A Himalája környékéről (Észak-India, Nepál, Tibet) származó, időnként hazánkba utazó bön tanítók rendszerint egész hétvégés programjait látogatva újra és újra felmerül a kérdés, hogy a tradicionális értelemben vett beavatás tekintetében mennyire nevezhetőek hitelesnek ezek az átadások. Ez egy jelentős kérdés, hiszen amennyiben nem beszélhetünk hitelességről, lényegi értelemben majdhogynem teljesen eredménytelen, következésképp értelmetlen, sőt, veszélyes és megtévesztő ezeken az eseményeken részt venni.
A hitelesség kapcsán sok dolog felmerül, ami ellene szól annak, hogy komolyan vegyük a Keletről ideérkező mesterek átadásait. Az alkatbeli, kulturális és nyelvi különbségek önmagukban nagy akadályozó tényezők. Egyrészt a mester és a tanítvány közötti kommunikációt nehezíti meg, másrészt a hagyományhoz csatlakozni kívánó egyént állítja egy viszonylag nagy feladat elé (kultúraváltás; idegen kultúra saját környezetbe integrálása). Emellett ott van az az általánosan érvényes tény, hogy korunkban gyakorlatilag minden tradíció, vallás óriási hanyatláson, válságon megy keresztül. A tanítások, rítusok eltorzulnak vagy elvesznek, és ha meg is maradnak eredeti formájukban, a képviselők már nem értik azokat eléggé, továbbá lényükben sem tudják igazán felmutatni az elvárt szellemi színvonalat. A következő probléma az szokott lenni, hogy az eredetileg titkos tanításokat ma szinte mindenkinek kiszolgáltatják, ami első rátekintésre egyfelől tradícióárulásnak, másfelől az avatatlan személyekkel való felelőtlen bánásmódnak minősülhet. Megint csak gondot szokott okozni, hogy ezek a tanítók a megkívántnál mintha megengedőbben viszonyulnának a modern világhoz és a modern emberek mentalitásához, ami újfent azt a gyanút ébreszti, hogy princípiumzavarral küszködnek, hiszen olyasmivel szemben lépnek fel támogatólag, olyasminek akarnak megfelelni, ami szellemi, de sokszor fizikai szinten is éppen az ő létüket is fenyegeti.
Vizsgáljuk meg először nagyvonalakban, a teljesség igénye nélkül, mi alapján lehet eldönteni egy konkrét tradíció képviselőjeként fellépő tanító hitelességét. Az egyik kritérium értelemszerűen az, hogy az illetőnek a hagyomány beavatási láncolatának tagjának kell lennie. Kétségtelen, hogy ilyesfajta, ősidők óta megszakítatlan beavatási láncolatok még a mai napig léteznek, és mi magunk is ilyen regulárisan beavatott személyekkel találkoztunk. Mindezen túl viszont arra is figyelni kell, milyen fokon érti az adott hagyományt a mester, mennyire tartja magát a tradíció szigorú kritériumaihoz, mennyire áll összhangban a személye és viselkedése az általa átadottakkal, és mennyire áll fenn annak veszélye, hogy individuális meglátásaival, félreértéseivel beszennyezi a tanításokat. Ez utóbbi feltétel már sokkal kevésbé szokott érvényesülni, és roppant hasznos, ha ezt észre tudjuk venni. Azonban véleményem szerint a modern világba született ember nem igazán engedheti meg magának, hogy bizonyos hibák vagy ellentmondások észrevételét, vagy sok esetben ezek puszta feltételezését követően egyből hátat fordítson azoknak, akik sokszor a lehető legjobb szándékkal és felkészültséggel igyekeznek átadni a tudásukat neki. Megvilágító erejű lehet ennek kapcsán, amit René Guénon fogalmazott meg:
„ha (…) az individuum nincs is tisztában a rítus alapvető értelmével, valamint hiányolja a különböző elemeinek lényegi okát feltáró tudásszintet, attól a rítus még lehet teljesen effektív, amennyiben az individuum megfelelően betölti a »transzmisszori« hivatását, mindent előírt szabályt betartva végzi azt, és olyan szándékkal, amelyet elegendően determinál a tradicionális szervezethez való tartozásának tudata. (…) még egy olyan szervezet is, amelynek bizonyos idő óta csupán virtuális beavatottjai vannak (…), ugyanúgy képes ténylegesen átadni a spirituális befolyást, amelynek a letéteményese (…).” (René Guénon: Megjegyzések a bevatásról. 2. kiad. Debrecen, 2016, Kvintesszencia, 58–59. o.)
Ebből következően a szellemi előrehaladásunkat az sem feltétlenül akadályozza, ha azt tapasztaljuk, hogy a tradíció adott képviselője már nem ért mindent eléggé tisztán. A bön néhány szellemi vezetőjének nem túl távoli múltban bekövetkező csodás haláláról hallva (Sardza Tasi Gyalcen, Lungtok Tenpai Nyima) azonban az embernek az a sejtése támad, hogy ez a nem-értés koránt sem érvényes még ma sem mindenkire.
Ellenszenves vagy sem, nem feltétlenül a szellemi torzulás jele az, ha egy ilyen személy szóba áll olyanokkal is, akik azt se tudják, eszik-e vagy isszák a spiritualitást, és akik a modern eszmék öntudatlan gazdatestei. Ezt gondolni minden további nélkül már csak azért is igazságtalan lenne, mert mi magunk is jól tudjuk, hogy korunk feltételeihez valamelyest igazodni kell, a nyílt és sokszor erőltetett ellenállásból pedig, bármennyire is tisztább megoldásnak tűnik, gyakran nagyobb hátrányok származnak, mint a felszínen olykor megalkuvásnak tűnő akklimatizációból. Sokunk szereti a hangzatos kifejezéseket, a nagy szavakat, a cizellált metafizikai kijelentéseket, de ezek hiánya sem feltétlenül jelent egyet azzal, hogy a szóban forgó személyből hiányozna a metafizikai irányultság, és hogy egyfajta ezotéria nélküli vallásosságot képviselne csupán. Bosszankodunk amiatt, hogy minimális feltételekhez kötöttek a tanítások átadásai, de közben elfelejtjük, hogy enélkül mi magunk sem ismerhetnénk meg a minket érdeklő és számunkra valódi életet adó tradíciót.
Mindezeken túl a következő felvetéssel sem szembesítjük magunkat eleget: tegyük fel, hogy az adott mester és hagyománya többé már valóban nem képes eljuttatni a törekvőt az abszolút állapotba vagy a beavatás magas fokára. Vajon ez elegendő ok arra, hogy elvessük az egészet, és ne ragadjuk ki belőle mindazt, ami, ha a végsőhöz nem is vezet el, aktuális állapotom meghaladását lehetővé teszi? Meg akarom tanulni tőle mindazt, ami megtanulható – ha így állok hozzá, nem támasztok felé irreális elvárásokat, de nem is mondok le arról, ami hasznos lehet a számomra. Ezt követően ráadásul arra is nagyobb rálátásom nyílik, milyen további lehetőségek rejlenek még az adott tradíció keretein belül. Azt ugyanis, hogy vannak további lehetőségek, nem zárhatjuk ki teljesen.
Ebből az alapvetésből kiindulva látogattam el ismét Choe-khor Tshang Rinpocse tanítására, aki ezúttal a bön dzogcsen előkészítő gyakorlatait mutatta be. Ezek a fő gyakorlatok megkezdésének előfeltételei, és a szellemi megtisztulást célozzák meg. A feladat itt a tradícióban, a mesterben, a szellemi közösségben való bizalom megerősítése (menedékvétel), a lények iránti együttérzés felébresztése (bódhicsitta), a spirituális cél, valamint az individuális élet korlátoltságának, mulandóságának tudatosítása, a bűnök megvallása, mandalafelajánlás, a mesterrel való szimbolikus egyesülés (guru-jóga), a leborulás és jótékony mantrák recitálása. Ezek az egyébként más tradíciókban is ilyen-olyan formában fellelhető gyakorlatok képesek előidézni azt a letisztult állapotot és azt a lényegi célra irányuló attitűdöt, amelyből a konkrét dzogcsen gyakorlatok hatékonyan elvégezhetőek, amelyek önnön végső állapotunkkal való közvetlen azonosulást célozzák meg.
Egészen pontosan egy kilenc részből álló gyakorlatról (ngöndro) van szó, amit hagyományosan 100.000-szer kell elvégezni ahhoz, hogy a törekvő magasabb szintre léphessen, vagyis megkapja a mélyebb dzogcsen tanításokat. Jóllehet, ahogy az a tanító szájából is elhangzott, itt elsősorban nem a mennyiségen van a hangsúly, hanem azon, hogy rendszeresen, értő módon, kellő elmélyedéssel, tudatossággal és alázattal hajtsuk végre őket.
Elsajátításuk nem okozott különösebb nehézséget, ami – a rinpocse viszonylag alapos útmutatásain túl – annak is volt köszönhető, hogy nem régiben találkoztam egy frissen megjelent kiváló könyvvel (Patrul Rinpocse: Tökéletes tanítóm szavai. Budapest, 2017, Satori-Book), ami ugyanezen gyakorlatok részletes, megvilágító erejű leírását és magyarázatát foglalja magában buddhista szempontból. Érdekességként megjegyzem, hogy a bön és a buddhista dzogcsen előkészítők között minimális különbségeket állapítottam meg, leginkább a vizualizálandó istenségek, mesterek, valamint az imák vagy mantrák szövegei között vannak különbségek. A gyakorlat alapvetően ugyanaz, így azok, akik beszerzik ezt a remek és nagyon igényesen elkészített könyvet, nagyjából tiszta képet kaphatnak arról, hogy miről volt szó ezen a hétvégén.
Noha a neve előkészítő, a jelentősége szemlátomást sokkal nagyobb annál, mint amit általában a különféle bevezetőknek szokás tulajdonítani. Itt nem egyszerűen bevezetésről van szó, hanem annak az individuális akadályokat felülmúló állapotnak a rendszeres, folyamatos előidézéséről, amelyből a tiszta tudat felismerése lehetővé válik. Ezért már maguk az előkészítők is különleges szellemi eredményekhez juttathatnak, amennyiben azokat nem robot módjára, félig öntudatlanul, az értő jelenlétet elvetve, a különböző rituális mozzanatok értelmét nem ismerve végezzük. Személyes meggyőződésem, hogy egy alaposan elsajátított tradicionális szemlélet bázisáról az itt megismert gyakorlatok nem minősülnek veszélyesnek, nem szabadna semmilyen félreértést, benső meghasonlást, eltévelyedést okozniuk. Épp ellenkezőleg.
Visszatérve a kiindulási ponthoz, elképzelhető, hogy mindez (és az erre épülő további gyakorlatok) a modern világnak köszönhető torzulások miatt nem fogják előidézni azt az eredményt, amit alapvetően várni lehetne tőlük. Azonban azt sem engedheti meg magának az ember, hogy a metafizikai beállítódását ne támassza alá valamilyen módszerrel vagy rítussal. Egy szellemi érdeklődésű ember sok mindent megért, sokrétű intuíciói lehetnek, a felismeréseit viszont általában nem képes tartósan megőrizni vagy kibontakoztatni. Éppen azért, mert nem rendelkezik semmiféle rítussal. Nincs támasza ahhoz, hogy értékes szellemi meglátásait, megértéseit úttá tegye.
Noha a felébredés fő kritériumának nem ezt teszi meg (hanem „az Igazság keresésére irányuló igazi, erős és leküzdhetetlen törekvést”), maga László András is azt mondja:
„metodika nélkül nincs megvalósítás”. (László András: A metafizikai megvalósítás regularitása és lényege. In René Guénon: Beavatás és spirituális megvalósítás. Debrecen, 2006, Kvintesszencia, 224. o.)
Bölcs dolog óvakodni a megtévesztésektől, de megvizsgáltuk-e már: nem csak ravasz önigazolás ez szellemi tétlenségünkre?
A tervek szerint jövőre az előkészítőkre épülő magasabb szintű dzogcsen gyakorlatok átadására is sor kerül. Kíváncsian várjuk a folytatást.
