Olykor, ha szívemen a heg megreped, Mint visszhangtalan sziklák közt: Kiáltok! S te, ki barátod megbántani nem mered, De igazát se látod, Zavart csöndeddel ezt kérdezed: Miért felénk? S én őrjítő szégyenemben ismét azt találom, Valóbb vigasznak az tűnt megint, Mit elűzni készülök: Az álom.
Gődény…