Azt mondta nekem, hogy nem hisz a szerelemben, nos, valóban nem hisz, látni a szemében, de az is kétségtelen, hogy mindennek ellenére nagyon is szeretne hinni benne, és ezért olyan rettentően szomorú, nem hisz benne, és borzasztóan sajnálja, hogy nem tud hinni benne, azt állította, a szerelem illúzió, ami előbb-utóbb, de inkább előbb, elillan, és semmi nincs, ami meg tudná győzni ennek ellenkezőjéről, és jómagam, aki már néhányszor csalódtam, noha nem annyira a szerelemben vagy a szerelmemben, hanem inkább saját magamban, tökéletesen megértem, hogy így látja, sőt hozzá is tehetném, nemcsak hogy elillan, hanem kiszámíthatatlanul és könyörtelenül és körülményekre való tekintet nélkül illan el, és szándékosan a legsebezhetőbb pillanatban, hogy fájjon, lehetőleg úgy, hogy az ember azt érezze, hogy nála senkinek sem fáj jobban, és hogy senki sem kiszolgáltatottabb és elhagyatottabb és elárultabb, mint ő maga, ráadásul ez a szerelem úgy megy el, mintha soha nem is lett volna jelen, olyan közönnyel, mintha csak véletlenül, merő tévedésből költözött volna a vágyakozó lelkébe, és mégis olyan űrt hagy maga után, mintha rajta kívül nem is létezne semmi, ami figyelemre érdemes, nos, olybá tűnik, mindezt ő már nagyon is látja, ám miközben figyeltem őt és elárvult pillantásait, számomra bizonyossá vált, hogy mindennek ellenére neki nem is a szerelemmel van igazán gondja, hanem az illúzióval, és tulajdonképpen a szerelemmel tökéletesen kiegyezne, ha azt valamilyen módon meg lehetne fosztani illúzióvoltától, vagy ha nem lehetne megfosztani, legalább az ő fejéből lehetne valahogy kiverni ezt a kétségbeejtő igazságot, szóval ő végső soron szenved attól, hogy ez a tény ilyen kíméletlen nyíltsággal a tudomására jutott, és végletesen haragszik a világra emiatt, és főleg Istenre, amiért ilyen csúnyán átverte őt, amiért folyamatosan a dolgok mulandóságára emlékezteti, és egyáltalán, hogy a dolgokat mulandóvá tette, és amiért nem hagyja, hogy önfeledt boldogságban tölthesse emberi életét, és amivel tulajdonképpen igazolta, hogy Ő, mármint Isten, talán egyenesen nem is létezik, hiszen ha létezne, akkor jót tenne vele, és nem szembesítené ilyen kíméletlenségekkel, látni az eltompult fényű szemében, hogy minden színlelt tartása ellenére mennyire igazságtalannak érzi a vele történteket, mennyire meg van sértve, hogy a számára kedves dolgok nem örökkévalóak, és ha látja is a tényeket, elfogadni mégsem tudja őket, és ha el is fogadja, nem örömmel és önszántából fogadja el őket, azaz van a felismerésének egy rettentően nyomorúságos jellege, egy alávetett, beletörődő, szolgai jellege, egy gyámoltalanul sóvárgó, megtört és kiégett hangulata, amely ezt a különlegesen fontos felismerést végtelenül közönségessé és értéktelenné és haszontalanná teszi, ő még sajnos nem tudja, és talán soha nem is fogja megtudni, hogy mindez nagyon is a hasznára van, és nagyon is oka van annak, hogy egyik nem lehet a másik nélkül, és ha a szerelmet választja, az illúziót is választja, és a szerelmet akarva törvényszerűen önnön elbűvöltetését is akarja, ő még nem tudja, hogy ez egy szükségszerű állomás az univerzális illúzión vagy álmon vagy ha úgy tetszik, varázslaton való felülemelkedésen, amely, egyáltalán nem csak a szerelmet érinti, még ha abban is a legkézenfoghatóbb, hanem az egész világot tetszetős és kevéssé tetszetős, hatalmas és egészen apró, távoli és egészen közeli, lelki és anyagi valóságaival egyaránt, és éppen ezért fog előfordulni, hogy miután valamelyest összeszedte magát, és elhessegette ezeket a mai felfogás szerint depresszív és negatív gondolatokat, újra leányzók után néz, és bár egyáltalán nem hisz majd benne, titkon mégis úgy fogja gondolni, hogy talán lehetséges mégis olyan eset, ami különböző lesz a többitől, és továbbra is fürkészni fogja beesett, távolba bambuló szemeivel az elé táruló létezőket, hátha mégis ott rejtőzik valahol az „igazi”, aki majd beleszeret, és a többiekkel ellentétben soha nem hagyja el vagy csalja meg, és aki esténként lágy hangján a fülébe suttogja majd, hogy „minden a legnagyobb rendben”, és nem véletlenül hozom szóba már sokadjára a szemeit, ezeket a szánalomra méltó szemeket, amelyek szinte szomjazzák egy édesen csilingelő hang megnyugtató hazugságait, és amelyekbe az ember egyszerűen képtelen úgy belenézni, hogy ne azt érezné egyből, mintha fel akarnák őt falni, akár egy kiszáradás előtt álló vámpír, amelyik mások jóváhagyó tekinteteivel táplálkozik, ez a mindent eláruló fátyolos és módfelett kiszolgáltatott tekintet, amely ha meg is értette, hogy ez a dolgok rendje, mármint hogy nem érdemes túl sokat várni a szerelemtől, nem érti, igazán és szívből nem érti, hogy miféle okból ez a dolgok rendje, én persze mondtam volna neki, ha bármiféle jelét láttam volna annak, hogy hajlandó befogadni ezt a magyarázatot, nevezetesen, hogy mindezen csalódásai azt szolgálták, hogy ösztönzést kapjon arra, hogy végre valahára elhagyja ezt az álomvilágot, amelyben egy boldogság után áhítozó embernek álmodja magát, és átlépjen a túlvilágra, igen, a túlvilágra, és ha erre egyből nem is képes, legalább arra mindenképp rávezethetné ez a tapasztalat, hogy kezdetben gyanakvó, majd később egyre határozottabb pillantásokat vessen eme túlvilág felé, de hogyan is érthette volna meg, hogy mindez a szenvedés és kiüresedettség gyakorlatilag meghívó a lét egy új és valóságosabb állapotába, ha egyszer ő még sohasem számolt ilyesmivel, és ha be is látta, hogy a szerelem önbecsapás, addig nem merészkedik el, hogy ugyanezt az egész világgal kapcsolatban is, saját személyének létét is beleértve, belássa, arról nem is beszélve, hogy mindezt úgy lássa be, hogy közben nem haragszik senkire és semmire, és nem áztatja magát az önsajnálat pocsolyájában, és nem vergődik az élet igazságtalansága miatt, és nem átkozza azokat, akiknek köszönhetően most neki bizonyos szempontból „nem jó”, hanem egyszerűen, minden kísérő gondolat és érzés nélkül, simán elengedi, ahogyan a diófa engedi el ősszel berozsdállt leveleit, merthogy egyszer úgyis el kell majd engednie, nemcsak a szerelmet, ezt a minden szeszélye ellenére mégiscsak felpezsdítő szerelmet, hanem az emberi életet is, és mindezek után hogyan értethettem volna meg vele, ha fel is fogott volna valamit mindebből, hogy ez, bármennyire is úgy tűnik, mégsem jelenti azt, hogy fel kellene adnia az életét, hogy fel kellene adnia a boldogságot vagy a szerelmet, mindez csupán azt jelenti, hogy váljon meg világa felé mutatott erőltetett ragaszkodásától, hogy szabaduljon meg a jólét vagy a szép élet iránti borzasztó függésétől, és legfőképpen attól a félelemmel teli, üveges, vigaszért és megmentésért kiáltó, akaratlanul is megvetést ébresztő tekintetétől, amely szívét oly nagy erőkkel hálózza ahhoz az álomhoz, amit a legtöbbek manapság valóságnak neveznek, így hát nem szóltam, csak csöndben, egy eléggé feszült csöndben végighallgattam, mikor pedig végre haza értem, gyertyafény mellett a tükörrel szemben elmondtam mindent, ami annál a vacsoránál belém szorult, és amit most is elmondtam neked, s közben hosszasan vizsgáltam a szemeimet, vajon ott lakozik-e bennük az az erő, amit úgy hiányoltam az övéiből...
