Nagyon ritkán előfordul, hogy ama könyvkínálatban, melyet az egyszerűség kedvéért most „ezoterikus gagyinak” nevezünk, az ember kitűnő kiadványra akad. Olyanra, amely lényege szerint nem tartozik oda. Ennek okai közül kiemelhetjük, hogy a kínálat – úgy az ilyetén könyvek mennyiségét, mint tematikus sokféleségét illetően – akkora, hogy pusztán a nagyszámok törvénye alapján is több minden más belekerülhet. Fontosabb azonban rámutatni arra, hogy „a szellem ott fú, ahol akar”, nem kötik kategoriális és stiláris törvények (azok sem, amelyeket máskülönben, a világ számára létrehozott), így tulajdonképpen bárhol megjelenhet, bármilyen ruhát magára ölthet. Olyanokat is, amelyek hatással vannak a bóvlik iránt érdeklődőkre, így hát kiadják, ám a saját, legbensőbb szándékai szerint egyáltalán nem olyan, mint ami miatt olvassák. Nem szeretnénk senkit ilyen kiadványok vásárlására és áttekintésére buzdítani, mégis jelezni szeretnénk e kivételes jelenség létét, és feltenni az e tekintetben legfontosabb kérdést: tudunk-e az efféle megnyilvánulások, adományok lehetőségéről, észrevesszük-e és a magunkévá tesszük-e őket?
Tendzin Vangyel könyve első pillantásra a New Age és az álezoterikus áradat szokványos alkotásának tűnik. Kezdő lapjain olyan szófordulatokat olvashatunk, mint szeretetteljes kapcsolatok elmélyítése, kreativitás növelése vagy előrelépés az életben. A későbbiekben is hasonlókat: nehézségekkel teli viszony, szabadulás a problémák fogságából és így tovább. Az egész pszichológiainak tűnik, ráadásul a modern életből vett hervasztó példák jelennek meg benne, mintha amerikai filmet néznénk: egy házaspári vagy baráti veszekedésé, amit kellemes vacsora során próbálnak orvosolni (egyébként sikertelenül), vagy – később – postai sorban állás alatt végzett szellemi gyakorlatoké. Igen, már néhány tíz oldal után konkrét gyakorlatokat találunk, előbb átfogóan írva róluk, majd rövid pontokba szedve és képekkel illusztrálva azokat (hogy a magyarul borzasztóan felolvasott, „Balogh Béla hangjával” eladott dvd mellékletről ne is beszéljünk), később pedig újra összegző módon. Tisztító „légzőgyakorlatokról”, meditációról és „jógáról” is szó van.
Ahogy a könyv olvasása során előre haladunk, egyre nyilvánvalóbbá válik azonban, hogy a megszokott fordulatok e szerző esetében mélyen átéltek, így a szeretet, az emberi kapcsolatok, a kreativitás és a spirituális előrehaladás is igazán komoly. Valami olyasmi áll a máskülönben közhelyszerű dolgok hátterében, ami nehezen megfogható volta ellenére mérhetetlen komolyan vétel. Az ember már-már azt gondolja, semmi baj nem lenne még a közhelyekkel se, ha valamennyi hátterében ott állna ez a nem csupán jóindulatúan tulajdonított mély átélés.
A könyv olvasása során eleinte úgy sejthetjük, a szerző túlságosan kedvezni akar a modern nyugati olvasónak, szinte kiszolgálja őt, apellál a szóhasználatára és – mellesleg szólva: szánalmas – élethelyzeteire. Mégis, egyre inkább érezzük, idővel pedig tudjuk, a rinpocse mást ért szeretet alatt, kapcsolat alatt, élet alatt, légzés és mozgás alatt, sőt gyakorlat és jóga alatt, mint a mai ember. És a lung, a jelenkori nyelvhasználatot figyelembe véve, tényleg légzést, szelet és mozgást is jelent (noha főként tudati mozgást és légzést), a cá pedig valóban okkult csatornát, egy egyszerre kozmikus és testi áramvonalat, vezetéket. Ugyanígy, az egyszerűnek tűnő „tisztítólégzések” lényegileg valóban a meditáció és a jóga körébe tartoznak, azokká lehetnek, ahogy a legkomolyabb gyakorlatainkat – bármilyen rosszul is hangozzék – tényleg minden élethelyzetben gyakorolnunk kell, postai sorban állás közepette úgyszintén. A dolgok igazságtartalma vitathatatlan tehát, ha megfogalmazása nem is áll közel hozzánk, és ha a szóhasználat és a példák nem tetszenek, akkor is. A bölcsesség gyakran akkor tárul fel, amikor túl tudunk lépni a stíluson, ha felülemelkedünk a kifejtések esetlegességein és időhöz kötöttségén, amikor túlemelkedünk a formákon.
Hogy e könyv a megfogalmazás módjából adódó félreérthetőségeken túl mennyire komoly, az a két gyakorlatsor (a kilenc tisztító légzés és az öt cá lung gyakorlat) bemutatása után, „A kilenc lung – az átalakítás térképe” című harmadik, utolsó nagyfejezetből derül ki igazán. Itt a légzéssel, mozgással vagy életszéllel (szanszkrit: prána), a gyakorlással, a meditációval és a jógával kapcsolatos korábbi megfontolások világossá és teljessé válnak. A szerző bevezeti például a „Megszüntetés Igazságának Klubjához” való csatlakozás gondolatát. Megint úgy tűnik, frivol eszméről, egy tényleges klubba történő belépésről van szó, valójában azonban a kilenc tudati mozgás (lung) legmagasabb fokozataihoz való kapcsolódásról. És, politikailag szólva, az egész konzervatív oldal egyik legnagyobb problémája is az, hogy nem kapcsolódik a megszüntetés igazságához, csupán a megőrzéshez.
A bemutatott és továbbadott gyakorlatok egyébként igen egyszerűek, mégis roppant lényegiek, s mondhatjuk, hogy majdnem veszélytelenek. A mitikus és nehezen lokalizálható Zsang-zsung királyságból erednek, és a sámánisztikus vonásokkal rendelkező bon vagy bön tradíció őrizte meg őket szóbeli átadás formájában (nyen gyü) Tibetben. A jelenlegihez hasonló kifejtésük azután vált lehetségessé miután a bon képviselői szorosabb kapcsolatba léptek a buddhizmussal.
A kereszténység előtti magyarság hasonló gyakorlatai és tradíciói, ha voltak ilyenek, elvesztek, semmiféle folytonos vagy kvázi-folytonos szóbeli hagyomány nem őrizte meg azokat. Mégsincs okunk azt állítani, hogy a nomád és alkalom adtán letelepedett magyarság nem rendelkezett efféle, alapvető fontosságú légzőgyakorlatokkal vagy szakrális testfelfogással. Azt pedig egyáltalán, semmilyen módon nem állíthatjuk normális körülmények között, hogy az ősmagyarság nem rendelkezett ezoterikus tradícióval – akkor sem, ha arról semmit nem tudunk. A görög–latin esoteria kifejezés ugyanis nem jelent mást, mint ’bensőbbet’, ’bensőbbséget’, ’bensőbb valósággal kapcsolatosakat’ – bármilyen kozmológiai, okkultisztikus és obskúrus jelentésrétegek rakódtak is az idők folyamán az ezotéria szóra. Mármost, enélkül a bensőbb nélkül semmilyen exoterikus, tehát külsőbb szellemi, vallási vagy rituális hagyomány nem elképzelhető – egyszerűen nem tudott volna létrejönni és meggyökeresedni. Így, eredeti értelemben, az ezotéria tanulmányozása másodlagos, nem igazán benső, történelmi szempontokból is nagyon fontos.
A mai magyar nemzeti oldal (amellyel kapcsolatban igazán szörnyű, hogy oldalról kell beszélnünk) egy része rabja a modern, okkultizmussal és New Age-dzsel fertőzött álezotériának, másik része pedig teljesen elutasítja azt (soviniszta, vagy keresztény alapon). Az iménti bekezdés tartalmából következik, hogy mindkét hozzáállás súlyosan hibás.
Az ezotéria adekvát, tradicionális formáival való foglalkozás, még ha ritkák és nehezen hozzáférhetőek is, mentesíthetne a vulgáris és álezotériától, az ezoterizmusra rakódott kozmicizmustól, okkultizmustól és New Age-től, és a saját nemzeti és mélyebb gyökereinkhez vezethetne. Ez utóbbihoz viszont le kellene számolni azzal, hogy „spirituális internacionalizmusnak”, hazafiatlanságnak vagy hontalanságnak bélyegezzünk mindent, ami közvetlenül nem a magyarsággal kapcsolatos, például egy Tibettel kapcsolatos érdeklődést.
Magyar Hüperión (Budapest) 1. évf. 1. sz. (2013), 122–124. o.
