Keith Dowman (1945–) számos tibeti dzogcsen szöveg fordítója és interpretátora, valamint hiteles mesterek (többek közt a csodás életű Düdzsom Rinpócse) által képzett dzogcsen gyakorló és tanító. Ismertem már néhány írását és fordítását, de közvetlen ismeretség hiányában mindeddig nem tudtam egyértelműen állást foglalni az ő személyét illetően. Ez év szeptember 23–24-én, a tanító Budapestre látogatása alkalmából végre lehetőség adódott erre a Sambhala Tibet Központban.
A dzogcsen a tibeti buddhizmus (és a bön) legmagasabb irányzata, amit gyakran vonnak párhuzamba a japán zennel, a hindu advaita védantával vagy az iszlám szúfizmussal. Egészen a legutóbbi időkig titkos tanítás volt, amibe csak a legmagasabbrendű gyakorlók nyertek beavatást. A modern világ sajátos jellegéből fakadóan úgy adódott, hogy ezeket ma szinte bárki megismerheti. Nem foglalkozva egyelőre ennek pozitívumaival vagy negatívumaival, vagyis azzal a társadalmi kontextussal, amelyben ezek a tanítások ma megjelennek, az vitathatatlan, hogy a hétvégén magas színvonalú gondolatoknak lehettünk fültanúi, és egy olyan személlyel találkozhattunk, akinek szellemi életvezetése láthatóan összhangban áll mindazzal, amiről beszél. Valójában Dowman nem tesz mást, mint hogy megállás nélkül a lényegről szól, a végső valóságról, ami a dzogcsen szerint már itt és most jelen van, csupán nem ismerjük fel. Határozott, nagyfokú éberségről tanúságot tevő, erőteljes személyiség, aki mind példáiban, mind a számunkra átadott néhány egyszerű gyakorlatban szorosan tartotta magát a hagyományhoz, és aki lényéből fakadóan kerülte a szentimentalizmus minden formáját (egy vélhetően a New Age émelyítően giccses hangulatához szokott hölgy rosszallásának hangot adva meg is jegyezte mögöttem, hogy „ez a dzogcsen túl férfias”). Egy szigorú és mégis roppant nyitott és kedves embert láttam Dowmanben, akivel – néhány számomra kevésbé tetsző gondolatvezetése ellenére is – azonosulni tudtam. Éspedig azért, mert ha a mondandóját olykor (de tényleg csak olykor) modern szemléletre utaló gondolatokkal is támasztotta alá, nála mindez nem igazán bír jelentőséggel. A társadalmi vonatkozású kiszólások csupán a többivel egyenértékű eszközök abban a gondolati játékban, amely újra és újra a valóság lényegét igyekszik megláttatni, és amely eme lényeg egyedüli érvényét igyekszik beláttatni.
Az első napon a tiszta tudat természetét írta le nekünk, már amennyire meg lehet ezt fogalmazni a szavak szintjén. Törekednünk kell rá, hogy az önazonosságunkat ne a személyünkhöz társítsuk, hanem a tudat eme végső lényegéhez, amely kettősségek és megragadás nélküli. Az általános szemléletünk szerint hétköznapi emberi életünk tűnik valóságosnak, míg néhány szellemileg emelkedettebb pillanatunkat csupán káprázatszerű villanásokként fogjuk fel. Meg kell fordítanunk ezt a viszonyt: a mindent magában foglaló, megkülönböztetések nélküli tiszta tudat élményét kell a tulajdonképpeni valóságnak tekintenünk. Ezt követően csendben ültünk, amit időnként a PHE mantra erőteljes kiejtésével tört meg. Elmondta, hogy ez azt szolgálja, hogy a meditáció során előforduló tudati rögzültségeket, beleragadásokat feloldja. Ezután kérdések következtek, amikre úgy tűnt, mindig kielégítő válasz érkezik.
A második napon néhány gyakorlatra került sor. Mivel a dzogcsen egy közvetlen ösvény, ami nem az ok-okozatiság síkján képzeli el a szellemi megvalósítást, első rátekintésre logikátlannak tűnhet, hogy miért alkalmaz mégis bizonyos módszereket. A feloldás abban rejlik, hogy a dzogcsen nem a gyakorlatoktól teszi függővé a tiszta tudat elérését, ugyanakkor ezek kedvező állapotot idéznek elő ahhoz, hogy a kívánt felismerés végbemehessen. A kilenc (tisztító) légzés révén egy benső tisztulás megy végbe, ami által valamelyest eloldódunk a testünktől és a személyes énünktől. A tiszta tudatot szimbolizáló HUNG mantra vizualizálása révén (mely során belégzéskor magunkban, kilégzéskor pedig a külső emberekben és tárgyakban jelenítjük meg a mantrát) megszüntetjük a külső és benső kettősségét, azt a felfogást, mely szerint a tárgyi világ tudatunktól különállóan, merev és tömör valóságként létezik. A gondolatok megragadás és beavatkozás nélküli figyelése által pedig a gondolat feletti állapotba helyezkedés lehetősége merül fel. Kár lenne alábecsülni ezeket az egyszerű, mégis hatásos gyakorlatokat. Az első napon kifejtett végső állapot ugyanis nem ragadható meg gondolatilag. Az elme hiába igenli a metafizikát, ha önmagát nem képes meghaladni. Ha tetszik, ha nem, ezt bizonyos tradicionális gyakorlatok segítségével lehet csak megközelíteni, amiben bizonyára van valami, ha még egy olyan szerző is javasolja, aki annak a „radikális dzogcsen” nevű irányzatnak a képviselője, amely a lehető legkevesebb energiát igyekszik fordítani a spirituális megvalósítás rituális, vallási és kulturális vonatkozásaira.
HUNG
Ami az előadások fentebb már érintett pontját illeti, a meglátásom a következő. Való igaz, hogy egy végső, isteni szempontból nincs különbség a modern nyugati „kultúra” és a tradicionális kultúrák között. Az is igaz, hogy van némi hasonlóság a dzogcsen tagadása és a modern civilizáció tagadása között. Ám ha jobban megvizsgáljuk, akkor előbbi egy tudatos akció, amely úgy haladja meg az adott formát, hogy azt tökéletesen ismeri, érti, szereti és a sajátjának tudja, utóbbi viszont fékevesztett, őrjöngő, tudatlan, romboló tagadása egy olyan hagyományos világ maradványainak, amely, még ha relatív igazság is, mégiscsak összemérhetetlenül értékesebb, mint az, amit a modernitás fel tud mutatni. Dowmannél mintha ez a kettő majdnem ugyanazzal a lehetőséggel kecsegtetne, és ez a legkivételesebb emberek esetében akár tényleg így is van, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy alapvetően és általánosságban a modernitás által felmutatott feloldódás nem egy magasrendű szellemi felismerés következménye. És éppen ebből a tudatlan, tévedésektől és indulatoktól terhelt attitűdből következik, hogy a hagyományát elvesztett ember egyáltalán nem indul azonos esélyekkel egy tradicionális kultúrában felnevelkedő emberhez képest a dzogcsen helyes megragadása vonatkozásában. Továbbá félő, hogy az ilyesfajta megjegyzések – még ha helyesen arra is igyekeznek rámutatni, hogy ne a formától várjuk a megváltást – a modern embert téves önigazolásában erősítik meg, ami nagy spirituális akadályt jelenthet. (Nem egyszer hallottam gúnyos felnevetést a magát nagyrészt vélhetően buddhistának valló hallgatóság néhány tagja részéről a kereszténységre való óvatos utalások után, ami a szellemi irányulás tisztaságát illetően kételkedésre ad okot.)
Igazságtalanok volnánk azonban (és elsősorban magunknak ártanánk vele), ha ezen hagyományos szempontból kevéssé elfogadható álláspont miatt (ami, még egyszer hangsúlyozom, nem képezi a tanítás központi részét) nem részesítenénk kiemelt figyelemben és tiszteletben azt a szerzőt, akinek fordításai, kommentárjai és immáron élő személye révén nagyon sokat köszönhetünk a dzogcsent illető megértésünk tekintetében.
