Ezen a blogon már többször beszámoltam általam látogatott szellemi elvonulásokról. A beszámolók egyik célja, hogy összegezzem a magam számára a legújabb tapasztalatokat, a másik, hogy egyre tisztább képet adjak bizonyos szellemi módszerekről és tradíciókról. Az utóbbi évek során többnyire, noha nem kizárólag, a hazai Ligmincha Intézet szervezésében megrendezett bön elvonulásokon vettem részt. A bön egy kevésbé ismert, mindazonáltal a nagy világvallásokhoz hasonló mélységekkel bíró tibeti tradíció, amit nem pusztán tanai, hanem jelenkori képviselői is igazolnak. Ezúttal egy Magyarországra először látogató tanító négy napos elvonulásán vettem részt, és örömömre egy újabb hiteles személyt ismerhettem meg, akinek köszönhetően a bön hagyomány újabb rétegei tárultak fel a számomra.
Gese Sherab Lödro, az észak-indiai Lishu Intézet vezetője (ez az intézet kimondottan arra jött létre, hogy nyugatiak számára, hagyományos módon adjanak át tanításokat), egy kimért és komoly ember benyomását keltette. Állandó derűt és békét sugárzó jelenlétén és jól felépített tanítási módszerén túl a tanítások elmélyült értőjeként mutatkozott. Az általam korábban megismert tanítókhoz képest a filozófiai vagy metafizikai kérdéseket illetően is nagyobb nyitottságot mutatott, és a válaszait is átfogóbbnak, kielégítőbbnek, meggyőzőbbnek tartottam. Mivel tibeti nyelven beszélt, a fordítás kissé körülményes volt, hiszen a mondandóját először angolra fordították, majd azt egy újabb fordító magyarra. Úgy tapasztaltam, hogy munkatársával, a kissé bolondos természetű, de hagyománya iránt nem kevésbé elkötelezett Szangmo Jangrivel eléggé összeszokottak voltak ahhoz, hogy ez ne okozzon torzulásokat sem a tanítás átadásában, sem a geséhez intézett kérdések visszaadásában, mely utóbbiakat, úgy vettem észre, a nyelvi akadályok ellenére többnyire a lényegénél ragadott meg. (Sherab Lödro ismertette a jelenlévőkkel, hogy a tanítvány a legrosszabbul jár el, ha folyton tesztkérdéseket tesz fel a mesternek, mintegy próbára téve annak tudását, azonban annak láthatóan ő maga is nagy fontosságot tulajdonított, hogy a követő ténylegesen megértse az elhangzottak metafizikai hátterét, és ezt követően értve végezze a gyakorlatokat.)
A hat világ gyakorlatáról korábban már írtam. 2018 szeptemberében Tenzin Wangyal is ezen a címen adott bevezetést e tantrikus gyakorlatba. Most ennek a tanításnak a bővített, egyszersmind tradicionálisabb formájával találkoztunk. Az eredetileg negyvenkilenc napig végzett, itt csupán négy napra szűkített gyakorlat célja a hat világ (pokollakók, éhes szellemek, állatok, emberek, félistenek, istenek) megtisztítása és a hat világgal összefüggő hat romboló és akadályozó érzelem (harag, ragaszkodás, tudatlanság, féltékenység, gőg, lustaság) feloldása volt. Ehhez részletes vizualizációkat végeztünk, hosszan elnyúló tisztító mantrák éneklése kíséretében, amik alaphelyzetben kissé kimerítőek és megterhelőek tudnak lenni. Az elvonulást követő jelek azonban azt mutatják, megérte a fáradságot. A gyakorlatot követően egy jó értelemben vett kiüresedettséget, békét, elnyugodottságot, negatív érzelmeken való felülemelkedettséget tapasztaltam. Egy olyan felszabadultságot, amit az ember aligha érhetne el lelki problémáinak és hibáinak racionális elemzésén keresztül. A gyakorlat még így is, hogy kevés előzetes tudással rendelkeztem róla, hatékonynak bizonyult. Az ember tényleg úgy érezte, hogy múltbéli negatív tetteinek lenyomatai valamelyest feloldódtak. Ezt a hagyomány szerint bizonyos álmok is jelzik: ha valaki az adott létbirodalommal és romboló érzelemmel összefüggő negatív álmot álmodik, azt jelenti, hogy a gyakorlatot hatékonyan végezte. (A tanítóval meg is osztottam az elvonulás során átélt egyik álmomat, aki, úgy tűnt, ezek megfelelő értelmezésében is jeleskedik.) Ehhez azonban meglátásom szerint elengedhetetlen, hogy a gyakorlatot tudatos jelenléttel, értő módon, erőltetés nélkül, megfelelő spirituális szemlélet birtokában végezzük. Csak néhány példa: a mantra nem csupán mantra, hanem mágikus formula, aminek puszta kimondásával ténylegesen át lehet alakítani a valóságot; a legfőbb istenség (Tapirica, Shenla Ökár) vizualizált képe nem csupán kép, hanem egy valóságosan jelenlévő istenség; a bennünket körülvevő társaság nem pusztán idegenek gyülekezete, hanem tényleges szellemi közösség; a mester nem csupán mester, hanem azon istenség képviselője, akitől maga a hagyomány ered; a legfőbb istenség képében való megnyilvánulásunk ténylegesen isteni képességekkel ruház fel bennünket és így tovább. A módszer hatékonyságába vetett hit nélkül és a körülményeken való túlzott fennakadással az eredményesség is kevésbé várható, de – mondani sem kell – az sem szerencsés, ha az ember materialista berögzültségeit vagy evolucionisztikus tévképzeteit nem képes hátrahagyni.
Elképzelhető, hogy egyesek számára egy ilyesfajta gyakorlat a szellemi megvalósítás túlbonyolításának tűnhet. Ám jó tudni, e hagyományban egyszerű és bonyolult kéz a kézben járnak. A létbirodalmak, istenségek, csakrák és szent szótagok vizualizálásán, valamint a mantrák éneklésén túl a gyakorlatok hátterében végig ott húzódik az abszolút valóság jelenlétének tudata. Minden egyes vizualizáció a metafizikai ürességből indul ki, és e vizualizációt minden gyakorlat végén a tiszta tudatosság végtelen terében oldjuk fel. Fontos ezt megjegyezni, főleg azok számára, akik ilyen-olyan okokból furcsa szemmel néznek minden gyakorlatra, amik látszólag nem irányulnak közvetlenül a lényegre. A dzogcsen szemlélete, vagyis a közvetlen megvalósítás elve áthatja ezen gyakorlatokat is. A vizualizációk ürességbe való feloldásának módszere jól mutatja, hogy itt koránt sincs szó bizonyos gyakorlatokba való beleragadásról, vagy a közvetett megvalósítástól való végérvényes függésről.
A másik fő felismerés, hogy egy viszonylag hosszabb elvonulás mennyire meg tudja erősíteni az ember adott hagyománnyal való kapcsolatát. A szó lényegi értelmében vett spirituális beavatás hatékonysága a mai világban eléggé megkérdőjelezhető. Egy olyan korban, amikor a szükséges kvalitások nélkül is szinte bárki hozzájuthat az eredetileg legtitkosabbnak számító tanításokhoz, az ember a beavatás mai érvényét illetően jogosan szkeptikusabb lesz. Azonban még ennek ellenére is tapasztalható, hogy az efféle átadások során mégiscsak bekövetkezik valamiféle beavatás, ha nem is abszolút értelemben, de valamilyen fokon mindenképp. És itt nem számít, hogy mások, akik döntően modern szemlélettel rendelkeznek, és akik a tanítást illetően kevés értést tanúsítanak, miképp élik meg mindezt. Itt az a fontos, hogy az adott személy képes-e elmélyülten viszonyulni ahhoz, amit átadtak neki. Ugyanis nemcsak a hagyomány esetleges torzulása okozhatja az átadás eredménytelenségét: a befogadó szellemi átélésétől is nagyban függ, miként ragad meg egy-egy úgynevezett beavatást. (Az azonban meglehetősen visszatetszést keltő volt számomra, hogy egyesek csak az utolsó nap végére, a rituális átadásra érkeztek meg, mintha a katolikus mise végére beeső, az ostyaosztást megelőző „körítés” iránt érdektelen instant-híveket láttam volna eltérő környezetben.)
Úgy néz ki, megfelelő hozzáállás esetén ezen a vonalon bőven van még korunkban is lehetőség a szellemi kibontakozásra (mivel a bön sokkal kevésbé elterjedt nyugaton és a sokszor kétesen megítélhető európai tanítók körében, mint például a buddhizmus különféle irányzatai, vélhetően jobban megőrizte integritását is). Ennek fényében remélem, mihamarabb újra hallhatjuk Sherab Lödro tanításait.
