Saskeselyűcsúcs

„A pácban mindenki benne van”

2017. április 13. 15:53 - Hegyek Vándora

Esszé

karneval.jpg

„Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ennek következménye az a felháborító paradoxon, hogy valaki magát minél inkább kintlevőnek tünteti fel, annál mélyebben benne van, s ezért valaki minél kevélyebb, és minél jobban henceg és minél pökhendibb, és orrát minél jobban felhúzza, annál komikusabb, végül is minél emberfölöttibbnek akar feltűnni, annál nevetségesebb. Éppen ezért nincs mulatságosabb magatartás, mint a pátosz.”

„Most ön, mint kritikus lép fel, mit gondol, azt hiszi, mert ön mindenféle igényeket támaszt, és kifogást emel és elégedetlen, azt hiszi, hogy ön, mint kritikus, kisebb bolond, vagy talán még azt is, hogy egyáltalában nem bolond? (…) Nem, higgye el, a kritikus a legkevésbé fix pont valamennyi között, benne van a pácban, és minél jobban ki akar mászni, annál jobban és minél szigorúbban és minél inkább, a látszat szerint, kívülről ítél, annál mélyebben benne van, és minél komolyabb képet vág hozzá, annál komikusabb. Pokoli dolog ez, kérem, nem vagyunk mi Danték, akik csak úgy sétálgatunk, és felülről nézzük az egészet, mert mialatt mi mások szégyenét látjuk, mások is látják ám a mi szégyenünket, és nem nézhetünk olyan érdektelenül, mintha az utcán andalognánk, és a kirakatokat néznénk, hogy ugyan melyik sonkát vesszük meg, mert azalatt a többiek is néznek bennünket, és azt mondják, piha, ez igazán nem szép sonka, igazán nem tudom, ki a kutyának kell ez a ronda mócsing. Nem, kérem, mi nem tehetünk úgy, mintha az egészből bármely pillanatban magunkat szépen kivonhatnánk, és arra, hogy a többi mit csinál, egyszerűen fütyülhetünk. Azt hiszem, ön, mint kritikus, hiába csinál úgy, mintha panoptikumban lenne, mert ha ön bírál, máris a pácban benne van, éspedig, mint mondtam, önnek, komolyságánál fogva, éppen egészen különlegesen nevetséges szerep jut.” (Hamvas Béla: Karnevál I. Budapest, 2008, Medio, 10; 129–130. o.)

*

Nehezen lehetne jobban elmondani azt, amire Hamvas Béla mutatott rá Karnevál című regényében. „A pácban mindenki benne van.” Nyilván több rejlik mögötte, mint annak a közhelynek a megállapítása, hogy „senki sem lehet tökéletes”. A dolog ezzel túl könnyen el lenne intézve. Itt nem egy olyasfajta önmentegetésről van szó, amelyik saját hibáját azzal akarja elkenni, hogy a másikra mutogat. Nem is arról az attitűdről, amelyik szolgai módon belenyugszik a tökéletlenségbe. De még csak nem is arról a szándékról, hogy bűnbánatra késztessük a „karneválból” magukat mindenképpen kivonni akaró, és ily módon „annál mélyebben benne lévő”, szellemi önreflexióra nem hajlandó embereket. A hamvasi felismerés különlegessége másban rejlik. A felfogás szerint nem az a gond, hogy az emberek kritikákat és ítéleteket és bírálatokat fogalmaznak meg. Ezeket a maguk helyén Hamvas is megtette –   ez a megismerés útjához hozzátartozik. Az összezavarodott valóságot szétválasztani és hierarchiába rendezni, a nekünk ártó dolgoktól megválni, és a számunkra pozitív minőségekkel azonosulni az önismeret szükséges része. A gond azzal van, ha az ember e kritikák és ítéletek és bírálatok mentén kezdi el saját egzisztenciáját kiépíteni. Tehát nem valódi szellemi tettek és felismerések eredményei alapján állítja, hogy tisztábbá és fénytelibbé alakult, nem ideális önmagához viszonyítva vizsgálja saját állapotát, hanem annak révén, hogy kritikai érzékét minél inkább tökélyre fejleszti, azért, hogy a többi emberrel való viszonyában valamennyivel mindig többnek tűnhessen. Ha úgy tetszik: rivalizál.

A kritikus és bíráló és ítélő azért van pácban, mert valahol igaza van, és ez az igazság feljogosíthatja arra, hogy itt megálljon. Igaza van, ám hozzá kell tennünk, hogy csak a létezők világában, abban a létmódban, ahol én és te viszonya még fennáll. Ám amennyiben saját eredeti mivoltához mérné önmagát, hamar ráeszmélne, hogy a megállapított létbeli különbségek eltörpülnek ezen viszony fontossága mellett. Rájönne, hogy bizonyos létezők feletti fensőbbsége már amennyiben tényleg így van ebben a vonatkozásban valójában semmit sem ér. Hiszen azzal, hogy elégedetten nyugtázza, hogy bizonyos emberek labdába sem rúghatnak mellette (éretlenek, szűklátókörűek, illúziókat kergetőek stb.), még nem oldódott meg semmi. Hiszen ettől még továbbra is szenvedélyeinek, vágyainak, korlátoltságainak rabja marad, és minden vádja ellenére  lássuk be – lényegében még mindig ugyanolyan állapotban van, amely az abszolút célhoz képest szóra sem érdemes.

Felvetődik tehát a kérdés, és igazából ez lehetett az, amiért Hamvas a bírálókat bírálta, hogy vajon mennyire élesre állított a viszonya Istennel (vagyis az abszolút metafizikai céllal) annak az embernek, aki folyvást a világ jelenségeihez méri magát, és aki a létezőkben felfedezhető sötétséggel és negatívummal vélhetően azért bíbelődik annyit, mert még nem áll készen igazán saját magába tekinteni, valamint felvállalni egy spirituális értelemben érdeminek nevezhető küldetést?

*

Ezen rövid gondolatokat ama tapasztalatok szülték, amelyeken a szerző az utóbbi évek során keresztül ment (akár e hiba elkövetőjeként, akár elszenvedőjeként), és amelyeket a gyümölcsöző és harmonikus szellemi együttműködések egyik nagy akadályának tekint.

Gődény Jonatán

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://saskeselyucsucs.blog.hu/api/trackback/id/tr8612424221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása