Látni akartam a mindenséget. Oldást és teremtést. Tudni akartam az egészről. Mindörökké felejteni ízt, illatot, idilli reményt. Akarni akartam az akaratom, felébreszteni tetszhalotti állapotából szent vágyam. Elengedni önimádatom, ezt a kielégíthetetlen születési mámort. Az idő megállt, a gondviselés értem nyúlt, ősi tekintettel fejemre tette kezét, és a végtelen birodalma hozzám szólt. Szüntelen eskü dallamai szakították fel húsomba égett maszkom körvonalait. Tudtam, innen nincs visszaút, már nem védhetem tovább azt, aki végleg a pusztulásra való. Megingathatatlan talapzaton áll bennem már a hűség, az erő és örök alázat. Tanítóm benső jelenléte forrása a túlon túlinak, Önmagamból való fakadásomnak. Egyedül rajtam múlik, hogy a létezőiségem valóságánál bizonyosabb legyen az a tudat, hogy soha egy pillanatra sem kételkedem benne, mert csak így lehetek egész és szabad. Nem engedem meg magamnak, hogy a sértettség, a gőg, és hitvány irigység elnyeljen, az ítélkezés alantas formája vele kapcsolatban bármikor felvetődjön bennem, és a nem-értés táptalaján fogant rosszindulat szívet bénító csapdájába zuhanjon akaratom és létem. Kevélység, csalódás, értetlenség és árulás nem érinthet meg engem. Általa most a jelenben igazán emlékezhetem. Ő volt az Úr határtalan teremtő kegyelme, aki egy éber álomszálon érintette meg valóm, és égi útjelzőként mutatott rá lényem határtalan magvára, hogy az enyészeté legyen az, ami földi és mulandó. Személyén keresztül részesedek az isteni jelenlét örökös megnyilatkozásában. Szelíd szigorral kaptam tőle értésem kulcsát, hogy tanításához életem után is hű legyek, győzelemben lépve át a halál kapuját. Már szikrázó derűben tépem le magamról álarcom ében szilánkjait. Reszketve illanó vérem még számtalan sebet nyel el, de égből font játékunk tüze űzi tova gyengeségem hiú árnyait. Szakadatlan remegésem a létezés elengedésétől alábbhagy. Lemondásom fénye lett az ige, a halandóságtól való megváltásomnak. Most csendben emlékszem születésemre, az örök láthatatlanból merített szent pillanatra, amely tanúja volt és lesz eredetemnek, hogy arcom a létesülés porától egyre szabadabb.

»Et ego si exaltatus fuero a terra, omnia traham ad me ipsum«

Répási Zsolt