Ha elmegyek,
S emberruhám lehuppan a földre,
Porba hull-e a bűn is?
Kő zúzza-e apró rigolyáim,
S az üresség tüze
Felemészti-e tunyaságom?
Mennydörgő hangján a halál,
Ha rám ijeszt,
S testem vissza, a földbe parancsolja,
Elűzi-e azt is, ki fülembe folyton azt súgja:
„Nem mered!”
Utolsó szavammal elillan-e
Elhervadt döntéseim örök társa,
A szégyen?
Ha szívem kihűl,
S lelkem elhagyja ajkamat,
Eltörik-e magány bilincse,
S az otthontalan érzést,
Mi e földre s lakóira nézve egyre csak feldereng,
Mi jó és rossz napom egyaránt átitatja,
Elsodorja-e, szintúgy, a Nagy Sötét?
Kitisztul-e barátok és szeretők távoli, tompa hangja;
S a bölcs szó értelme, mit mindig késve,
Mintegy víz alól hallva észlelek,
Feltárul-e azonnal, teljesen,
Ha mint személy, már nem leszek?
A gyengeségnek, mit akár egy egyszerű gondolat is
Oly kövérre, sűrűre dagaszt,
Lesz-e mersze odalépni,
Hová a Nagy Pusztító vezet?
Lesz-e ott szem, mi látja a Teljest,
Ha önhitt rabszemem fénye végleg elégett,
S nem szúrja már az érzők szívét
Szilánkos szempontok sokasága.
Ha elmegyek,
S gátlásom rácsa elolvad,
S meghal bennem a félő,
Rám köszönt-e,
Minek most csupán vélem magam:
Az élő?
