Olykor, ha szívemen a heg megreped, Mint visszhangtalan sziklák közt: Kiáltok! S te, ki barátod megbántani nem mered, De igazát se látod, Zavart csöndeddel ezt kérdezed: Miért felénk? S én őrjítő szégyenemben ismét azt találom, Valóbb vigasznak az tűnt megint, Mit elűzni készülök: Az álom. Gődény…

Örömbe mártott szívem Ujjongva repül felétek, Vége... végre... a kínnak, S a magány szülte éjnek. Egyek vagyunk… igaz? Csak tudnám, Szemetek miért csillog oly tompán, Ha itt vagyok. Bár érteném, miért illan el a kedv oly hirtelen, S bizalomnak miért csak kihűlt emléke köszön rám, Ha megjövök. Miért…