Nem számoltam azzal, hogy elveszítem. Abban hittem, hogy ami van, az jól van, és hogy lennie kell. Meg akartam őrizni, mindent, amit szépnek és jónak tartottam. Idillt akartam. Megértő, szerető közeget. Jó barátot, hűséget, szerelmet. Kacsintást a tavasz zöldjébe bújó izgatott fáktól, simogatást az illatos szellőtől, őszinte mosolyt a napsugaraktól. Életteli ízeket, színes virágpompát akartam csodálni. Élni akartam, meghitten és szépen. Aranykoporsót akartam, szenvedés nélkül elmenni. Örömben úszó arcokra tekinteni. Boldognak látni mind az összest, ki szívemben magának helyt talált. Ó, igen. Ezt akartam.
Most elvették, amit szerettem. Nincs többé. A virágok, a tengerpart, a májusi eső, a csók: hamuízű emlékekké porladtak. Régen, amikor még ez az egész szemtelenül új volt a számomra, akkor ezt a régi világot, mikor el akart tűnni előlem, úgy ahogy, visszaküzdöttem magamnak. Dacos voltam. Nem hittem, és nem akartam hinni neki. Úgy gondoltam, ilyen akár elő is fordulhat, de nem velem. Az eper már kukacos volt, a fák kérge megrepedt, a leány vágya elillant. De akárhogy is, kellett. Mert nem tudtam felfogni, hogy a valóság útján más irányba vezetnek a dolgok.
Ezúttal más volt a helyzet. Éppen emlékeim fényképtárát lapozgattam elérzékenyülve. A nyári tábortűz ropogásának, a kedves beszélgetéseknek és a csillaghullás sejtelmének újra megélését, megidézését tervezgettem. Mintha másnap is élnék még. Ugyanúgy tettem, ahogy bárki, közülünk, emberként. Mintha lenne holnap. Mintha elég lenne majd akkor a súlyos dolgokkal foglalkozni. Gondtalan voltam, lelkes és az élet iránt bizakodó. De hirtelen belém nyilallt valami. Egy lándzsa. Olyan, amit Krisztus halálakor láttak egy katona kezében. Felsértette az oldalamat. Sebemből vér ömlött, s mindennek egyszerre hullaszaga lett. Csak egy baljós, suttogó hang kísértette gondolataimat. Ezt leszámítva sötétség és némaság.
Elsőre szomorú voltam, hiszen az életemet építgettem. És örömmel tekintettem mindarra, amit már elértem. A nagy emberekhez képest szerény vívmányok ezek, de épp elegek ahhoz, hogy boldogságot és szelíd békességet biztosítsanak a mindennapokban. Most egyszerre döntés elé kerültem. Mert ez, bármennyire is szilárd menedéknek tűnt, összeomlott. Választhattam. Vagy újra visszafutok a múltba, hogy a rozoga viskót megint összeeszkábáljam, vagy az életemet többé nem az idillre, hanem az egyedüllét kiáltó magányára építem. Merthogy elvették tőlem, és azóta magam vagyok. Ki tudja ki, és ki tudja, milyen régóta tervezte már, hogy így legyen, de elvette. Eddig ez a kedvesség ott volt a házban, néha messzebb tartózkodott, a szomszéd szobában, néha egészen közel átjárt mindent, s szeretetének melege a kellemesség óvó környezetét varázsolta elém. De most nincs semmi, ami egyedüllétem halálos tényének látásában megakadályozhatna. Attól, ami elől mindeddig úgy menekültem. A rémisztő-dermesztő magára hagyottság ténye elől. Hogy bármi van, egyedül vagyok, s hogy ezzel kezdenem kell valamit. Oly módon, hogy az ne a megnyugtató hazugságba való menekülés egyik formája legyen.
A berögződéseim még a régiek: támasztékok után kapkodnék. Emlékekbe kapaszkodnék, ígéreteket gyártanék, festői jövőt rajzolnék. De a tudat már tudja: ez nem út. Vágyom a harmóniára. De már nem ez éltet. Része a lényemnek, eleme a létemnek. De nem cél, s már nem szükség kutatja. Elvették tőlem, hogy ezt lássam. Hogy lássam, enélkül is fennállok, erősen és biztosan. Fenntartani a fenntarthatatlant, megőrizni, amit a halál úgyis magával ragad: ezt akartam régen. Most abban kezdek élni, ami nem múlik el. Magamban, a független szabadságban. Továbbra is szeretek, továbbra is tisztelek, de már nem kell, hogy tárgya legyen benső kiegyensúlyozottságomnak. Ez nem morális kérdés, már nem, és nem is félelemből eredő távolságtartás: törvényszerű, hogy így legyen. Most már elfogadom: nem azért születtem, hogy egy sápadt aranykort dédelgessek az ölemben. Bármennyire is nehéz ezt kimondanom, és fájó ezt hallanom – hiszen a seb még egész friss –, nem azért jöttem ide, hogy az élet lágy ölelését élvezzem.
Nincs cseppnyi megvetés, sértettség vagy harag bennem. Részvétem a világ felé él, de én már nem igénylem az övét.
