Olykor, ha szívemen a heg megreped,
Mint visszhangtalan sziklák közt:
Kiáltok!
S te, ki barátod megbántani nem mered,
De igazát se látod,
Zavart csöndeddel ezt kérdezed:
Miért felénk?
S én őrjítő szégyenemben ismét azt találom,
Valóbb vigasznak az tűnt megint,
Mit elűzni készülök:
Az álom.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
