Az elhanyagoltság megrekesztő fájdalmában sokszor találtad már magad. A meg nem értettség fullasztó görcsében. Vajon hányszor hagytak egyedül eszméiddel vagy harcodban? Emlékszel talán, volt, hogy a melletted állók, pont, amikor úgy hitted, minden rendben, elpártoltak tőled. Ott hagytak, mert ott hagyhattak. Elmentek, mert nem volt többé érdekes számukra, hogy elesettségedben pátyolgassanak. Milyen durva és sértő ez a nem törődöm hűtlenség. Ez a vad érzéketlenség, amely felemel, majd eldob, mint egy csontot, hogy jelen örömöd a múlt gyötrelmébe zuhanhasson. Itt vagy, egyedül, s tudod, hogy lényed az örök mindenség dicshimnuszát érdemli. Ami vagy, az ilyen értékes, és nem érted, igazán nem érted, hogyan lehet ilyesmitől elpártolni. Embervoltod tömlöcében oly egyedül és csodátlanul tengődsz. Az elhagyottság kiáltó csöndje mérgez. Itt vagyok! – szólsz, időnként újra, ahogy a lakatlan szárazföldre talált hajótörötteknél szokás. Nem hallja senki. Halkan szólsz, szinte félve és kérve, kiszolgáltatottan, a nemleges választól reszketve: Engem lehet szeretni!
Menekülsz attól, hogy egyedül légy, ahogy minden ember. Magányod viszont nem csak átok. Nem, ha látod, hogy az élet álmodás. A magány az álmodó szemében többé már nem szilánk. Mert álomalakjainak forrása szíve lüktetésének melege. Téged így vagy úgy, ezelőtt, most, vagy ezután megtámad majd a dermesztő magány téli orkánja. És akkor majd fulladozni kezdesz, s önsajnáló könnyeid fagyos cseppjei kopognak majd a földön. Mert a magány – a halál e különös mostohatestvére – színtelen köpenyével egyszer mindenkit meglegyint. S akkor majd összetörsz, és a sarokban kuporogsz, mint a rémeket látó gyermek. A régi időkön merengsz, és sem a nappalt, sem az éjt nem tartod ideálisnak az életre. Mert megcsalt a világ. És te csöndes sértettségedről bosszúra váltasz, majd szégyent és bűntudatot hívsz vendégeidül a démonlakomára, ahol tulajdon lelked van terítéken.
De ez csak hitványak magánya, ne feledd. Csak azoké, akik még mindig anyjukba vetik bizalmukat. Akik másoktól várják az üdvüket. Mondd, mi okod magányosnak lenni, ha minden álomalak a te fejedből pattant ki? S mi jogod a sértettségre, ha minden magára hagyót a szabadság ajándéka követ? Magad vagy, ez nem átok: próbatétel. Magad vagy, mert meg volt a nagyon is mély és lényeges oka, hogy magadra hagyjanak. Ne szomorkodj, hanem lépj ki gondoskodóid öléből. Kényelmes és meleg a szerető otthon, de a csillagvilág magányos tisztaságát nem adja meg. A felemelkedés küzdelmét és az egyetlenség rettenetes valóságában való helytállást sem. A bölcsek és a hősök azok, akik farkasszemet néztek a magány rémével és a támasztéknélküliség halálsikolyokat hallató kísérteteivel.
Szeret és nem szeret – a leány ezt ígéri. Együtt és egyedül – a világ ezt ígéri. A magány egyet ígér – hogy nincs ígéret. Nincs bizonyosság, nincs elvárás, nincs biztos, hol kimagasló, hol alásüllyedő talaj. Csak a szakadék mélységekből magasságokba ható kérdőjele. Csak a végtelen lehetőség izzó szerelme.
A nagy kérdőjel frusztráló semmije rád talált. S az emberi közösségekből száműzött lényed új társra lelt. A mindenné lehető semmi veled maradt. Magadra hagyott a „van”, hogy felkínálkozzon a „lehet”. A te magányod nyomorúság az emberek szemében. De a szabadság hangja annak, aki hajlandó arra, hogy a tátongó űrt önmagával töltse ki. A magány szakadékának fenyegetése rendített meg. De ne légy gyenge, s elhagyott. Hisz a magány hűvös és kétségbeejtő ürességében valójában ott rejlik számodra a határtalan mindenség.
