„Vasból van annak szíve-lelke, úgy hiszem,
ki végveszélyt lát, s ezalatt örülni tud,
s bár tudja jól, hogy kikerülhetetlenül
halál vár rá is, keserűen nem zokog.”
(Buddha élete)
Ugyanazzal az érzéssel ébredt, mint az ezt megelőző tízezer-egyszázhuszonhat napon, ugyanazzal a szomorúsággal a lelkében nyitotta fel a szemeit erre az általa csak őrjítő tébolynak nevezett valóságra, jóllehet nem a sokszor egészen izgalmas és olykor látomásszerű álmaiba vágyott vissza, hiszen azokkal egy idő után éppúgy telítődött, mint az ébrenlét nyüzsgő rémképeivel, nem is egy másik galaxisba vagy egy párhuzamos univerzumba, esetleg a távoli jövőbe, vagy életének legsúlyosabbnak ítélt tévedéseit megelőző múltbeli pillanatba készült, amikről a túl szegényes fantáziával rendelkező írók és tudósok szoktak képzelegni, és nem is a halálba vágyott, amennyiben ezalatt az önfeladás szélsőségesen kétségbeesett tettét értjük, ő egyszerűen csak elvágyott innen, hogy pontosan hova, maga sem tudta, de annál inkább meg volt győződve arról, hogy innen el, mert határozottan azt érezte, hogy e tízezer-egyszázhuszonhat nap egyikén sem arra a valóságra ébredt, amit ő igazi otthonának tekintett, és ahová ő igazán ébredni szeretett volna, hiszen ez a valóság egyáltalán nem olyan, amivel mértéken felül elégedett lehet, egyáltalán nem olyan, amit jó szívvel igaznak tud nevezni az ember, és benne saját maga sem az, aki, ha választhatna, lenni szeretne, így hát valahányszor felébredt, ez a végtelen csalódás fogta el, hogy valójában itt valami tévedés történt, mert ugyan ki gondolhatja komolyan, hogy az ébredés pillanatától az elalvás pillanatáig fennálló folyamatos nyugtalanságnak bármiféle értelme lehet, és hogy az ébrenlét akármelyik tette és erőfeszítése jelentőséggel bírhat, ki veheti komolyan ezeket az emberi drámákat, ki nem látja már az első rügy kipattanásánál vagy az újszülött első levegővételénél, hogy mindennek egyszer, méghozzá az idő nem is olyan távoli pontján tagadhatatlanul és reménytelenül vége lesz, akárcsak annak a szomjoltó és pezsgő fiatalságnak, aminek habzsolásával nem tudnak betelni az ifjú szerelmesek, ki nem látja életének elfogulatlan perceiben, amit Sziddhárta herceg látott apja palotájából való kiszabadulásának napján, amikor belenézett a betegek, öregek és haldoklók rémülettel teli szemébe, és ki nem mondja vele együtt, hogy „örülni hogy tud a világ e létnek?”
Szóval ez az egész színjáték, de még inkább az a tény, hogy ezt a színjátékot ráadásul minden létező a legelmélyültebb pillanatánál is nagyobb komolysággal kezeli, minden reggel azt a hangulatot keltette benne, hogy óriási félreértés történt, hogy itt valamit a felelősök, bárkik is legyenek, nagyon elrontottak, és pontosan ugyanezt érezte, nemcsak az ébredéskor, hanem életének nem is olyan ritkán megjelenő, paradox pillanataiban is, például amikor először elvették tőle a játékát, amivel nem az volt a baja, hogy elvették, hanem hogy egyáltalán lehetséges olyan, hogy „elvenni”, és amikor először szembesült vele, hogy megromlott a szeme, ott sem azzal volt a baja, hogy elromlott, hanem hogy egyáltalán van olyan, hogy „elromolni”, amikor pedig elhagyták és elváltak tőle, akkor sem az zavarta, hogy elváltak, hanem hogy van olyan, hogy „elválni”, és hogy hiába született a szívében azzal a makulátlan meggyőződéssel, hogy tökéletes, vagy ha ő nem is az, legalábbis valahol létezik, léteznie kell tökéletességnek, rendre azzal szembesíti az élet, hogy ez márpedig nincs így, és a szülött rosszul tudja, és a szívében ragyogó meggyőződés önnön kitüntetettségét, vagy legalábbis a tökély elérésének lehetőségét illetően nem több merő kitalációnál.
Szóval ezt nevezte ő világnak, amibe oly fájdalmas volt minden nap beleébredni, és valahányszor erőt vett magán, valahányszor megpróbálta felvenni az iramot az élettel, mindig az volt a benyomása, hogy csak nem képes beilleszkedni, mert minden emberi lelkesedésben, szándékban, elképzelésben és önazonosításban látott valami leírhatatlan álszentséget, a képmutatás vállalhatatlan jelét, egy minden mozzanatban jelenlévő szűklátókörűséget és az élet ellentmondásai iránti érzéketlenség fájdalmas jelenlétét, amivel ő egyszerűen képtelen volt közösködni, amit képtelen volt szeretni és boldogsággal elfogadni, hiszen tökéletesen értelmetlen az ellentétek világában való élet, hiszen ha belélegzel, akkor utána ki kell lélegezned, és ha eszel, akkor utána ürítesz, és ha mozogsz, utána pihensz, és ha örülsz, nem sokára szomorú is leszel, és ami tiszta, az bekoszolódik, és amit birtokolsz, az elveszik, és ha valami megszületik, akkor az meg is hal, ami már önmagában is elfogadhatatlan, minden szabályszerűsége ellenére teljesen logikátlan, minden érthetősége ellenére teljesen értelmetlen, minden praktikussága ellenére tökéletesen felesleges, hiszen ha ezek az emberek valóban tisztában lennének magukkal, akkor tudnák, hogy nem kell semmit sem enniük és tenniük és megszerezniük és megtisztítaniuk és létrehozniuk, mert már minden eleve, kezdettől fogva ott van bennük, és éppen emiatt látta minden reggel egy felülmúlhatatlan komédiának a valóságot, minthogy benne mindenki vérrel-verejtékkel küzd és harcol és viszálykodik valami olyasmiért, amiért nem lehet és nem is kell, mert soha nem is veszett el.
Ám ez a reggel, mint minden olyan esemény, amire külön figyelmet fordított, mégsem volt teljesen olyan, mint az ezt megelőző tízezer-egyszázhuszonhat nap, ugyanis ő ezen a reggelen ráébredt, hogy hiába nem érzi magát, mondjuk így, idevalósinak, mégiscsak, ahogy Hamvas írja, „ide rendezkedett be”, és akármennyire is megveti ezt a tudatlan világot, valamennyire mégiscsak a varázsa alatt áll, és éppen ez az oka annak, hogy olyan keserű az ő élete, mert amikor felkelt, bármennyire is látta, hogy valami nincs rendjén, mégis ugyanolyan valóságosként tekintett a világra, mint bárki más, tehát azért volt mindezidáig olyan végtelenül szomorú, mert ő maga is komolyan vette mindazt, amit olyan nevetségesnek tartott, ő maga is teljesen elhitte, amit nem hitt el, ő maga is úgy élt, mintha az lenne, aki ő nem is, vagyis azért volt úgy letörve, mert hagyta magát mégis átverni azon erő által, amit elméjében már úgy kiismert, hiszen mégis azonosította magát a szerepével, mégis beleélte magát a szerepébe, mégpedig feloldhatatlanul, megmásíthatatlanul, véglegesen, vagyis egyedül saját magának és nem ennek a körülötte minden reggel kirajzolódó, oly gyakran vádolt bolondos karneválnak köszönhette, hogy olyan sokáig szenvedett, és hogy olyan sokáig elhitte azt, amit elhinni teljesen őszinte szívvel soha nem lehet: hogy mindenek feletti és mindent, még ezt az ellentmondásos valóságot is átható módon, egy emberen is túlszárnyaló értelemben ő nem teljes és tökéletes.
