Kérdem én, van-e személyisége egy híres színésznek, egy hollywoodi sztárnak, egy miniszterelnöknek, vagyis azoknak, akiknek az arcát majdhogynem mindenki ismeri, és akiket kis túlzással a Föld minden egyes lakója valamilyen formában és mértékben megítél, szóval van-e és egyáltalán lehet-e személyisége olyanoknak, akiknek létéről mindenki tud, akiket mindezek ellenére szinte senki sem ismer, jóllehet mindenki ismerni vél, vagy más megközelítésben, tudhatja-e magáról az, akiről mindenki mindenfélét, talán a lehető legellentétesebb dolgokat is feltételezi, hogy kicsoda valójában, meg tudja-e ítélni az, akiről ennyien ennyifélét gondolnak, minden kétséget kizáró tárgyilagossággal, miben is áll az ő egyénisége és egyedisége, hiszen aki ennyire mindenféle, az egyszersmind és leginkább semmilyen, még ha ez a semmi a közönséges rátekintésből nagyon is a valami álarcát ölti magára, ami felvet egy az iméntinél is érdekesebb kérdést, nevezetesen azt, hogy az az illető, akit meglehetősen önkényesen, többnyire öntudatlanul, egymást teljesen kioltó személyiségjegyekkel ruháznak fel, és akit a lehető legellentmondásosabb módon ítélnek meg, létezik-e egyáltalán a maga ténylegességében, hogy ne mondjam: magánvalóságában, merthogy e híresség, hacsak nem akarja magát egész életében abban az önhittségben ringatni, hogy ő egy megingathatatlanul szilárd lábakon álló, beteljesült és további korrekcióra nem szoruló, intakt személyiség, akkor hallgatni fog és hallgatnia kell ezekre a hangokra, amik viszont könnyen olyan képet alkothatnak róla, amire szinte rá sem ismer, és ami a saját magáról alkotott képpel roppant mód nem egyezik, és nagyon jogosan felmerülhet benne a kétely, hogy ha ennyire eltérőek az ő és a többiek személyéről alkotott állásfoglalásai, akkor most vagy ő lát valamit nagyon rosszul, vagy a többiek elméjét zavarta meg valamiféle rendkívül zavarba ejtő kozmikus illúzió, szóval felmerül az általában nem szívesen megfogalmazott, az ember fejében legtöbbször csupán félig tudatosan kavargó kínos kérdés, hogy tulajdonképpen, kiről is beszélnek ezek mind, és hogy van-e neki bármi köze azokhoz a hajmeresztő megállapításokhoz, amiket mások mondanak róla, és ha történetesen van, akkor viszont van-e neki bármi köze ahhoz a személyhez, akivel a maga képlékenysége, homályosan körülhatárolt volta ellenére mindeddig a legszorosabb azonosságban tudta magát, mely kérdés súlyát mi magunk, akik nem vagyunk se hírességek, se miniszterelnökök, is érezhetjük a bőrünkön, amikor a rólunk alkotott, nem hozzánk intézett, de a természet rejtélyes törvényszerűségei folytán hozzánk rendre visszajutó véleményekkel szembesülünk, amik épp annyira tűnnek igaznak, mint amennyire döbbenetes őrültségnek, épp annyira lehetségesnek, mint amekkora képtelenségnek, és hát öntudatlan papucsállatka legyen a talpán, aki nem teszi fel ilyenkor a szükségszerű és már-már metafizikai magaslatokat súroló kérdést, hogy tulajdonképpen „ki vagyok én?”, arról nem is szólva, hogy kik azok a többiek, akiknek lényegét talán épp annyira nem látjuk, mint a saját magunkét, és akik a kíméletlenül rájuk zúduló töredékes meglátások sokaságának – köztük a miénknek – ugyancsak áldozatai, szóval kimondhatjuk-e, hogy ezek az emberek in concreto nem léteznek, vagy, hogy csavarjak egyet a dolgon, épp attól nem léteznek, hogy valamiféle létezőiséggel, magas- vagy alacsonyrendű, megnyerő vagy visszataszító minőségekkel ruházzuk fel őket, és hogy nem ártunk-e nekik és bántjuk őket, nem tagadjuk-e meg és teszünk erőszakot eredeti természetükön öntudatlanul azzal, ha egy megmásíthatatlan ténylegességgel ruházzuk fel őket, ha semmilyenségük ellenére minden áron a valamilyenség csapdáiba és tömlöceibe tereljük őket, sőt, mindezek tetejébe, nem ártunk-e saját magunknak azzal, hogy a dolgokat csak dolgoknak tudjuk látni, s hogy a semmit folyvást ilyenséggel és olyansággal felruházva konstans önbecsapásban részesítjük magunkat, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne olykor érdekes és fontos és szükséges meglátásainknak hangot adni, csakhogy ezek mindig magukon fogják hordozni a tökéletlenség és a részrehajlás és a megosztottság szarvashibáit, de kérdem én, rátalálhatunk-e önmagunkra ezekben az objektivitásuk ellenére is rendkívül elfogult jellemzésekben és minősítésekben, fellelhetjük-e a magunk vélt vagy valós jóságaiban és rosszaságaiban, akik igazán vagyunk, és kedvére lehetünk-e vagy javára tehetünk-e mindenkinek, ha erre szegényes emberi lehetőségeink korlátain belül szeretnénk erőfeszítéseket tenni, szóval, visszatérve az eredeti kérdésemhez van-e vagy lehet-e ezeknek a közszereplőknek személyisége, sőt, lehet-e a te ármánykodásoktól, pletykáktól, megalapozott ítéletektől vagy megalapozatlan vélekedésektől szintén nem mentes lényednek kielégítően körülírható személyisége, létezel-e egyáltalán akként, akinek magadat gondolod, és aminek mások gondolnak, nos erre a válaszom az, hogy igazából nem is ez a fő kérdés, mert ami igazán figyelemre érdemes, az pontosan az, ami ezen a személyiségen túl van, sőt, ami az összes többi, többé vagy kevésbé tévesen bekategorizált személyiségen is túl van, és aminek fontosságára épp ezek az elsőre kétségbeejtő, paradox helyzetek irányíthatják rá a figyelmedet, már ha elég éber és tudatos vagy ahhoz, hogy ne a filmcsillagok és zenészóriások negatív semmijébe mutató örvényét kövesd, ahogy a legtöbbek, akiknek az életben előbb-utóbb szükségképpen megjelenő önismereti válságukat és a „ki vagyok én” egyre erőteljesebben lüktető kérdését illetően nem sikerült kielégítő válaszra lelniük, és akik a lét mesterének rejtélyes noszogatásai ellenére sem képesek észrevenni, hogy az ítéletek és a másokra vonatkozó önkényes gondolatok héjain és burkain és fátylain túl, őbennük ugyanaz a lényeg lapul, mint ami benned, legbelül, és ha léteznek is, ha beszélhetünk egyáltalán a létükről, úgy is mondhatnám, igazi valójukról, csakis úgy és csakis annyiban, amennyiben felismerték és amennyiben te is felismerted, hogy ez az, a mindent átható és mindenkiben közös formán túliság, amivel ők igazán azonosak.
