valamikor a fogságból. Nem akarsz szeretni, ó esztelen, mert nem akarsz elpusztulni. De nem akarod azt sem, hogy többé ne szeress, tudniillik úgy ítéled, kedvében kell járnod az égiek képmásának.”

Egy váratlanul megjelenő szépség személyében az újjászülető remény kecsegteti a férfit, a nőt vágya és ragaszkodásának utolsó szála. A nő esélyt kér a megváltásra, s kap is, viszont ami neki a kegyelem ajándéka, az másvalaki végzete lesz majd.

Ekképpen sugallja Erósz a halál és halhatatlanság emlékét, a végső egységre utaló égi idea belerögzítését egy halandó képébe,

ami így óhatatlanul az elmúlás felé tendál. Másik arculata a főnixmadár-szerű feltámadásra való képessége, mely villámerejű és váratlan megújulása magában hordozza az örökkévalóság ihletét, a végtelen szépségre és boldogságra való utalás igényét.

to-the-wonder-5.jpg

„Istenem! Milyen ádáz harc! Két nő lakozik bennem. Az egyik irántad való szerelemmel teli. A másik csak húz a föld felé.”

A férfi lényét emésztő kétely és erőtlenség, a lelkét és az őt körülvevő természet újraformálására való képtelenség felébreszti a nő zavaros ösztönvilágát. A formát és keretet, amit kapott, nem tartja fenn már magasztosabb cél, azok kontúrjai elpárologni látszanak. Elemi félelem, taszítás, majd irtózat lép fel benne szerelme iránt, mivel saját természetére ismer a férfi gyengeségében, amely megtisztítására és felemelésére reményt kapott szerelemük születésénél, hogy szabaduljon léte örvénylő kínja alól. Így úgy tűnik, idegen hatások formálják tovább parázsló vágyát, hamis vonzalmak és kontrollálatlanul csapongó sugalmazások, de kétség sem lehet a felől, hogy ez mind önnön lényének átvilágítatlan szenvedélye. Csalfa vággyal tapogatózik, tapad és kapaszkodik mindenbe, hogy felejtse árvaságát. Bármibe és bárkibe, csak szeressék. Csak, hogy vonzhasson. Csak vonz, hogy szeressék. Ám az igazán vonzó nő, csak a férfi szeretete által életre keltett nő.

Minden hajnalhasadás az éj legsötétebb órája után következik be, egymás nélkül nem létezhetnek, ezért valaminek a végzete mindig magában hordozza a megújulás eleven erejét.

Ahhoz, hogy férfi és nő újra a tökéletesség felé induljon el, meg kell, hogy semmisüljön bennük az, ami nem az igazságot akarta, hanem a csak másikat, a különbözőt, az illúziót.

Ezért végleg meg kell halniuk egymás számára, hogy szerelmük halála feltámadásuk bölcsője is legyen egyben.

to-the-wonder-6.png

„Szeretet támad, isteni jelenlét, mely ott szunnyad minden férfiban és nőben… Töltsd be lelkünket szellemeddel és életeddel, oly teljességgel, hogy életünk a Tiéd tükörképe lehessen! Ragyogj át rajtunk! Mutasd meg nékünk, hogyan keressünk Téged! Arra teremtettünk, hogy meglássunk Téged.”

Erósz nyughatatlan úr, mindenáron önmaga teljességét akarja, önnön valóságát és egységét kívánja, nem a másikat, a részlegeset és hiányosat és nem az elmúlásra ítélt, a föld enyészetére vágyó női vagy férfi maszkokat. Így az ember nemességén és méltóságán áll vagy bukik a feladat, hogy felemeli őt vagy a mélységbe taszítja. Ezért támad fel újra és ezért hullanak szárnyai oly könnyen a porba, mert egyszerre felszabadító és felszabadítandó. A tökéletességre áhítozik, magában hordozza ígéretét, de nem maga a tökéletesség. És ezt, csak az tudhatja meg, csak az tanulhat tőle, aki Istensége szívének centrumába igyekszik.

Minden bizonnyal állítjuk, hogy ez a közvetlen Istenre irányulás az, ami igazán szépségessé teszi ezt a filmet és amint már mondottuk, ez nekünk több mint elég.

Répási Zsolt

Szólj hozzá!

Ébredés

2017. október 21. 11:12 - Hegyek Vándora

Novella

himalaya.jpg

„Vasból van annak szíve-lelke, úgy hiszem,
ki végveszélyt lát, s ezalatt örülni tud,
s bár tudja jól, hogy kikerülhetetlenül
halál vár rá is, keserűen nem zokog.”
(Buddha élete)

Ugyanazzal az érzéssel ébredt, mint az ezt megelőző tízezer-egyszázhuszonhat napon, ugyanazzal a szomorúsággal a lelkében nyitotta fel a szemeit erre az általa csak őrjítő tébolynak nevezett valóságra, jóllehet nem a sokszor egészen izgalmas és olykor látomásszerű álmaiba vágyott vissza, hiszen azokkal egy idő után éppúgy telítődött, mint az ébrenlét nyüzsgő rémképeivel, nem is egy másik galaxisba vagy egy párhuzamos univerzumba, esetleg a távoli jövőbe, vagy életének legsúlyosabbnak ítélt tévedéseit megelőző múltbeli pillanatba készült, amikről a túl szegényes fantáziával rendelkező írók és tudósok szoktak képzelegni, és nem is a halálba vágyott, amennyiben ezalatt az önfeladás szélsőségesen kétségbeesett tettét értjük, ő egyszerűen csak elvágyott innen, hogy pontosan hova, maga sem tudta, de annál inkább meg volt győződve arról, hogy innen el, mert határozottan azt érezte, hogy e tízezer-egyszázhuszonhat nap egyikén sem arra a valóságra ébredt, amit ő igazi otthonának tekintett, és ahová ő igazán ébredni szeretett volna, hiszen ez a valóság egyáltalán nem olyan, amivel mértéken felül elégedett lehet, egyáltalán nem olyan, amit jó szívvel igaznak tud nevezni az ember, és benne saját maga sem az, aki, ha választhatna, lenni szeretne, így hát valahányszor felébredt, ez a végtelen csalódás fogta el, hogy valójában itt valami tévedés történt, mert ugyan ki gondolhatja komolyan, hogy az ébredés pillanatától az elalvás pillanatáig fennálló folyamatos nyugtalanságnak bármiféle értelme lehet, és hogy az ébrenlét akármelyik tette és erőfeszítése jelentőséggel bírhat, ki veheti komolyan ezeket az emberi drámákat, ki nem látja már az első rügy kipattanásánál vagy az újszülött első levegővételénél, hogy mindennek egyszer, méghozzá az idő nem is olyan távoli pontján tagadhatatlanul és reménytelenül vége lesz, akárcsak annak a szomjoltó és pezsgő fiatalságnak, aminek habzsolásával nem tudnak betelni az ifjú szerelmesek, ki nem látja életének elfogulatlan perceiben, amit Sziddhárta herceg látott apja palotájából való kiszabadulásának napján, amikor belenézett a betegek, öregek és haldoklók rémülettel teli szemébe, és ki nem mondja vele együtt, hogy „örülni hogy tud a világ e létnek?”

Szóval ez az egész színjáték, de még inkább az a tény, hogy ezt a színjátékot ráadásul minden létező a legelmélyültebb pillanatánál is nagyobb komolysággal kezeli, minden reggel azt a hangulatot keltette benne, hogy óriási félreértés történt, hogy itt valamit a felelősök, bárkik is legyenek, nagyon elrontottak, és pontosan ugyanezt érezte, nemcsak az ébredéskor, hanem életének nem is olyan ritkán megjelenő, paradox pillanataiban is, például amikor először elvették tőle a játékát, amivel nem az volt a baja, hogy elvették, hanem hogy egyáltalán lehetséges olyan, hogy „elvenni”, és amikor először szembesült vele, hogy megromlott a szeme, ott sem azzal volt a baja, hogy elromlott, hanem hogy egyáltalán van olyan, hogy „elromolni”, amikor pedig elhagyták és elváltak tőle, akkor sem az zavarta, hogy elváltak, hanem hogy van olyan, hogy „elválni”, és hogy hiába született a szívében azzal a makulátlan meggyőződéssel, hogy tökéletes, vagy ha ő nem is az, legalábbis valahol létezik, léteznie kell tökéletességnek, rendre azzal szembesíti az élet, hogy ez márpedig nincs így, és a szülött rosszul tudja, és a szívében ragyogó meggyőződés önnön kitüntetettségét, vagy legalábbis a tökély elérésének lehetőségét illetően nem több merő kitalációnál.

Szóval ezt nevezte ő világnak, amibe oly fájdalmas volt minden nap beleébredni, és valahányszor erőt vett magán, valahányszor megpróbálta felvenni az iramot az élettel, mindig az volt a benyomása, hogy csak nem képes beilleszkedni, mert minden emberi lelkesedésben, szándékban, elképzelésben és önazonosításban látott valami leírhatatlan álszentséget, a képmutatás vállalhatatlan jelét, egy minden mozzanatban jelenlévő szűklátókörűséget és az élet ellentmondásai iránti érzéketlenség fájdalmas jelenlétét, amivel ő egyszerűen képtelen volt közösködni, amit képtelen volt szeretni és boldogsággal elfogadni, hiszen tökéletesen értelmetlen az ellentétek világában való élet, hiszen ha belélegzel, akkor utána ki kell lélegezned, és ha eszel, akkor utána ürítesz, és ha mozogsz, utána pihensz, és ha örülsz, nem sokára szomorú is leszel, és ami tiszta, az bekoszolódik, és amit birtokolsz, az elveszik, és ha valami megszületik, akkor az meg is hal, ami már önmagában is elfogadhatatlan, minden szabályszerűsége ellenére teljesen logikátlan, minden érthetősége ellenére teljesen értelmetlen, minden praktikussága ellenére tökéletesen felesleges, hiszen ha ezek az emberek valóban tisztában lennének magukkal, akkor tudnák, hogy nem kell semmit sem enniük és tenniük és megszerezniük és megtisztítaniuk és létrehozniuk, mert már minden eleve, kezdettől fogva ott van bennük, és éppen emiatt látta minden reggel egy felülmúlhatatlan komédiának a valóságot, minthogy benne mindenki vérrel-verejtékkel küzd és harcol és viszálykodik valami olyasmiért, amiért nem lehet és nem is kell, mert soha nem is veszett el.

Ám ez a reggel, mint minden olyan esemény, amire külön figyelmet fordított, mégsem volt teljesen olyan, mint az ezt megelőző tízezer-egyszázhuszonhat nap, ugyanis ő ezen a reggelen ráébredt, hogy hiába nem érzi magát, mondjuk így, idevalósinak, mégiscsak, ahogy Hamvas írja, „ide rendezkedett be”, és akármennyire is megveti ezt a tudatlan világot, valamennyire mégiscsak a varázsa alatt áll, és éppen ez az oka annak, hogy olyan keserű az ő élete, mert amikor felkelt, bármennyire is látta, hogy valami nincs rendjén, mégis ugyanolyan valóságosként tekintett a világra, mint bárki más, tehát azért volt mindezidáig olyan végtelenül szomorú, mert ő maga is komolyan vette mindazt, amit olyan nevetségesnek tartott, ő maga is teljesen elhitte, amit nem hitt el, ő maga is úgy élt, mintha az lenne, aki ő nem is, vagyis azért volt úgy letörve, mert hagyta magát mégis átverni azon erő által, amit elméjében már úgy kiismert, hiszen mégis azonosította magát a szerepével, mégis beleélte magát a szerepébe, mégpedig feloldhatatlanul, megmásíthatatlanul, véglegesen, vagyis egyedül saját magának és nem ennek a körülötte minden reggel kirajzolódó, oly gyakran vádolt bolondos karneválnak köszönhette, hogy olyan sokáig szenvedett, és hogy olyan sokáig elhitte azt, amit elhinni teljesen őszinte szívvel soha nem lehet: hogy mindenek feletti és mindent, még ezt az ellentmondásos valóságot is átható módon, egy emberen is túlszárnyaló értelemben ő nem teljes és tökéletes.

Gődény Jonatán

Szólj hozzá!