„Ha minden élőt ez a biztos sors vár, örülni hogy tud a világ a létnek? Az ember szíve s esze kőből van tán, hogy gondatlanul haladt tova útján?” (Buddha élete)
A négy árja igazság első tagja (dukkha) a létezés szenvedéstermészetére utal. Ez az igazság nagymértékben meghatározza a buddhizmus sajátos arculatát, de koránt sem olyan értelemben, ahogyan az a felületes nyugati, illetve a nyugati mentalitást nem kellően figyelembe vevő keleti interpretációkból ismeretes. Ezek a fájdalom olyan képzeteit idézik fel az érdeklődőkben, ami a depresszióhoz hasonlatos, és amire szerintük a buddhizmus igenlése, nem nagy erőfeszítésekkel járó követése egy alternatív gyógymódot jelenthet. Az úgynevezett szenvedésből való megszabadulást a spirituális érzékenységétől megfosztott, hétköznapi ember nem képes elgondolni másképp, mint amit saját lehatárolt tudat- és létfelfogása enged számára. Így lesz a létezés iránti szomjúság okozta céltévesztettség problémájából a felületesen élt élet megszokott folyását gátló rosszkedv és gondterheltség.
A buddhizmus nem az élet nem kívánt nehézségeinek felszámolására, nem a kényelemorientált ember bágyadt boldogságának megvalósítására irányul. Aki ilyesmire törekszik, annak javasolt e tradíció messziről való elkerülése. Jóllehet a vallásoknak, szellemi irányzatoknak különböző síkjai lehetségesek, az ilyen ember nem mondhatja el magáról, hogy az eredeti, esszenciális értelemben vett buddhizmus követője, hiszen nem azért áll ki mellette, amiért az igazán létrejönni hivatott.
Kevesen vannak, akik meglátják, hogy a dukkhát nemcsak meghaladni cél – a dukkha tételezése eszköz a spirituális törekvő számára. A „szenvedés” élménye több szempontból hasznos, ezért a végső cél eléréséig a szellemi emelkedés segítségére lehet. Egyfelől nem engedi a megvalósítót, hogy a közbülső lét- és tudatállapotokat tévesen végsőnek tekintse, másfelől motiválni fogja a folyamatos önfelülmúlásra. E negatívum, noha valóban negatívum, koránt sem az a módszertani jelentősége, mint ahogyan általánosan a negatívumokhoz szokás hozzáállni. A cél valóban a „szenvedés” felszámolása, de nem az attól való menekülés. A szenvedés tapasztalata elől nem elfutni kell – átlátni és megismerni szükséges azt. Megismerni, mert a szenvedés soha sem az elfordulás, hanem az odafordulás és a szembenézés révén oldható fel. A tudatos szembenézés barátjává teheti a korábban ellenségként megmutatkozó „szenvedést”. Ekképp lesz az igazság útját járó térképe a létforgatagban.
A dukkha tehát nem csupán a szellemi út kezdetén járó egyén létszemlélet-változásából következő kizökkentséget jelenti. Nem csupán a ráébredést a létezés elégtelenségére, az élettel járó kiolthatatlan fájdalomra vagy a kezdeti nem-tudás felismerése okozta zavarra utal. Folyamatos jelenléttel bír, ami a nirvána állapotáig jelen van. Ezen élményt újra és újra, egyre mélyebben át kell élnie a törekvőnek, hiszen szellemi tudásának növekedésével a szenvedés természetére is egyre átfogóbb rálátása nyílhat.
*
Az ébredés pillanatában lehetőség nyílik az élettel járó fájdalom és céltévesztettség intuíciójára. Az ébredés kellően éles megfigyelése révén megpillantható, honnan „érkezett” az öntudat, és milyen az az állapot ehhez képest, ahová került. Csak az, aki betekintést nyert önnön spirituális eredetének mibenlétébe, képes érzékelni a szenvedés igazi súlyát, mert meglátta a tökély szikráját. Ez az egyelőre még nem értett, lényétől idegennek tűnő valóságra vonatkozó sejtés adja a Teljes Tökéletesség elérésébe illetve a szenvedésből való megszabadulásba vetett hit erejét. Noha közönségesen a mélyalvás állapotában – mint a metafizikai felébredés elhaló lehetőségében – a tudati intenzitás minimális, annak valósága mintegy emlékszerűen az ébredés határán mégis megmutatkozik. Emiatt jelenthet olykor a napfényes reggel komor sötétséget – mert ez a fény illetve az ez által besugárzott világ súlytalannak tűnik a végső állapot birodalmához képest.
A modern élet problémája nem e szellemi értelemben vett szenvedéssel való szembenézés, hanem az élettel járó kínlódással való küszködés. A létörvénybe süllyedt, szellemtelen ember gyötrődése ez, aki csip-csup gondjaiba merülve képtelen egy sokkal mélyebb érvényű és értékű létélmény felismerésére. De nem hogy nem képes meglátni, társadalma nem is engedi, hogy ilyen irányba lépéseket tegyen – sőt, maga is akadályozza ebben saját magát. A kettő összefügg, mert a társadalmi korlát az eredeti kvalitásait elveszítő ember benső korlátainak tükre. A társadalom azért fogja tehát akadályozni a törekvőt, mert ő maga sem leli a kiutat a durva-fizikai test és a világ börtönéből, azaz nem vágyik eléggé az emelkedésre.
A tanítás megértése érdekében nagyon fontos tisztáznunk, hogy a lelkében megbetegedett ember alkalmatlan a dukkha felszámolására, mert az ilyen személy célja nem a megszabadulás, hanem (jobb esetben) egy boldog, idilli, harmonikus élet kialakítása – vagyis az életbe való kényelmes berendezkedés. (Vö. Hamvas Béla sokat idézett mondásával: „Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be.”)
A dukkha igazságának belátása egyszersmind a halállal való szembenézés képessége. Célja, hogy idő előtt meglássuk annak halálát, ami pusztulásra született. Ehhez ezoterikus szemléletmód és megfelelő eredettudat szükséges. A dolgok mulandóságának elfogadása, az azokról való idő előtti lemondás kellő bátorságot, erőt, hitet, szellemi stabilitást követel. Ezek nélkül a halállal való foglalatoskodás nihilizmushoz vezet, az életből való kiábrándultsághoz, önpusztításhoz, amelyben a deviáns lelkület – mint életét megváltó eseményről – a semmibe való beleájulásról álmodozik. Abba a semmibe, amit azért talált ki, hogy igazolja gyávaságát és félelmét az egyetemes felébredés elgondolhatatlan nagyságával szemben.
A tudat teljes kioltódása képtelen remény a szellemi felelőssége elől menekülő egyén számára. Ha mondhatunk ilyet, mulasztása miatt a dukkhák dukkhájára kárhozik, mert felszabadulását, bűneitől való megszabadulását – még ha nem is tudatosult benne, hogy ezt teszi – a helyes irányulással éppen ellenkezőleg akarja megvalósítani. A minden alóli föloldozás helyett mindent el akar felejteni és el akar veszíteni. Tettének következménye az örök szenvedés és örvénylés – ez az infernális lét vagy más néven a pokol, a „mástól” való függés nyomorult birodalma, az igazi szabadság majdnem teljes hiányának tanyája. A szabadság és az öntudat elveszítése nem a semmi, hanem a „más” általi meghatározottság. A létszomj ezt a „mást” vágyja, ettől a mástól várja szabadulását, holott a valódi szabadság a „másban” nem lelhető fel.
A halál vonatkozásában nem egyszerűen szeretteink vagy az élőlények, hanem a teljes lét, a világ mulandó voltának esszenciális megértéséről van szó. Az egész világról való lemondás súlyával való megbirkózásról. Ez a szellemtelen ember számára felfoghatatlan feladat. Mindez számára érthetetlen, hiszen nemhogy a létet, nemhogy ember voltát nem képes meghaladni, de még saját, később meghaladandó személyiségét sem tudja kibontakoztatni.
A dukkha szó szerinti jelentése megközelítőleg: helytelen cél, céltévesztettség. Ez arra utal, hogy az individuum nem azzal azonosítja magát, ami önnön lényegét képezi. A létszomj a nem-önmagát akarás vágya is egyben. A sthúla sarírával vagyis az anyagi testtel való azonosság a modern ember megkérdőjelezhetetlen dogmája, még akkor is, ha olykor hipotetikusan eljátszik a lélek továbbélésének gondolatával. A modern ember az anyagi test rabja, ez átka és egyben áldása. Átka, mert a buddhizmus tanításainak ismerete híján örökre a szanszára nyomorúságba süllyedt rab maradhat, áldása, mert az anyagi testtel való azonosulás fájdalmai az abból való kitörés vágyát erősíthetik. Sokhelyütt hivatkoznak arra, hogy a gyönyörtest birtokosait az aranykori boldogság tapasztalatában már nem motiválja semmi az abszolútum (nirvána) megvalósítása felé. Az ember viszont, mivel sikerült a földi-emberi világ visszásságaival szembesülnie, annak halálos mérgét megízlelnie, könnyebben mondhat le arról a magasrendű, de még nem végső létről is, ami egy Isteni állapotban időző lény számára tökéletesnek tűnik.
Felvethető, hogy az a lény, akit énnek nevezek, éppen abból az okból döntött az emberi inkarnáció mellett, hogy az élet méregfogával megsebezze magát, amely emlékeztetőként szolgálhat szellemi útja vonatkozásában. A földi-emberi világba, azon belül is a kali-juga lezáró fázisába való születés a létezés szenvedéstermészetének fölfedését célozza meg. Azt, amit az aranykori boldogság elfed, megtévesztve a törekvőt egy nagyon hatalmas és látszólag minden szennyezettségtől mentes, ám még mindig szanszárai természetű valóság felmutatásával.
*
Mint ahogyan az a mahájána tanításaiból is kiderül, tévedés a szanszára és a nirvána kettősségét a végletekig fokozni. A kettő végső soron egy, vagy másképp kifejezve: nem-kettős. Szembeállításuk módszertani jelentősége nem változtat a mindent átfogó végső, osztatlan realitáson. Ezt viszont idejekorán nem érdemes tételezni, mert a szanszára veszedelmeinek feltárása nélkül, a nem-ének megszámlálhatatlan fokozatával való téves azonosulásban, a valódi egység megtapasztalására nem nyílik lehetőség. A megkülönböztetés bölcsessége révén lét- és tudatállapotok hierarchiáját kell felállítani – ez mutathat irányt a tanítványnak. Irányt, amely voltaképpen nincs is, mert minden egy. Jóllehet ezt csak a célba érkezett mondhatja, az, aki a szenvedést fölszámolta, mert fölszámolta a kettősséget.
Az igazi szenvedés a szembenállás, a megosztottság tapasztalata, vagy – László András kifejezésével – a heteron és az auton kettőssége. Szenvedés, mert ahol jelen van a kettősség, ott hiányos az önátélés, mert a tapasztaló önmagát képtelen valódi önmagaként meg- és átélni. Az igazi szenvedés az önátélés hiányos volta, annak érzése, hogy az individuum eredetileg több annál, mint aminek átélni képes magát. A szenvedés a korlátlan Alany korlátozottságának gyötrelme, a fájdalomban pedig az önmegvalósulásnak öntudatlan akarása nyilatkozik meg. Mindez azért lehetséges, mert az abszolútum – varázslat- és a játékszerűen – mintegy meghasonult önmagával. Szellemi elgyengülésének eredményeképp produktummá, teremtménnyé, datummá vált. Megsokszorozódott és megszilárdult, mert a kezdet teremtői, anyagtalan intenzitását már nem saját kvalitásaként éli meg. A kezdetet a lefokozott alany átalussza, éppen azt, amiben önmaga lehetne. Az ember tragédiája, hogy önnön eredetére való vágyakozása túlságosan erőtlen ahhoz, hogy ne a felejtés tompa világába zuhanjon vissza minden, többé-kevésbé tudattalan és szánalmas emelkedési kísérlete következményeképp.
*
A tanítás szerint Siddhárta herceg, mikor útnak indult, hogy körülnézzen birodalmában, az öregség, a betegség és a halál tapasztalatával találkozva új utat jelölt ki magának. Az élet e megrázkódtatásai olyan mélységgel mutatkoztak meg neki, hogy nem volt képes tovább folytatni addigi rutinját. Ezen élmény birtokában még a legszebb nő csábítása sem érintette meg. Nem tudott többé vágyni arra a világra, amelyről ilyen nyíltan kiderült, hogy pusztulásra hivatott.
Fogalmunk értelmezését-fordítását illetően Julius Evola fontosnak tartja a szorongás megemlítését. A létezők – félve, hogy elveszítenek valamit, amit előbb-utóbb úgyis el fognak veszíteni – egy zaklatott, reszketéssel teli, nyomorúságos állapotban időznek, amiből nem ismerik a megszabadulást, és ezért szánalmasan, magatehetetlenül lépdelnek születésről születésre. Ez a szorongás, ami a korábbi időkben még döntően egy szellemi meghasonlásból következett, korunkban pszichikus, sőt, testi betegségként manifesztálódik. Az élethez való görcsös ragaszkodás a modern emberben akkora erővel jelentkezik, hogy az abnormális lelki állapot, valamint az egyre nagyobb számú és egyre durvább testi betegségek megjelenése általánossá vált. Ezért mondhatjuk azt, hogy a modern ember sajátos állapotát figyelembe véve, a történelmi Buddha nyomorúságos kora ennek az embertípusnak maga lenne a paradicsom. De mivel a modern kor szülötte nem képes reflektálni helyzetére, azt képzeli, hogy korábban is minden olyan volt, ahogy azt most tapasztalja. Nem ismeri a szellem hatalmát, és nem látja meg a lét szenvedéstermészetét, ami individuális problémái körén túlmutat. Félelem tölti el szívét: a megsemmisüléstől való félelemé. És ez annál erősebben működik benne, minél gyengébb benne a megvalósulás vágya – ez az elhazudott élet és a feje tetejére állított civilizációk kialakulásának gyökere.
Mivel a modern embernek nincs fogalma az egyetemességről, a mennyei hierarchiákról, a tudat határtalanságáról, a szenvedéssel szembesülve – elenyésző kivételtől eltekintve – összeroppan. Önhitegetéssel kerülgeti az elkerülhetetlen gondolatát, hogy egzisztenciáját biztosnak érezhesse. A modern ember szellemi törekvése azért hatványozottan nehéz, mert nem elég megtapasztalnia a szenvedést, a boldogságba, a szellemi harmóniába is betekintést kell nyernie, abba, ami Siddhárta herceg számára még adott volt. A nirvána ugyanis nem érhető el, amíg a törekvőben nem tisztázódott, mi is az, aminek az elhagyását megcélozta. És mivel ez átláthatatlan feladat az egyszerű földi halandónak, inkább tudomást sem vesz róla. A halál jelensége materialista, ateista illetve pszeudospirituális bázison állva feldolgozhatatlan, mert nem ismert az orvosság vele szemben, nem ismert az autonóm hatalom, ami feloldaná a fenyegetéssel szembeni folytonos reakció kényszerét. Az anátmá olyan állapot, amelyben az önidentifikáció olyan fokú, hogy abban még szerepet kap a reflektálás, a tükrözöttség, a mástól való függés. Csak annak kell reagálnia a halálra, aki nem képes elég intenzíven igenelni önmagát. Ezért mindazok, akik szellemi gyakorlataikat halogatják, el fognak bukni a halállal szemben, hiszen annak eljövetelekor már nem tudnak felébreszteni egy a halál erejét felülmúló, ellentétes irányú alternatívát. Mert annak, aki a felébredésre törekszik – noha, tisztán és egyértelműen tapasztalnia kell minden egyéb lét- és tudatállapot szenvedéstermészetét – nem elég valamitől megválni akarnia – önmagát kell mindent felülmúlóan igenelnie. Azt, ami a szanszárai énségen (anátmá) túlmutat.
*
A trauma, amit az okoz, hogy ráébredünk, a valóság nem az, aminek eddig hittük, fokozatosan felszámolható. Ezt szolgálja a nyolcrétű árja ösvény, amely fokozatokon és e fokozatok elmélyítésén keresztül alkalmassá teszi a tudatot arra, hogy elbírja az új szemléletmód súlyát. A törekvő ezáltal képessé válik arra, hogy az életvezetés és a tudat összerendezésének gyakorlatán keresztül kitekintsen a dukkha valóságából. Bölcsességének, metafizikai tudásának gyarapodásával a természet törvényszerűségeinek megértésére és elfogadására kerül sor, ami, noha véglegesen nem szünteti meg a léttel járó szorongást, némileg enyhíti azt. A tudás birtokában egyre tisztább kép rajzolódik ki az abszolút állapotról, ami a lét iránti vágyat lecsillapítja, hiszen egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a természet üres és lényegtelen, így nincs is benne semmi, amire vágyni lehetne. Az az erő, ami eddig a tanítvány világi vágyában manifesztálódott, ekkor a megvalósítás műveletébe kapcsolódik be.
Van a dukkhának egy másik megközelítése, ami a magyarban az elszenvedés szóval, illetve annak feloldásával kapcsolatos. Ekkor az uralom eszméje kerül előtérbe, amikor is a törekvő nem a bölcsesség (pradzsnyá) birtokbavétele révén számolja fel a zaklatottságot és a nem-tudást, hanem a vágy (trsna) centrumába való belépéssel. Ez a tantrikus vagy heroikus út sajátja. Az elszenvedő állapotából kilépve fokozatosan annak pozícióját veszi fel, aki meghatároz, aki egyre kevesebb feltételnek van alávetve. Itt a cél nem a dukkhától való megválás, hanem annak mintegy „magunk alá gyűrése”, legyőzése. A kondíciók felszámolása, a „bilincsek széttörése” (Evola) egyfajta átfordulást jelent, ahol a meghatározottból meghatározó lesz, azaz nem megválik a dukkha valóságától, nem feloszlatja azt, hanem fölébe kerekedik. Így lesz a teljes hatalom birtokosa mentes a szenvedéstől, mert a létesülés minden oka ettől fogva őbenne koncentrálódik. A hatalom ura már nem része a létnek, ezért a vele járó (el)szenvedéstől is szabad. Ez a megközelítés visszaállítja a helyes formát, miszerint újra a lét szomjazza annak forrását, ahelyett, hogy az „önmagát elvarázsoló Alany” szomjazna a létre vagy a létezőiségre.
*
Úgy vélem, a dukkha igazsága kiemelt jelentőségű a szellemi út kezdetén. A megrázkódtatottság érzése nemcsak fájdalommal jár, hanem valamelyest „kirázza” az embert abból a megszokottságából, amelyet nem viselhet tovább. A dukkha nagy erejű megtapasztalása mindig lehetőséget nyújt egy spirituális intuíció megragadására, a tudat egy új pozíciójának elfoglalására – már amennyiben elég erős az erre irányuló figyelem. Ha ez nem történik meg, ha a „vészharangot” nem hallja meg az ember, visszazuhan a megszokott állapotba, amit még az eddiginél is inkább elbarikádoz, hogy az ilyen lehetőségekkel ne kelljen újra találkoznia. A dukkha bizonyos értelemben Isten hívó hangja, a kondicionált létezés elhagyására való felszólítás, amit üdvözölnünk kell. Ehhez remélhetőleg e kis dolgozat révén sikerült hozzájárulnom.
