Alább három személy ismertetője olvasható egymás után a Tibeti hanggyógyítás és hosszú élet gyakorlat tanítás és átadás elnevezésű eseményről.
Tenzin Wangyal, a tibeti bön egyik ismert tanítója harmadik alkalommal látogatott el Magyarországra szeptember második hétvégéjén, hogy átadja nem kisszámú közönségének a bön ősi mantráinak gyakorlatát és magyarázatát. Ami az egy pénteki előadásból és három-három másfél órás (szombati és vasárnapi) beülésből álló rendezvény külső vonatkozásait illeti: derűs hangulatú, remekül megszervezett eseményeknek lehettünk részesei. A szervezők, akik egyúttal a rinpócse által alapított Ligmincha Intézet hazai képviselői, láthatóan kitettek magukért, a hangulatért pedig a jó humorral és előadókészséggel bíró Tenzin Wangyal felelt.
A közönség vegyes volt. Ennek megfelelően a rinpócse, ahogyan legutóbbi könyveiből és előadásaiból már megszokhattuk, hétköznapibb, közérthetőbb nyelvezetet és példákat használt. A gyakorlatok a lelki életre és az embert legközvetlenebbül érintő emóciókra igyekeznek reflektálni. Ezek tudatosítása a kiindulópontja azoknak a benső gátlásokat megtisztító gyakorlatoknak, amelyek a tiszta tudattal való azonosulás előfeltételei, és amelyeket az említett mantrák (á, om, hung, ram, dzá) értő kiejtésével lehet megvalósítani. Ezek a mantrák a test főbb szubtilis központjaival (csakráival) állnak összefüggésben (homlok, torok, szív, köldök, nemi szervek), és egy fentről lefelé induló folyamat egyes állomásait képezik. Ezen központok felébresztése és összekapcsolása révén (ami egészen tömören a tér, a fény, az öröm, a tűz és a spontán cselekvés egységesítését jelenti) lehetőségünk adódik a konkrét élethelyzeteink erőlködés nélküli megváltoztatására és emberi életünk derűsebb, nyitottabb szemlélésére.
Ez az első rátekintésre lelkigyakorlatnak tűnő, túlságosan is emberi viszonyokra reflektáló önvizsgálat és gyakorlat valójában többek közt éppen azokat a hibákat igyekszik kiküszöbölni, amelyeket itt-ott „köldökbámulásnak” neveznek, és amit azokra az álmegvalósítókra alkalmaznak, akik megtanulnak és imitálnak bizonyos formákat és módszereket, de úgy, hogy közben bensőleg semmit sem érnek el. Mivel itt konkrét, kézzelfogható élményeket kell bevonni a gyakorlatba, a szellemi tétlenség, a képzeletvilágban való elveszés vagy a tudattalan akciózás kevésbé valószínű. Ezért az, ami első megközelítésből hétköznapinak tűnik, az egy újabb szempont szerint a legbiztosabb módja épp annyira a hétköznapiság, mint amennyire a világ megpróbáltatásai elől menekülő „ködevő” mentalitás legyőzésének. A banálisnak és profánnak tűnő, ennek ellenére bennünket szorosan foglalkoztató (kísértő) problémáink tudatosítása és legyőzése oszlatja el az absztrakció veszélyét. Ráadásul aktuális gondjaink, zavaró élethelyzetünk eltűnése, átalakulása egy remek lehetőség a gyakorlatban elért szellemi eredményeink ellenőrzésére.
Noha sok olyan jellegű tanács érkezett irányunkba, hogy „ne az új autónktól várjuk a boldogságot”, a figyelmesebbek felfedezhettek egészen lényegre mutató megjegyzéseket is magyarázataiban. A „hosszú élet gyakorlatra” például szerinte nem (csak) úgy kell gondolni, hogy emberként hosszú életet érünk el, hanem úgy, hogy azzal a végső, embervoltunkon túlmutató lényegünkkel azonosulunk, amit eleve nem érinthet a halál. És azt is többször hangsúlyozta, hogy nincs az életben olyan történés, ami tőlem (a tudatomtól) független. A tudatosság vagy az éber jelenlét szellemi fontosságára pedig nemcsak felhívta a figyelmet, hanem igazolta is annak meglétét megnyilvánulásaival. A metafizikára, a tudat végső természetére való utalás – az, ami barátaimat és engem leginkább érdekelt – ezért, ha nem is került előtérbe, és ha a közönségből sokak számára nem is lesz soha szempont, jelen volt. Arról nem is szólva, hogy minden szóbeli útmutatáson túl Tenzin Wangyalnak – mint egy töretlen leszármazási láncolattal rendelkező hagyomány képviselőjének – jelenléte már önmagában olyasvalami, ami miatt érdemes volt figyelemmel kísérni. Főleg, amikor közel kerülhettem hozzá pár szó erejéig, akkor tűnt fel igazán, hogy a haverkodó, laza stílusa mögött milyen sziklaszilárd erő lakozik. A hagyomány szent ereje és szigora ez, amely koncentrálódott a személyében, és aminek megtapasztalása sokszor nagyobb felismeréshez vezethet, mint a szintén lényeges szóbeli útmutatás. Éppen ez utóbbi tapasztalatom az, ami arra a véleményre vezet, hogy a nagy gyakorisággal feltöltött Facebook videói – minden erőfeszítése és igyekezete ellenére – sajnos nem képesek visszaadni az ilyen mélységű élményeket.
Az egész napos személyes jelenlét az adott gyakorlat elsajátításában is sokat jelentett. Azzal, hogy az emberrel megértetik a mantrák jelentését és használatuknak módját, és gyakoroltatják is vele egy egész hétvégén keresztül, a tanítás szinte lényévé válik (kihangsúlyoznám, hogy a módszerek megértetésére, a módszerek értő alkalmazásának szükségességére tényleg nagy hangsúlyt fektet a tibeti tanító). Pusztán a könyv elolvasása vagy a részvétel egy a fülemben továbbra is roppant furcsán csengő „cyber szanghán” – ha nem is teljesen megkerülhető – nem tudja visszaadni ennek az elevenségét.
A magyarországi Ligmincha – többek közt az Észak-Indiában található Lishu Intézet képzéseit is elsajátító – vezetői idehaza is tartanak közös gyakorlatokat a rinpócse útmutatásai alapján. Ha ez nem is egyenértékű Tenzin Wangyal jelenlétével, jó lehetőség a könyveiben felmutatott hasznos tanítások élő elsajátítására.
Az elmúlt hétvégén (2017.09.08-tól 09.10-ig) Magyarországra látogatott Tenzin Wangyal Rinpocse, egy tibeti dzogcsen mester, hogy két napon keresztül személyesen vezesse az általa ismertetett hanggyógyítás és hosszú élet nevű meditációs gyakorlatokat. A mester 1959-ben született Indiában, a kínai megszállás miatt hazáját elhagyni kényszerülő, hagyománytisztelő tibeti család sarjaként, és már gyerekkorától tibeti mesterek között, majd a kolostori élet keretein belül ismerkedhetett meg és mélyülhetett el a bön buddhista tanulmányok rejtelmeiben. Egy töretlen láncolat jelenkori képviselőjével van tehát dolgunk.
A program szombaton és vasárnap három darab másfél óra hosszúságú, szünetekkel megszakított blokkból állt. A másfél órás időtartamokon belül felváltva folytak a meditációs gyakorlatok és a hozzájuk fűzött – ugyanolyan fontos, bizonyos esetekben viszont még fontosabb – magyarázatok, a mester példákkal színesített és azok által érthetőbbé, könnyebben megragadhatóvá tett gondolatai, vagy a felmerülő kérdésekre adott megvilágító erejű válaszai.
A meditációs gyakorlat lényege az öt harcos magszótag hangos recitálása volt, amely szótagok a testen belüli energiaközpontokhoz, szanszkrit nevükön csakrákhoz tartoznak. Ezek a szótagok az „A”, a korona- és homlokcsakrához tartozó, és a terességet jelölő; az „Om”, a torokcsakrához tartozó és a tudatossággal kapcsolatban álló; a „Hung”, amelyet a szívcsakrához párosítanak és a kiegyensúlyozottsággal, együttérzéssel függ össze; a „Ram”, amely a köldökcsakránál a tüzességet, a szándékot, elhatározást jelenti; majd a „Dza” harcos szótag, amely a titkos, legalsó energiaközpontnak felel meg, és a spontán akcióért felelős.
A Rinpocse a konkrét gyakorlatokat megelőző és azokat követő tanító célzatú beszédeiben arra helyezte a legnagyobb hangsúlyt, hogy ezek a módszerek a legkevésbé sem absztraktak, nem öncélúak, itt a gyakorlás nem a gyakorlás érdekében történik. Nem azért, hogy évek múlva minél tökéletesebben tudjuk végezni a meditációt. Noha a kitartó gyakorlás ezt az eredményt is meg fogja hozni, de a lényeg, hogy már a kezdet kezdetén az életünk mindennapi (lehetőleg szellemi) problémáinak megoldására, az életünkben (főleg annak spirituális vonatkozásaiban) fölmerülő akadályok elhárítására használjuk. A mester kiemelte, hogy aki szellemi úton akar járni, annak a mindennapi élete, úgy a munkája, mint a párkapcsolata nem haladhat párhuzamosan, de kapcsolódás nélkül a meditációs gyakorlatok mellett, mert ahogyan fogalmazott, vagy a mindennapi élet fogja akadályozni a szellemi gyakorlatokat, vagy a szellemi gyakorlatok a mindennapi életet.
Szintén kiemelt fontosságú a nyitottság megvalósítása, megőrzése, az új dolgok megismerése, mert ez tartja frissen és rugalmasan a szellemet, ez a lényegi értelemben vett fiatalság titka. A bezárkózás, az elzárkózás, a kitaposott ösvények elhagyásától való félelem, a mindennapi rutinba való belefásulás, ezek az öregség, a megöregedés csalhatatlan jelei. Ami a gyakorlatokban az energiaközpontok megnyitását jelenti a harcos magszótagok segítségével, az az életünkben a minket körülvevő emberek, a minket körülvevő új szituációk felé való érdeklődés és nyitottság, új ismeretek megszerzése, új dolgok tanulása, a teresség, a tudatosság és az együttérzés hétköznapi megvalósítását szolgálhatja és segítheti elő.
Ugyan a tanítások egy olyan általános alapról indultak és tértek oda vissza, amely akár egy érdeklődő, vagy a szellemi úttal és konkrétan a bön/dzogcsen hagyománnyal most ismerkedő hallgató számára is könnyebben megragadható, bizonyos esetekben a Rinpocse érintette a szellemi hagyományok mélyebb vonulatait is. Például amikor a halál kérdését vetette fel a közönség előtt. Kérdése arra vonatkozott, hogy a hallgatóság szokott-e reflektálni erre a (főleg Nyugaton) tabuként kezelt témára. A dzogcsen, a „Nagy Tökéletesség” mint a bön/buddhista hagyomány csúcsirányzata a halál át- és túlélésére, az arra való felkészülésre minden percet meg akar ragadni. Ezért alkalmazza az álomjógát, hogy az életünk egyharmadát (!) kitevő időtartamú állapotot se hagyjuk kihasználatlanul. Erre szolgál a meditációs gyakorlatok folyamatossá tétele, úgy értve, hogy a mindennapi élet, akár a munkánk, akár a párkapcsolatunk, akár önmagunk megismerése és uralása nemhogy akadály ne legyen, de még segítse is a tiszta tudat felismerését, a „fényességes tudat vagy a szakrális test felébresztését”, amivel szemben a halál tehetetlen. A dzogcsen és képviselője, Tenzin Wangyal Rinpocse abból a betegségből akarja kigyógyítani az erre fogékony embereket, ami ezzel a múlandó, öregedő, halálra ítélt fizikai testtel és személlyel való azonosulással kapcsolatos. Ezt a betegséget akarja gyógyítani többek között „formával, energiával, fénnyel és hanggal”.
Felejthetetlen esemény volt egy tibeti dzogcsen mester jelenlétében időzni két napon keresztül. Az esemény zárakkordjaként Tenzin Wangyal Rinpocse saját kezével áldotta meg a jelenlévőket. Tudatosan kerülve a személyes vonatkozásokat, annyit szeretnék csak megemlíteni, hogy az áldás során a mester kezeiből végtelen nyugalmat és gyengédséget éreztem áradni.
A meditáció közvetlen gyakorlati alkalmazásához és annak eredményéhez azt szeretném hozzátenni, hogy a „Ram” és a „Dza” szótagok megerősítése, és az ehhez tartozó energiaközpontok nyitottabbá tétele nélkül ez a beszámoló sem jöhetett volna létre.
Bartók-Csató Zoltán
Az elmúlt hétvégén Tenzin Wangyal Rinpocse tanításain és az általa vezetett gyakorláson vehettünk részt pár barátommal. Tenzin Wangyal egy hiteles bön tanító. Semmiféle köldökbámulásról nem volt szó.
Olyannyira nem, hogy az öt harcos szótag-gyakorlathoz választanunk kellett egy adott életterületet, problémás szituációt, amin dolgozhattunk. Nagyon határozottan felszólalt az ellen a tendencia ellen, hogy a szellemi gyakorlást és a mindennapi életvezetést különválasszuk. Ha a szellemi gyakorlásunkat, az ezek révén megszerzett pozitív kvalitásokat és magas lelki- és tudatállapotokat nem vagyunk képesek a mindennapi életben megnyilvánítani, akkor valami hibádzik. Ha a mindennapi életünket nem tudjuk a szellemi gyakorlás révén elért tudati emelkedés jegyében élni, akkor valamit rosszul csinálunk. Ha ez a kettő elválik egymástól, akkor akadályozzák egymást, ahelyett, hogy egyik segítené és támogatná a másikat.
Felmerülhet még vádként (és tibeti mesterek részéről fel is merült), hogy mennyire adekvát az, hogy ezeket a valaha nagyon elzárt tanításokat és gyakorlatokat ilyen széles körben, pláne Nyugaton elkezdik tanítani. A tibeti szellemi elit egy dilemma elé került, amikor a kínai megszállás miatt el kellett hagyniuk Tibetet. Ez a dilemma arról szólt, hogy vagy hagyják elveszni a tibeti tanokat (köztük a bönt is), vagy elkezdik Nyugaton kinyilvánítani, hogy fennmaradhasson. Utóbbi mellett döntöttek, és úgy tűnik, jól döntöttek. Fel lehet vetni, hogy ez a tanok felhígulásával, sőt a hamissá válás veszélyével járhat, hiszen a nyugatiak számára is érthető formában kell továbbadni a tanokat.
Tenzin Wangyal tanításai vonatkozásában azonban szó sincs ezekről. Annyi történt, hogy a Rinpocse ezeket az ősi szellemi tanításokat és gyakorlatokat elkezdte alkalmazni a nyugati embert leginkább sújtó élethelyzetekre és szituációkra. Olybá tűnhet, hogy itt a pszichikus (lelki) és a spirituális (szellemi) összekeveréséről van szó, ahol is az előbbi „kiüti a nyeregből” az utóbbit. De nem ez a helyzet, hiszen Tenzin Wangyal mind a mostani budapesti tanításaiban, mind a könyveiben egyértelműen a legmagasabb szellemi és metafizikai tanokat is kifejtette. A Rinpocse a valóban spirituális és metafizikai magasságokig is eljuttatni képes gyakorlatokat a lelki életre és hétköznapi helyzetekre is alkalmazza. Ez akkor jelentene meghamisítást, ha csak és kizárólag ezzel foglalkozna. Amikor a hétvégén meg-megcsillantotta a legmagasabb igazságokat, akkor emiatt ezek még értékesebbnek tűntek, egy „na végre”-érzéssel töltött el engem és barátaimat.
Tenzin Wangyal tanításairól elmondható, hogy a személyes életvezetés vonatkozásában is képes tudatosságot vinni az ember életébe. Egyes bön tanokat és gyakorlatokat olyan formában fejt ki, hogy az legalább relatív szinten, lelki szinten is gyógyító lehet. Ehhez kapcsolódik még, hogy kiemelte az önreflexió, sőt a naplózás fontosságát is, amelyeket ő maga is végez, s amelyek hozzájuttathatnak egy harmonikus élet kialakulásához.
Ami nekem különösen tetszett, az az, hogy kiemelte: a legbiztosabb mester és vezető a saját tiszta tudatosságunk. Nagy segítség lehet, ha az ember külső mestert vagy tanítót is talál, de itt némi kritikát is megfogalmazott. Ki tudja, hogy a magát mesterként definiálók miket tanítanak, hova vezetnek minket. A lényeg, hogy a tiszta tudatosságot, mint a bennünk rejlő mestert megtaláljuk, s „vele” elmélyítsük a kapcsolatunkat.
Kaifis Bence
