Örömbe mártott szívem
Ujjongva repül felétek,
Vége... végre... a kínnak,
S a magány szülte éjnek.
Egyek vagyunk… igaz?
Csak tudnám,
Szemetek miért csillog oly tompán,
Ha itt vagyok.
Bár érteném, miért illan el a kedv oly hirtelen,
S bizalomnak miért csak kihűlt emléke köszön rám,
Ha megjövök.
Miért cseng sértésként fületekben
A baráti szó,
S hogy lehet, hogy nyíltan
Csöndetek közli csak:
„Nem közénk való”.
Egyek vagyunk…
Lábunk egy utat tapos,
S, óh, ha tudnátok,
Senki másra nem gondolok
Ennyi szeretettel.
Mégis, ily elhagyottnak
Nem láttam magam sosem.
Sokszor már szólni sem merek,
S inkább a távolból képzelem magam
Nevető barátok panteonjába,
Mint közelről, ismerős idegenek körébe,
Kik, ha nyílnak is,
Csak félig, félve.
Kő alatt kuporgó bogár is
Nagyobb figyelmet remélhet,
Mint a ti hideg, nyirkos, gyámoltalan gondosságotok erőtlen áhítója.
Ha megtűrtök is, csak tört szívekkel,
S ha hiányom hallatja is csöndjét,
E távolról megidézett kísértet
Mégiscsak kedvesebb jelenség,
Mint a száműzött maga.
Nem vagytok rosszak,
Én se jó,
De kérges szívetek nem érti, nem keresi,
Hogyan kell befogadni,
Miként azt sem,
Hogy közös ösvények ölében,
Hol, ti úgy, mint én,
Isten értelmét vadásszuk:
Miért lelünk folyvást ellentétre.
S az üdv kincseinek kutatása,
Mely számunkra minden áldozatot megér,
Miért botlik el mégis az első homokbuckában,
S a kereső miért gyullad szüntelen haragra
Pont azzal szemben,
Ki vele együtt éppen hogy örök megnyugvást, békét remél
– elviekben.
