Annyi év után, hogy életem csak Róla szólt,
hogy bensőleg úgy láttam,
tűzön-vízen át érte harcolok,
s biztos helyét szívemben őrzöm,
ott, a tavaszba öltözött fák ölelésében,
a gondjaimat elfújó szél érintésében,
a Nap biztató melegében
ráébredtem,
hogy nem ismerem...
nem ismerem Őt.
Mikor tiszteletére készült
szenvedélyes írásaimban,
és az ég utáni vágytól hajtott beszédeimben
Őt szólítottam,
már akkor sem...
nem ismertem Őt.
Mikor egész álló nap
a könnyeimmel áztatott rózsafüzért szorongattam,
mikor a szenvedésre gyógyír
már csak Ő maradt,
mikor azt hittem, a halál jön,
s másnak értelme nincs és nem lehet,
mint Őt akarni...
nem ismertem Őt.
Mikor a szerelmes pillantásban
egymásban Őt láttuk,
mikor a patak csobogása Őt énekelte,
mikor a torkomban lecsorduló borral
és a meleg otthonba lépve
lelkembe költözött...
nem ismertem Őt.
Mikor elmélyedtem,
s lényem lényegébe hatoltam,
az üres mindenségbe,
hol úgy hittem, végre megízleltem,
milyen szabadnak, önmagamnak lenni...
nem ismertem, nem értettem Őt.
Mikor tekinteted szeretőn rám emelted,
s fuldokló magányom szertefoszlott,
mikor a nyári éjszaka pezsgésében
titkod fülembe súgtad,
s mikor a templomban voltunk,
hogy közösen hajoljunk meg színe előtt,
nem ismertük...
nem ismertük Őt.
Mikor egyetértően bólogattunk,
nagyszerűségét magasztalva
vagy az Őt megtagadó világot bírálva,
s az egymást ismerés örömében kitörő
szüntelen hahotánkban felé kapaszkodtunk...
nem tudtuk, ki Ő.
Mikor gyermekeknek meséltem Róla,
mikor összetört szíveket Vele vigasztaltam,
mikor minden mozzanatban Őt kerestem, Őt találtam...
nem ismertem Őt.
Mikor gondolatban nem kalandoztam el,
kicsinyes vágyaimra nemet mondtam,
s nem puhultam el, mikor szigorra volt szükség,
vagy mikor felismertem, hogy szeretni jó,
hogy szívből adni nem csupán giccs és közhely,
s a kedvességgel Őt magát idézem meg,
még ott sem...
még ott sem ismertem Őt.
Nem ismertem.
És most sem ismerem.
Igazán nem tudom, ki Ő.
Nem szeretni, nem akarni,
nem vágyni és nem igenelni,
nem várni és nem remélni,
mégsem tudom.
