Santiago Villaveces Izquierdo a múlt évben néhány alkalommal a Skype-on keresztül interjút készített Tenzin Wangyal Rinpócsével. Beszélgetésük főként a tanítások tradicionális megközelítése és a Három Kapu egymást kiegészítő voltáról szólt. Ennek keretében más témákat is érintettek, mint például az árnyékmunkát, a tanítások sajáttá tételét, a benső menedékvételt és a befogadást. Itt ezeknek az interjúknak a szerkesztett és összeállított szövege olvasható.

Santiago Villaveces Izquierdo: Azután, hogy a jungdrung bön hagyományt több mint két évtizede követem, és azután, hogy nem régiben elvégeztem a hároméves kurzust, amit Tenzin Wangyal Rinpócse – aki huszonnégy éve tanítóm – alakított ki, nagyon mély változásokat tapasztaltam magamban. A létezés új módja tárult fel előttem a hullámzó mindennapi élet közepette, ami a szabadság, a kiterjedés és a kapcsolódás mély érzésével társult. Ugyanekkor elkezdtem észlelni, hogy a tanítások sokkal élőbbé váltak bennem, nem mint intellektuális konstrukciók, hanem mint lényemmé vált és megtapasztalt realizáció. A felfedezés és gyógyulás e csodás kalandjának megosztása során szívből jövő beszélgetések sorozatában találtam magam Rinpócsével 2015-ben.

Az utóbbi néhány évben Rinpócse arra vállalkozott, hogy egy újfajta rendszert hoz létre, amely vegyíti egy 18.000 éves hagyomány erősségeit a saját személyes akadályaink és megpróbáltatásaink beismerésével kapcsolatos nyíltsággal és őszinteséggel. Kelet és Nyugat legjobbját olvasztotta össze, és eközben visszaszorította az emocionális túlmagyarázásból vagy az emocionális tagadásból eredő hatásokat. Beszélgetésünk e különleges egyesítésből indult ki, olyan pontokat érintve, melyek kitérnek a tanítások elérhetőbbé tételével kapcsolatos motivációjától kezdve – amely mindazok számára szól, akik érdekeltek saját hibáik átalakításában – a tanítások tényleges megvalósításáig, oly módon, hogy benső árnyainkkal dolgozunk, mely munka nem pusztán a régi minták átalakítása, és az akadályaink alól való felszabadulásból következő öngyógyítás, hanem egy mélyen sajátunkká tett megvalósítás, mely élővé teszi bennünk a tanításokat. Beszélgetésünk egy különbségtétellel kezdődött, amit Rinpócse lelkesen tett meg a Ligmincha (amit a ’90-es évek közepén alapított, és ami azóta centrumok és szanghák egész világra kiterjedt hálózatává nőtte ki magát, hogy Tibet jungdrung bön hagyományának ősi tanításait és gyakorlatait megőrizze) és a Három Kapu Akadémia között (ami három ősi gyakorlaton alapuló szekuláris képzés, mely lehetővé teszi a gyakorló számára, hogy azokon a fizikai, energetikai és mentális akadályokon dolgozzon, amelyek eltérítik attól, hogy elérje az önmegvalósítást). Ahogy a beszélgetés kibontakozott, szó eset a spirituális gyakorlás két legalapvetőbb pilléréről: újra kapcsolódni a benső menedékhez, ami saját éber tudatosságunk által, saját valódi természetünkkel való újrakapcsolódás; és kifejleszteni élményeink befogadásának azon képességét, mely által ahelyett, hogy megragadnánk őket, és azonosítanánk magunkat velük, beengedjük őket tágas természetünkbe.

Tenzin Wangyal Rinpócse: Fontos, hogy az emberek megértsék az alapvető különbséget a Ligmincha és a Három Kapu Akadémia között. Először is, az utóbbi célja nem a tradíció megőrzése, hanem annak lehetővé tétele, hogy ezeknek a tanításoknak némelyike hozzáférhető legyen és hasznára váljon azon egyének számára, akiknek nincs kapcsolata a buddhizmussal, a bönnel vagy a tibeti kultúrával. Ez persze nem jelenti azt, hogy azoknak az embereknek, akik egy hagyományos buddhista ösvényt követnek, ne lennének hasznára a Három Kapuban használt módszerek és megközelítések, ahogyan ezt már az a több mint száz gyakorló is bizonyította, akik diplomát szereztek az Akadémián.

Egy másik különbség, hogy a Három Kapu strukturált. Azok, akik belépnek az Akadémiába, csoportban dolgoznak három egymást követő éven keresztül egy olyan szervezett forma keretében, amely sokkal bensőségesebb támogató rendszert nyújt, amely egyébként a szangha (1) vagy dharma (2) központokban hiányzik: a tanítóhoz vagy mentorhoz való közelség, a gyakorlók egymáshoz való közelsége, mély szintű elköteleződés egymás és a gyakorlatok felé, és mindenekelőtt a kommunikáció, ami a növekedés és támogatás bázisa. Ezen okokból kifolyólag a Három Kapu azoknak a gyakorlóknak is rendkívül hasznos, akik a jungdrung bön tradíciót követik, vagy kapcsolatban állnak a világ számos pontján megtalálható központunk valamelyikével.

Azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy mindnyájunk, akik egy tradíciót, például a jungdrung bönt követjük, fogadalmat tettünk, hogy elköteleződünk egyfajta jelentőségteljes együttérzés kimunkálására. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatiasan cselekszünk, azon emberek számára is lehetővé téve, hogy haszna váljék a dharmából, akiket nem érdekel a hagyomány követése. Minden emberrel törődöm, és nem csak azokkal, akik az én hagyományomat követik. Akinek szektás szemlélete van, nem igazán értette meg a bódhicsittát, a megvilágosodás elérésének spontán vágyát, amit a minden érző lény iránti együttérzés ösztönöz. A szektások számára a bódhicsitta csupán egy más lények megsegítésével kapcsolatos gondolati absztrakció.

Számomra a Három Kapu Akadémia nagyon fontos, mert ez egy eszköz arra, hogy olyan embereket is bevonjon, akiknek máskülönben nem lenne hozzáférésük a tanításokhoz, egyszerűen amiatt, mert a buddhizmus vagy a jungdrung bön nem vonzó a számukra. És fel akartam ajánlani ezt a lehetőséget a támogatás és az elköteleződés egy erős rendszerének keretei között.

Amint láthatja, nincs konfliktus vagy ellentmondás a Ligmincha és a Három Kapu Akadémia között. Az embernek lehetnek prioritásai, választhatja egyiket a másik helyett, de nem ítélkezhetünk aszerint, hogy mit szeretünk, vagy mit nem szeretünk. Nem lehet azt mondani, hogy a Három Kapu Akadémia nem jó, mert nem követi a hagyományt. Ez nemcsak rossz ítélet, hanem a bódhicsitta megértésének hiánya. Arra bátorítom minden tanítványomat, hogy kövesse mind a Ligmincha, mind a Három Kapu megközelítéseit. Ez nagyon fontos.

SVI: Ezzel egy nagyon szép bevezetőt kaptunk, ami lehetővé teszi számunkra, hogy sokféle témát bontsunk ki különböző mélységekben. Az első és legfelszínesebb szint a hallgatósággal kapcsolatos: a Ligmincha és a Három Kapu úgy lett kigondolva, hogy különböző eszközök révén másfajta embereket érjenek el. A második szint, a különböző hallgatóság kérdésén túl, egy mélyebben húzódó különbség: a Három Kapu egy sokkal összetettebb támogató rendszert nyújt annak a személynek, aki a gyakorlatokkal foglalkozik. A harmadik és legmélyebb szint, hogy annak a gyakorlónak személyes kibontakozása vonatkozásában, aki követi mind a Ligminchát, mind a Három Kapu Akadémiát, ezek kiegészítik egymást. Kifejtené bővebben, miben áll ez a komplementaritás?

TWR: Igen, azért mondom, hogy mindkettő kiegészíti a másikat, mert a hagyományban a saját személyiségünk sötét oldalával vagy árnyékával kapcsolatban nagyon mély a kidolgozottság és az értés: gyakorlatok vannak az ego megszelídítésére, az együttérzés kiművelésére és a hibák megtisztítására. Mindezek alkotják a tanítások lényegi magvát. De miközben ez így van, nagyon ritka, hogy ezek a tanítások személyessé válnak az ember életében. Sokan tanítanak az ego megszelídítésének és a hibák megtisztításának szükségességéről, de ez a gyakorló, a tanító vagy a dharma közösség számára nem válik valami személyessé. A hiedelem az, hogy a személyiség olyasmi, amin az ember egy terapeutával dolgozik, miközben a dharma csupán békés meditáció, csendes ülés, amiben nem igazán reflektál az ember saját konkrét hibáira úgy, ahogyan ezt egy terápiás ülésen teszi. Én azon kevés tanítók egyike vagyok, akik állandó napi önreflexióra ösztönöznek. Ez az én rossz tulajdonságom, az én egyedi tulajdonságom, az én különleges tulajdonságom, vagy nevezheti, aminek akarja. A személyiségen való munkát hangsúlyozom. A Három Kapu egy formális rendszer, amely ezt a fajta gyakorlást támogatja, és ahonnan a hatvanhárom átalakítás ered. (3) Így kellene a dharmának működnie. Az embereknek szokása hatvanhárom hibát összeszámolni, de sohasem tudatosítják és dolgoznak azokkal, amik nekik vannak.

Fiatalkori kép a szerzőről mesterei (Lopön Tenzin Namdak és Lungtok Tenpai Nyima) társaságában

SVI: Rinpócse, ha megengedi, mint a Három Kapu Akadémia diplomása és a jungdrung bön követője és gyakorlója, a saját élményeimen keresztül beszélnék. Amikor az ember nem vonja be a személyes problémáit és akadályait a saját gyakorlatába, hanem inkább nagyon mély és szép gyakorlatokkal köti le magát, tévedésbe fog esni. Az évek során a saját fejlődésemben ezt nagyon erőteljesen éreztem. Azután, hogy sok nyári elvonuláson részt vettem a Ligminchában, felidézem az érzéseket, melyek a háromhetes tanítások és gyakorlatok végén merültek fel bennem. Emlékszem, sokan felismertük ezeket az érzéseket, rettegtünk tőlük, és még viccelődtünk is velük: a szárnyalást a zuhanás követte. Az elvonulás során ebben az elszigetelt térben maradunk, ami nagyon mély és jelentős élményeket táplál, de amikor véget ér a három hét, egyfajta elvonulás után szindróma lesz úrrá az emberen, amikor kimegyünk és szembesülünk a mindennapi valósággal. Elveszítjük ezeket a tapasztalatokat, nem igazán tudjuk tartani az elszigetelt teret, és újra a megszokott mindennapi életünk nyomorúságában és szenvedésében találjuk magunkat. Az elvonulás a saját szenvedésünkben olyasmi lesz, mint egy oázis. Egy sivatagban sétálunk, és elérjük ezt a kristálytiszta vízzel teli tavat, ott pihenünk három hetet, majd visszatérünk ugyanahhoz a régi öreg sivatagunkhoz. De a tanításhoz való minden efféle kapcsolódás tévedés, mivel a tanítások nem válnak bensőségessé. Nem kapcsolódnak az ember szenvedéséhez és azokhoz a kihívásokhoz, amikkel az ember mindennapi életében szembesül. A Három Kapu megközelítésének szépsége, hogy lehetővé teszi, hogy a saját átalakulásunkon keresztül ténylegesen sajátunkká tegyük és megértsük a tanításokat. A három gyökérméreg nem egy absztrakció, amely egy nagyon átfogó filozófiai kánonban nyer értelmet, hanem valami, ami ténylegesen bennünk van, él, működik, és különböző módokon folyton megjelenik az életünkben.

TWR: Igen, pontosan!

SVI: Szóval ennek az illúziónak a megtörése úgy történik, hogy a tanításokat beépítjük a mindennapi életünkbe oly módon, hogy azokba a tényleges lehetőségekbe lépünk be, melyek a saját akadályainkon való munka során ébrednek fel.

TWR: Amit a dharma és a tanítások a hibáinkra és a három gyökérméregre hivatkozva mondanak, hogy azok minden egyes pillanatban ténylegesen jelen vannak: abban, ahogy szemléljük a világot, abban, ahogy viszonyulunk és hatunk a világra. Az ember minden hibája ott van, mélyen gyökerező megpróbáltatásokat, mélyen gyökerező mintákat idéznek elő egymással és környezetünkkel való kapcsolatunkban. Minden ott van! De a dharma gyakorlói ritkán érintik ténylegességükben a saját hibáikat. Elmennek a gyönyörű tóhoz, amikor pedig visszatérnek, ugyanolyan zavarodottak, mint előtte. Oda jutnak, hogy nem találnak kapcsolatot a tanítások és saját mindennapi életük között. Van ott egy óriási szakadék. Amit a Három Kapu hangsúlyoz, hogy aktualizálva ezt a kapcsolatot, hidaljuk át ezt a szakadékot.

SVI: Mondaná, hogy a tanítások sajáttá tétele és a tudat természetének valódi megértése a mindennapi életünk átalakításával kezdődik? Más szavakkal, ha nem dolgozunk az árnyékunkkal rendszeresen – például olyan eszközök révén, mint amit a Három Kapu javasol –, igencsak lehetetlen a tanítást lényünkké tenni és a tudat természetét megérteni.

TWR: Pontosan! Efelől nincs kétség. Ezért van az, hogy nagyon sok évek óta gyakorló ember, még azok is, akik valamilyen (vallási vagy egyéb) kapcsolatrendszerben magasabb és magasabb pozícióra tesznek szert, nagy tudásúak és olvasottak, több elvonuláson részt vettek és több gyakorlatot végeztek, nem feltétlenül érnek el változást és átalakulást. Ezek a képesítések nem feltétlenül jelentik azt, hogy bármi fogalmuk lenne a tudat természetéről. Nincs mód a tudat természetének megismerésére, hacsak nem dolgozunk a saját árnyékunkon, és nem győzzük le azt.

SVI: Szóval, ha rá akarunk lépni a tudat természetét felfedező ösvényre, akkor azzal kell kezdenünk, ami az életünkben éppen most adott – a saját mocsarunkkal, ami ott van velünk szemben a jelen pillanatban.

TWR: Ez az egyetlen hely. Az „én” (fájdalom identitás), amelyet az összes árnyék hozott létre, a hely, ahol kezdeni kell. De a ravasz ego teljesen elhagyhatja ezt, és csinálhat valami hasonlót évekig (például dolgozhat a tanításokkal anélkül, hogy az árnyékkal kapcsolatba lépne). És ez a legnagyobb kár, amit a ravasz ego okozhat.

SVI: És ez a legnagyobb illúzió, amibe az ember beleeshet, amikor a dharmában van.

TWR: Így van.

SVI: Tehát a vízzel teli tó hasonlatát folytatva, a mindennapi életünkben való érvényesítés által elsajátított tanítás annak felel meg, hogy felfedezzük, hogy az oázis mindig jelen van, mert az árnyékon való munkán keresztül megszereztük azt a képességet, hogy fenntartsuk a teret, és hogy lehetővé tegyük hibáink tényleges átalakítását és felszabadítását.

TWR: Igen, és hogy az oázis mindenhol jelen van, még az árnyékban is. Az árnyékban fedezzük fel a tavat, és ha úgy döntünk, hogy nem tekintünk bele, nem fogjuk meglátni. Aggódom amiatt, hogy vannak emberek, akik követnek engem, követik a dharmát, de nem látnak semmilyen értéket a Három Kapuban. Fontos, hogy az emberek meghallják, amit itt most mondok. A Három Kapu hasznos nekünk, ahogy mások számára is, akik nem követik a dharmát, és elég nyitottnak kell lennünk ahhoz, hogy ezt megértsük. A tradicionálisan átadott tanítások módja és a Három Kapu kiegészítik egymást; egyik nem helyettesíti a másikat.

SVI: Mondaná, hogy ezek nem csupán kiegészítői egymásnak, hanem a Három Kapu által javasolt módszerek, vagyis a saját hibáinkkal való munka valójában kezdőpontja a tanítások iránti elköteleződésnek?

TWR: Igen. Ha ezt nem sikerül megértenünk, nem lehet szó a dharmához való őszinte kapcsolódásról. A dharmához való igazi kapcsolódás a Három Kapuéhoz hasonlatos gyakorlatokon keresztül történne.

SVI: Szóval a kulcsüzenet kiemelni a Három Kapu fontosságát, vagyis azt kihangsúlyozni, hogy ha nem csinálsz semmit az árnyékoddal, valójában nem értheted és ismerheted meg, hogy miről is szólnak a tanítások.

TWR: Ez az, amit már évek óta mondok.

SVI: Ha az ember nem kapcsolódik az árnyékhoz, a tanítások olyan élmények lesznek, amik nem válnak lényévé, vagy ha lényévé is válnak, akkor csak speciális körülmények között – mint például elvonulás esetén – és ilyenkor, nem tudja fenntartani vagy érvényesíteni őket a mindennapi életében.

TWR: Igen, folyton ezt hangsúlyozom. Sokaknak, akik a tanításokat illetően mély ismeretekkel rendelkeznek, nehezére esik ezt hallani. Valahogy zártak ez irányba, azon tény ellenére is, hogy a szövegek bizonyos sorai ezt a megközelítést hangsúlyozzák.

SVI: Rinpócse, ennél a pontnál fel szeretnék tenni néhány kérdést, amik érdekes adalékokkal szolgálhatnak a beszélgetésünket illetően. Mi késztette Önt, hogy létrehozza a Három Kaput?

TWR: A fő motivációs tényező az volt, hogy láttam a tanítások jótéteményeit, melyek közvetlen átalakulást idéztek elő sokak életében, függetlenül a hátterüktől, életkoruktól vagy kultúrájuktól, és függetlenül attól, hogy mennyire ismerték a szövegeket és a tradíciót. Be akarjuk vezetni a kilenc tisztító légzést és a meditációt az általános iskolákban, ahogyan Chilében már meg is tettük. Bevezettük már ezt börtönökben az utóbbi tizenöt évben, Virginiában, és a houstoni rák központ páciensei körében. El akarjuk juttatni ezeket a tanításokat az embereknek sok helyre, és lehetővé akarjuk tenni, hogy a javukra szolgáljon. Ezek a tanítások nem csak kifejezetten buddhistáknak valók. Ezek minden érző lénynek valók. Ezzel nem amellett akarok érvelni, hogy hanyagoljuk el a tradíciót. Az egész Ligmincha és Lishu Intézet (4) célja ennek a tradíciónak a hangsúlyozása, és ugyanúgy rengeteg energiát fordítottam erre a két projektre is.

SVI: Ez el is vezet a második kérdésemhez. Nyugaton úgy képzeljük el Tibet szerzetesi hagyományait, mint egy rendszert, melyben nagyon fiatal kortól és nagyon szigorú módon tanítják a kánont, a dialektikát, a vitát és a meditációs technikák rendjét. Ezen keretek között hogyan foglalkoznak az érzelmekkel? Ön mint olyan szerzetes, aki nagyon fiatal korától a kolostorban élt, hogyan birkózott meg saját hibáival és emócióival?

TWR: Úgy gondolom, hogy az érdekes rész nem az, hogy a kolostorban nem tanították meg, hogyan kezeljük a hibáinkat és emócióinkat. Egy nagyon kifinomult és részletes módszer szerint tanultunk, de ez sok esetben elméletivé vált, és nem személyessé. Nagy a különbség aközött, ha azt mondjuk: „ha a harag felébred, tedd ezt”, és ha azt mondjuk: „Haragszol most rám? Akkor tedd ezt.” A kolostorban nem ezen van a hangsúly. Ha elrontottunk valamit vagy valami rosszat csináltunk, megbüntettek. A kolostorban nincs érzelmi támogató rendszer. Így az emóciók és hibák elméletivé válnak.

SVI: És ez az intellektualizálás egy olyan eltévelyedéshez vezet, melyben birtokoljuk a tudást, de nem tettük lényünké.

TWR: Pontosan. Tehát az én saját haragom a legfontosabb dolog a számomra, mert ha van bármilyen felismerésem a haragomat illetően, úgy lesz esélyem a sikerre, és nem azáltal, hogy nagyszerű tudással rendelkezem a haragról, és arról, hogyan működik. Az ember gesévé (5) válhat a rendszeren belül úgy, hogy miközben egy nagyon kifinomult tudással bír a hibákat és emóciókat – és azok minden kategóriáját és árnyalatát – illetően, továbbra is egy nagyon haragos személy marad, anélkül, hogy megértené, hogy a saját hibái hogyan működnek és nyilvánulnak meg. Enélkül a személyes megértés nélkül nincs lehetőség arra, hogy bármiféle megvalósítást érjünk el. Nem beismerni a személyes érzéseket egy kihívás a keleti tradíciókban.

SVI: Úgy gondolom, egyre közeledünk a kincs lényegéhez, ami a Három Kapu. Ön összeköti egy roppant gazdag hagyomány gyakorlatait és emberi tudatról való ismeretét a saját érzelmeink tudatosításával, ami elérhetőbb a nyugati gondolkozásban.

TWR: Igen! Úgy érzem, hogy a rendszer, amit beágyaztunk a tanításokba, roppant erőteljes, ha elkezdjük önmagunkban alkalmazni. Úgy hiszem, hogy azok a tapasztalatok, melyeket Önök mindnyájan a Három Kapuban szereztek – az a mély benső átalakulás, amit realizáltak – nem túl sok ember számára elérhető. Amikor a lámák eljönnek velem a tanításaimra, akkor csodálkoznak annak láttán, milyen mélyen megérintik a tanítások az embereket. Látják, hogy az emberek milyen könnyedén kapcsolódnak és kötődnek a tanításokhoz. Le vannak nyűgözve, mert a tanítások valami személyessé válnak, valamivé, amit az emberek használhatnak mindennapi életük során egyfajta eszközként, hogy saját hibáikon dolgozzanak. A kérdés itt ez: Hogyan tudjuk azt, amiről most beszélünk, úgy kommunikálni, hogy ahhoz az emberek kötődni tudjanak?

SVI: A legnagyszerűbb dolog a Három Kapuval kapcsolatban, hogy összhangba hozunk egy 18.000 éves tradíciót és benső kibontakozáshoz szükséges módszereit a jelenlegi állapotunkkal, mely tökéletlenségekkel, akadályokkal, a világosság hiányával és illúziókkal – röviden, fájdalmas, nyomorúságos árnyékunkkal – terhelt. Ebben az egységben lehet elkezdeni a valódi munkát. Ez ad lehetőséget arra, hogy igazán megértsük, nem elméleti módon, hanem szívünkkel kapcsolódva, hogy mik a tanítások, és arra, hogy közvetlen tapasztalatunk legyen arról, hogyan nyitnak meg bennünket. Ez az ösvény vezet önnön valódi természetünk megértéséhez.

TWR: Valóban. És úgy gondolom, jó, hogy beszélünk ezekről, mert oly módon kell ezt közölnünk, hogy mindenki számára érthető legyen. A kérdés nem az, hogy melyik megközelítés fontosabb, a hagyományos megközelítés vagy a Három Kapu megközelítése. Ami fontos, hogy kik vagyunk mi a jelen pillanatban, és mi az, ami hasznos a számunkra.

SVI: Szóval ezzel azt is mondja, hogy ha az úton vagyunk, és nem megyünk a Három Kapu Akadémiára, az rendben van, de ha nem kötelezzük el magunkat a saját árnyékunkkal való munkára, miközben az úton járunk, akkor nem jutunk sehová.

TWR: Pontosan. Ez minden, amit évek óta minden tanításomon mondok. A saját akadályainkkal és hibáinkkal való rendszeres munka nem olyan megszokott a buddhizmusban, mint például egy terápián. Az a struktúra, amely megkönnyítené az embernek saját árnyékán való munkáját, gyakran hiányzik a dharmában, és ezt a szakadékot próbálom áthidalni.

SVI: Az évek során minden tanításán és legutóbbi könyveiben annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az ember úgy lépjen be saját valódi természetébe, hogy kapcsolódik benső menedékéhez. Elmagyarázná, mit jelent ez a benső menedék?

TWR: A benső menedék a három test vagy kája – dharmakája, szambhógakája és nirmánakája. A három kája – vagy benső menedék – a felébredett állapotra utal, egy megvilágosodott tudatosságra, saját valódi lényegünkre. Na most, a benső menedékbe való belépés folyamata lehet kettős és nem-kettős. Kezdetben van valaki, aki menedéket vesz, és van valaki, aki menedéket ad, tehát itt van egyfajta kettősség. A kezdők számára a benső menedékvétel egy kettős folyamat, ahol a benső menedék egyfajta segítséget nyújt, amikor az ember szenved, amikor elveszett, amikor fájdalma van, amikor úgy érzi, tehetetlen és nincs út tovább. Így ez a folyamat hasonlít a sámán esetéhez, aki szembesül a szent heggyel vagy a Nagy Szellemmel, vagy a keresztény hívő esetéhez, akinek évek gyakorlását követően víziója lesz Krisztusról, vagy egy buddhista szerzetes esetéhez, aki a gyakorlás közben, imát és meditációt követően, végül meglátja Buddhát. Képzeljük el, mennyi örömöt, bizalmat, nyíltságot, inspirációt és odaadást fog érezni ez az ember! Ilyen élményeket tapasztal, aki megtalálja ezt a benső szent teret. A dharmakája lényünk határtalan szent tere. A szambhógakája végtelen tudatosságunk. A nirmánakája egyfajta eredendő melegség, de úgy is mondhatjuk: önmagunk megtalálása. Amikor teljesen a benső menedékben vagyunk, akkor ez vagyunk. Ekkor válik a menedékvétel egy nem-kettős folyamattá. Kapcsolódunk hozzá, és azzá válunk. Amikor nem vagyunk képesek arra, hogy ebben a feltétel nélküli térben és tudatosságban legyünk, és hogy tapasztaljuk a melegséget, akkor vágyódunk utána. Ima által megközelíteni a benső menedéket egy megszokottabb formája a menedékvételnek.

SVI: Ön most két különböző dolgot említ: az egyik, hogy a megtévesztett állapotunkban, a megszokott életünkben és a saját szenvedésünk szerint megtapasztalt világban kettősség lakozik, mert ebből a közönséges térből próbálunk meg csatlakozni minden megnyilvánulás forrásához.

TWR: Amikor az emberek elvesznek a szenvedésben és a fájdalomban, a kettősség felébred. Ezekben a megpróbáló pillanatokban a kettősség azért ébred fel, mert elveszítettük a kapcsolatot a benső menedékkel és annak három minőségével. A benső menedékhez való újrakapcsolódás azt jelenti, hogy minél közelebb vagyunk hozzá, annál inkább védve vagyunk. Már az a gondolat is egyfajta védelmet nyújt, hogy van valami belül, amihez az ember hozzáférhet. Amikor teljesen elértük a benső menedéket, akkor válunk a benső menedékké, ahol teljesen védve vagyunk.

Santiago Villaveces Izquierdo, az interjú készítője és Tenzin Wangyal

SVI: Szóval minden a kapcsolódásról szól. Menedéknek lenni azt jelenti, hogy kapcsolódunk valódi önmagunkhoz, ami azonos az összes megnyilvánulás forrásával. Jól mondom?

TWR: Igen. És a benső menedék nem csupán önmagunk forrása, hanem minden minőségé is, amire szükségünk van az életben.

SVI: Szóval ez a forrása minden lehetőségnek és minden beteljesülésnek.

TWR: Igen.

SVI: Rinpócse, mit felel azoknak, akik erre a következőket mondva reagálnak: „Nos, ez mind jól hangzik, de ez nem a valóságtól való menekülés, és különválás saját nyomorúságunktól?”

TWR: Ez nem a valóságtól való elválás, mert a közönséges létezés már eleve el van választva a valóságtól. Az ember elveszettsége, szenvedése és fájdalma a szétválasztódásból következik, a kapcsolat hiányából következik. Ezért amikor a benső menedéket keressük, akkor nem elválasztjuk magunkat, hanem újrakapcsolódunk. Amikor mély fájdalmunk van, eleve teljesen el vagyunk választva – nincs már mitől elválni. Ezért amikor az emberek azt mondják, hogy a benső menedék keresése elválasztás, ez a kettősségen alapuló szemlélet tévedése. Ez egy rossz szemlélet. Az elkülönült, szenvedő létezők, és a valóság, amit szenvedés közben tapasztalunk, nem a végső valóság. Tehát az ilyen esetekben a személy a valóságot a nehézséggel, a megpróbáltatásokkal és a szenvedéssel köti össze, és nem a tökéletesség és a megvilágosodott minőségek forrásával.

SVI: Szóval a lényeg, hogy a mindennapi létezésünk az, amelyet alapvetően a kapcsolódásunk hiánya jellemez, és valójában a benső menedék jelenti a forrásunkhoz való kapcsolódást.

TWR: Nemcsak a forrásunkkal nem vagyunk kapcsolatban, hanem azzal sem, akik vagyunk. Amikor az emberek elkülönülésről és meditációról beszélnek, arról kérdeznek, hogy elkülönülnek-e ezzel az élet általános kihívásaitól. A kulcs annak felismerése, hogy az ember már eleve elkülönült saját valódi lényegétől, és az életének e jelenségei és kihívásai ennek az elkülönülésnek az eredményei. Ezért ezen megnyilvánulásokkal azonosítani magad egyet jelent a valódi önmagadtól való elkülönüléssel.

SVI: Ez a fejtegetés nagyon szépen elvezet bennünket a befogadás kérdéséhez. Ön minden tanításán két fő pontot szokott hangsúlyozni: az egyik – mint ismertette –, hogy vegyünk menedéket, a másik a befogadás – az a módszer, amely lehetővé teszi, hogy az ember átalakítsa fájdalmát az életében, mely önnön valódi természetünk felismeréséhez vezet el. El tudná magyarázni, mi az a befogadás?

TWR: Nagyon sokszor, amikor fizikai, lelki vagy érzelmi kihívások és fájdalom ébred fel, harcolunk ellenük. Nem szeretjük őket, megpróbáljuk elnyomni őket, próbálunk változtatni a történeten, mindenfélével megpróbálkozunk, amik végül elválasztanak tőlük. Ahelyett, hogy tudatában lennénk a sokszoros kapcsolathiánynak, próbálunk megszabadulni tőlük. A befogadás két dolog. Az egyik, hogy amikor kifejlett fájdalomban vagyunk, akkor elveszettek vagyunk, ezért amikor befogadjuk az élményt, megpróbáljuk érezni, hogy a fájdalom mellett van valami más is. Van ott egyfajta tér, ahol a fájdalom tartózkodik, ami nagyobb, mint maga a fájdalom. Van ott egy tudat, ami a fájdalmat egy olyan helyről tapasztalja, amely sokkal hatalmasabb a fájdalomnál. Ezért amikor befogadunk, lesz egy kis bejárásunk a határtalan térbe, a végtelen tudatosságba, az eredendő melegségbe, és lesz egy fájdalomtól szabad pillanatunk, egy pillanatra szüneteltethetjük a fájdalmunkat. A másik, hogy ha rendelkezünk ezzel a térrel és tudatossággal, a fájdalmat ebben a határtalan térben tapasztaljuk meg, abban a térben, melyet nem érinthet meg és nem zavarhat meg a fájdalom. Szóval e térrel kapcsolatos tudatosságunk olyannyira hatalmas, hogy képes könnyedén feldolgozni a fájdalmat. Ez a varázslat!

SVI: Mondhatjuk azt, hogy a befogadás egy újrakapcsolódás a szenvedésünkhöz, de egy másfajta térben, amely lehetővé teszi ennek a szenvedésnek a felszabadítását?

TWR: Szóval, egy másik módja a befogadás megközelítésének, hogy amennyiben a fájdalomra objektumként tekintünk, a szubjektum – az, aki általában kapcsolódik a fájdalomhoz – rosszabb magánál a fájdalomnál. Ez az, amit nem veszünk észre. Ha elszakadunk az egótól, a fájdalom nem is olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. A legnagyobb fájdalom az, amit a tudat hozott létre azzal, hogy ragaszkodik ehhez a kapcsolathoz. Például ha egy fájdalmas kapcsolatban vagyunk, mi vagyunk azok, akik ezt a fájdalmat okozzuk. De úgy gondoljuk, hogy az a személy okozza a fájdalmat, akivel kapcsolatban vagyunk. Valójában a másik személy valami olyasmit okoz, ami segít felszínre hoznunk a bennünk és életünkben megbújó fájdalmainkat és blokkjainkat. Ezért hasznos, ha be tudunk fogadni valakit, amikor egy kapcsolatban vagyunk, ugyanúgy, ahogy befogadunk egy fájdalmat, és jó kapcsolatot ápolunk vele. Ez nem arról szól, hogy szabaduljunk meg a fájdalomtól.

SVI: Rinpócse, amikor befogadásról beszélünk, többnyire negatív érzelmek kerülnek szóba. Számomra úgy tűnik, hogy amikor hihetetlenül jó és örömteli érzésünk van, abban is elveszíthetjük magunkat.

TWR: Igen, pontosan. Azért beszélünk többet a fájdalomról, mert a fájdalom jobban zavar minket, mint a kellemes tapasztalatok. Az örömteli tapasztalatokkal együtt tudunk élni, de a fájdalmasak rendkívüli erővel hatnak az életünkre, ezért a fájdalom befogadását jobban hangsúlyozzuk annál, mint ami kellemes. Akik gyönyörű tapasztalatokat fenn tudnak tartani hosszú ideig, vagy egész életükben, azok, akik megfelelően fogadják be azokat. Akiknek nincsenek tartós kapcsolataik, tartós örömük vagy tartós bölcsességük, azoknak azért nincs, mert nem fogadják be azokat megfelelően. Amikor a boldogság felébred, talán van egy pillanatnyi örömük vagy kapcsolódásuk, de abban a pillanatban a befogadás helyett ragaszkodni kezdenek. A befogadás a térben történik. A megragadó tudat nem képes a befogadásra, mert elveszíti a teret.

SVI: Vagyis lényegében az ember útjának vagy ösvényének teljessége arról szól, hogy a menedékhez kapcsolódva él, és ugyanekkor mindent befogad az életében.

TWR: Igen, pontosan. De talán először érdemesebb a negatív érzelmeket, utána a semlegeseket, és utána a pozitívakat.

SVI: Amint felismertük a menedék hatalmát azáltal, hogy befogadtuk a negatív érzelmeinket, árnyékunkat, és láttuk az életünkben a nagyszerű átalakulásokat, melyek a térből nyilvánulhatnak meg, akkor nagyobb bizonyossággal tudjuk befogadni a semleges és pozitív érzéseket és tapasztalatokat.

TWR: És akkor azt is felismerjük, hogy amikor valami gyönyörűt tapasztalunk, a megragadás nem a megoldás, hanem a probléma. Egy gyönyörű tapasztalat mélyebb és gazdagabb, ha nincs megragadás. Sokszor az történik az életünkben, hogy megragadunk, hogy birtokolhassunk, de a megragadással éppen azt a tapasztalatot veszítjük el, amit akarunk magunknak.

SVI: Amint megragadunk, kiesünk a menedékből. Megint elveszünk.

TWR: Igen.

SVI: Köszönöm Rinpócse! Úgy gondolom, ez az interjú nagyon szépen összefoglalja a gondolkodásmódját és mindnyájunkhoz intézett tanácsát.

JEGYZETEK

1) A szangha a gyakorlók közössége.
2) A dharma a buddhista tradíción belüli összes tanítás gyűjteményére utal.
3) A Három Kapu Akadémia olyan elköteleződést vár el a résztvevőktől, melyben két és fél év alatt teljesítik a hatvanhárom átalakítást életük három területén: önmagukkal való kapcsolatukban, másokkal való kapcsolatukban és a hivatásukban és/vagy társadalmi szerepvállalásukban mint olyan területeken, ahol az ember személyes akadályaival és hibáival dolgozhat. Bővebben lásd: www.the3doors.org.
4) A Lishu Intézetet Tenzin Wangyal Rinpócse alapította az észak-indiai Dehra Dunban, ami egy olyan hely, ahol nyugati gyakorlók számára biztosítanak lehetőséget a bön tradíció szervezett, hosszú távú tanulmányozására nem szerzetesi keretek között. Bővebben lásd: www.lishu.org.
5) A gese egy tibeti buddhista akadémiai fokozat, amit olyan szerzetesek és szerzetesnők kapnak meg, akik sikeresen teljesítettek egy a kánon főbb szövegein alapuló, szigorú filozófiai és dialektikai képzést.

Interjút készítette: Santiago Villaveces Izquierdo

Szerkesztette: Marcy Vaughn

Angolról magyarra fordította: Gődény Jonatán

Átnézte: Lőrincz Kati

Az eredeti angol nyelvű interjú A Conversation with Tenzin Wangyal Rinpoche – Accessibility of the Teachings, Shadow Work and the Path to Enlightenment címmel a Ligmincha Europe 2016 tavaszi számában olvasható.

A magyar nyelvű szöveg első megjelenése: Ligmincha Magyarország

(E fordítás elkészítése és közzététele nem feltétlenül jelenti azt, hogy a Saskeselyűcsúcs szerkesztői az elhangzottakkal mindenben egyetértenének. Ugyanakkor a szöveg hasznos információkkal szolgál Tenzin Wangyal tevékenységeit és motivációit illetően, ami segít jobban tisztázni a képet a harmincas éveiben Indiából Nyugatra költöző, és azóta többnyire itt tevékenykedő bön tanítóról. – A szerk.)