A modern világban két tényező adódik, amelyek, sokkal inkább, mint bármi más, felelőssé tehetők abban, hogy meghiúsul azon spiritualitás megvalósulása, amely a legrégibb ősidőkben ismert volt. Az első ilyen körülmény nem más, mint a kultúra absztrakt volta, a második pedig a vak és megszállott cselekvéskényszer, és annak dicsőítése.
Egyfelől, vannak olyan emberek, akik a szellemet és a szellemiséget kizárólag a könyvtárakban és az egyetemeken fellelhető műveltséggel, a különböző filozófusok száraz intellektusa villódzásával, illetve a literális értelemben vett, vagy egyfajta álmisztikus esztétikával azonosítják. Másfelől, a legújabb generáció szinte vallást fabrikált az atletikus versenyzésből, és képtelen bármi olyasmit felfogni, ami felette áll ezeknek az edzésgyakorlatoknak, versengéseknek és a tényleges fizikai erőfeszítések eredményein; a teljesítményt ténylegesen és teljességgel egy önmagáért való célként tételezett sporttevékenység eredményeiben fordítják le, és ezt is sokkal inkább úgy űzik, mint megszállottságot, nem pedig mint egy olyan törekvést, amely magasabbra visz.
Némelyek ezen két életstílus közötti szembenállást komoly dilemmának tekintik. Ténylegesen, az úgynevezett tudósi alkatban gyakran erős belső ellenérzéseket tapasztalhatunk bármilyen fizikai erőkifejtéssel szemben; és hasonlóképpen a másik oldalon: a legtöbb „sportos” ember a saját fizikai erejének biztos tudatában zsigeri gyűlöletet tanúsít az „elefántcsonttoronyban” ülőkkel szemben, akik életüket a könyveknek szentelték, és szócsatákat vívnak, amelyek amúgy teljességgel ártalmatlanok.
Hanem ez a szembenállás e két életstílus között megtévesztés, mert e kettő egyaránt a modern dekadencia kísérőjelensége, minthogy mindkettő ismeretlen azon heroikus szellem számára, amely a legkiválóbb nyugati tradíciók tengelyét alkotta, és amely Olaszország mostani megújulásának kontextusában, sikeresen feléledni látszik.
Az emberek túl gyakran feledkeznek el arról, hogy a spiritualitás életmódot követel, és mértékét nem a gondolatokban, a véleményekben, az elméletekben és az eszmékben találjuk meg, amelyeket az emberi agy mintegy raktároz. A spiritualitás valójában mindaz, ami sikerrel valóra vált és áttranszformálódott egyfajta felsőbb tudatba, amelyet a lélek önmagán belül tapasztal, illetve egy nemes tartásba, amely ugyanakkor a testen is meglátszik.
És ebből a szempontból érdemes volna egy olyan fegyelmet értékelni és érvényesíteni, amely, bár érinti a test energiáit és az azokkal való gazdálkodást, de nem itt kezdődik, és nem ezzel ér véget, hanem ehelyett, egy élő és organikus spiritualitás felébresztőjévé válik. Ez a fegyelem pedig nem más, mint a belső és magasabb rendű személyiség.
Az aszketizmusban ez a fajta fegyelem negatívan van jelen, ellenben a hősben pozitívan; önigenlő módon, amely a nyugati világra tipikusan jellemző volt korábban. A belső győzelem azon legmélyebb és legvadabb erőkkel szemben, amelyek körülveszik és határolják az én tudatosságát, feszült időszakokban és halálos fenyegetettség idején külső értelemben is győzelemnek számít, de éppúgy a lélek győzelme is, önmagával szemben, és kezdete egy belső átalakulásnak. Így az antikvitásban a szentség aurája lengte be a hőst és a vallási vagy ezoterikus tudásba beavatottat, és ezért őrájuk úgy tekintettek, mint a halhatatlanság megtestesüléseire.
Mindazonáltal, a modern civilizációban minden arra mutat, hogy megpróbálják elnyomni és megfojtani az élet heroikus szemléletét. Többé-kevésbé minden cselekvés mechanikus, spirituálisan elszegényedett, és a társadalom okos, előrelátó és szabályosan menetelő lények társaságává süllyedt, akiknek szükségleteik vannak, de már réges-régen elvesztették önállóságukat és önazonosságukat. Az ember legmélyebb és legszabadabb kapacitásai és a dolgok és a természet ereje közötti kapcsolatot elvágták; a világvárosi lét szinte mindent megdermeszt, szinkópál minden lélegzetvételt, és megfertőzi a lelki jóllétet. És ha ez még nem volna elég, sápadt arcú ideológiák minősítik azokat az értékeket, amelyek szebb időkben egy sokkal racionálisabb és ragyogóbb társadalmi szervezet alapját képezték. Az ősi társadalmakban a hierarchia csúcsán a harci arisztokrácia kasztja állt, a modern hierarchia csúcsán pedig (különösen az angolszász országokban jellemző ez) a pacifista-humanitárius utópiák, amelyek arra tesznek kísérletet, hogy a harcost és a katonát anakronizmusként mutassák be, és úgy, mint ami egy veszélyes és ártalmas entitás, amit egy szép napon a haladás nevében a „felvilágosult” társadalmak majd szükségszerűen felszámolnak.
S minthogy a hősies akaratot elnyomták, önkifejezésének más utakon-módokon, gyakorlatias érdekeken keresztül szerez befolyást; szenvedélyekbe menekül, vágyódások mardossák, és ahogy az idő múlik, a köréje kerített háló egyre szorosabbra fonódik a nyaka körül: egyik eklatáns kifejeződése ennek az az izgalom, amit a sport vált ki némely kortársunkból. De a heroikus akaratot fel kell szabadítani, tudatossá kell tenni ismét és el kell érni, hogy felülkerekedjen az anyag korlátjain.
A hegymászás ilyen dolog. A hegyek magasságával való küzdelemben, az akció, a cselekvés révén az én végre megszabadul a mechanikus gátaktól, és mindentől, ami az embert a dolgokkal való abszolút és közvetlen kapcsolatától elvonja. Egyre közelebb kerülvén az éghez, és ahogy a szakadékok egyre mélyülnek az ember lába alatt – a hegycsúcsok nyugodt és csendes magasztossága által körülvéve; az állandó vad szelek és hóviharok közepette; a gleccserek káprázatosan ragyogó világában és a meredek sziklák barbár, kegyetlen vágású arcával, tekintetével szemközt – talán még lehetséges volna az újra-felébredés (s bár először talán merő fizikai kihívásnak, testgyakorlatnak tűnik az egész), talán lehetséges a győzelem szimbólumának megszületése, egy igazán spirituális és férfias világosság, amely a primordiális erőkkel újra kapcsolatot teremt, azzal az érzékkel, ami az emberi test legutolsó ízéig az ember számára szükséglet. S ilyenformán a mászó küzdelme több mint fizikai erőfeszítés, és több mint egy sikeres mászás, mert valami olyasmit szimbolizál, aminek elérésével az ember szinte már emberfeletti. Az ősi mitológiák a hegycsúcsokat az istenek lakhelyének gondolták, ez csak egy mítosz, ez igaz, de allegorikus értelemben ebben a relációban egy tényleges hit éledhet újra fel, sub specie interioritatis.
Az életben – mint ahogy azt már kimutatták, (Nietzsche, Simmel) – egyes emberi lények rendelkeznek egy olyan, szinte emberfeletti hatalommal, hogy bizonyos egzisztenciális magaslatokra, a „többet-élés”, a „jobban-élés” (mehr leben) magaslataira érkezzenek, vagyis az élés legmagasabb fokú intenzitásához, ahol is ez átalakul a „több mint élni”, a „magasabb élet” (mehr als leben) minőségévé. S ezeken a magaslatokon, éppen úgy, ahogy a hő fénnyé alakul, az élet önmagától szabadul meg; nem abban az értelemben, hogy az individualitás megszűnik vagy meghal, vagy hogy egyfajta misztikus utazás során ezen mód az ego hajótörést szenved, hanem az élet affirmációjának egy transzcendens (túlhaladó) értelmében, ahol az aggodalmak, a vég nélküli siránkozások, vágyakozások és félelmek, a vallásos hit keresése, az emberi elismerések és célok mind átadják a helyüket egy bizonyos szublimált csend és nyugalom állapotának. Van valami az életben, ami több, mint az élet, az életen belül, s nem rajta kívül. Ez a heroikus tapasztalat önmagában véve, öncélúan értékes és jó; míg a közönséges, mindennapi, átlagos életet érdekek vezérlik, külső dolgok, és emberi konvenciók. Azért használtam ezt a szót: tapasztalat, mert ez nem egy olyan állapot, amelyet bárminemű hitvallással vagy elmélettel lehetne kapcsolatba hozni (amelyek mindig értéktelenek, mivelhogy relatívak), hanem olyasmi, ami közvetlen módon és kétséget nem hagyva jelenik meg az emberben, valahogy úgy, mint a fájdalom vagy a gyönyör.
Ez az átható és mélységes lelki dimenzió, ami végtelennek érzékeli önmagát, önmagát meghaladónak és minden realitás fölött egy sajátságos valóságot manifesztál, felébred ilyen módon és átragyog a személyiségen – noha bár nem teljességgel tudatos szinten, de láthatóan –; azon „őrületben”, amely növekvő számban egyre többeknek a sajátja, akik bármi különösebb indoklás nélkül merészelik megkísérteni a hegyek magasságát, egy olyan akarat által vezéreltetve, amely uralkodik félelem, fáradtság és a célszerű megfontolások és önféltés kisszerű ösztönei felett.
S minek utána az ember arra utalt, hogy csakis önmagára hagyatkozhasson, segítség nélkül, hogy egyedül oldja meg akár a reménytelen helyzeteket is, amikor ruhaként kizárólag gyengesége vagy ereje takarja, és senkiben sem bízhat, csak önmagában; ahogy mászik szikláról sziklára, támasztékról támasztékra, kérlelhetetlenül, órákon át; a magasság érzete a tudatában dobol, és a fenyegető veszély öntudatlanul mindig mögötte; s végül, miután próbára tette az önfegyelmét, kihívva maga ellen minden lehetséges sorsot, a szabadság leírhatatlan gyönyörűsége, a napmagány és az éteri csend keríti hatalmába; a küzdelem végén, a félelmek leigázása révén, és ahogyan a határtalan horizont a szeme előtt feltárul, mérföldről mérföldre, minden a szeme előtt, ami alant van, elsuhan, minden jelentéktelen dolog e pillanatban eltörpül – ebben, és csakis ebben találhatja meg az ember a megtisztulás és az ébredés tényleges lehetőségét, egy újjászületését valami felsőbbrendű hatalomnak.
Nem számít, hogy a hegy és a hegymászás heroikus szimbolizmusát kezdetben csak néhány ember tapasztalja. Öntudatlanul minden hegymászóban ott van, és ha erre a jelentésre tudatosan összpontosít, ez befolyásolja a gondolkodását. Nincs olyan hegymászó, aki ne úgy értékelné a hegymászást, legalább néhány átsuhanó pillanatban, mint ami többet jelent a számára, mint egy sportot. Hasonlóképpen, nincs az a hegymászó, aki ne annak az emberfajtának a csíráját hordozná magában, akinek a szemében, akárcsak a napsütötte hó arcának árnyvetülésében, több és más ragyog, mint a síkságok emberéiben.
S ezen az alapon, talán meg kellene védeni a hegyeinket a turisták özönétől, akik úgy kívánják meghódítani a magaslatokat, hogy „civilizált” kempingtáborokat hoznak létre. És itt nemcsak azokra a vérszegény ifjakra gondolok, akik a világias városi szokásaikat a kedvenc hegyi szórakozóhelyeikre is elhozzák (mint például a zenelejátszó és a teniszütő), és akik sznob módon mutogatják a legújabb divatos felszerelésüket, amik legfeljebb csak erdei sétára megfelelők, hanem azokra is, akik a triviális és anyagias szemléletükkel megfertőzik a hegyi levegőt, amikor versenymániából rekordok megdöntése kedvéért mennek a hegyekbe csupán.
A hegyi lét a lélek tisztaságát és egyszerűségét követeli meg; aszketizmust követel:
„Ó te nagy ég, felettem! Ó te tiszta, mélységes boltozat! Fény örvénye és szakadéka! Ahogy rád nézek, megremegnek bennem a szentséges vágyak, hogy belevessem magam tengeredbe, a saját örvényeimbe, a saját szakadékomba! Hogy tisztaságodban fürösszem meg arcom, önnön ártatlanságom! És ha magamban vándoroltam, mire nem éhezett a lelkem éj éj után az áruló ösvényen? És amidőn a hegyekre hágtam, mit is kerestem én ott? Minden magányos vándorlásom és minden utam a hegyekbe nem volt más, mint egy világra ügyetlen célszerűség szükséglete: minden akaratom csak téged kívánt meghódítani, hogy feléd repüljek!” (F. Nietzsche: Ím-ígyen szólott Zarathustra)
Ezek Friedrich Nietzsche szavai, a filozófusé, aki felfedezte a hatalom akarását, és ezt a passzust Engadine elhagyatott hegyeiben írta. Némelyek számára ez a beszéd nem több mint puszta lírikus kifakadás. Másoknak talán minden: a hősies spirituális attitűd legbelsőbb értelme, azon szellemiség leghívebb kifejeződése, amely a tettet és a kíméletlen önkontroll fegyelmét irányítja. Eme lélek temploma nem más, mint maga a hegycsúcs ősi fensége, a gleccserek, a szakadékok és a határtalan, kék ég világában.
Ebben az összefüggésben talán érthető, hogy a tényleges hegycsúcsok és a lelki hegycsúcsok hogyan olvadnak össze egyetlen egyszerű és hatalmas realitássá.
In Julius Evola: Meditation on the peaks; Mountain climbing as a metaphor for the Spiritual Quest. Rochester, Vermont (Egyesült Államok), 1998, Inner Tradition, 3–7. o.
Fordította: Fiatal Nóra
