Saskeselyűcsúcs

Nekrológ – Egy huszonnyolc éves férfi emlékére

2017. január 26. 13:39 - Hegyek Vándora

Novella

Nyár van, de a borongós idő miatt kellemes, tavaszias szellő röpteti a gyászolók hajfürtjeit. Egy férfi áll mikrofon és egy kisebb közönség előtt talpig feketében. Hangja mély és kissé rekedt, beszédét sejtelmesen, lassan, elnyújtva és szinte suttogva mondja, kisebb-nagyobb szünetekkel, mint akit az álom akar elragadni.

Emlékszem, komoly ember voltál. Sokszor azt éreztem, talán túlságosan is komoly. S ha olykor el is jöttél velünk kosárlabdázni vagy meginni néhány italt az éjszakában, mindig valami nagy terhet cipeltél magaddal. Nem anyagi gondok gyötörtek, nem is a szerelem vagy az elismertség hiánya. Téged valami sokkal bentebbről feltörő fájdalom mardosott. Számodra a létezés jelentett problémát, s a játék mögött, amire örömömre – és némi noszogatás hatására – mindig nyitott voltál, ott lappangott a megváltatlanság szomorúsága.

Jó barátnak ismertelek. Ha feléd fordultunk, sohasem utasítottad el. S kritikus jellemed ellenére nagy szeretettel voltál irántunk. Ezzel magad is tisztában voltál, és hangoztattad, hogy benned még azok felé is él a befogadás szándéka, akik hibából vagy ellenségességből bántottak vagy elfordultak tőled. Emlékeim szerint abba a csapdába is egyre ritkábban estél, hogy mások vádolásával megspórold magadnak a hiányosságaiddal való szembesülést.

Habár kevéssé látszott rajtad, tudom, hálás voltál mindenért, amit valaha is kaptál valakitől. Legyen az egy sportcipő vagy egy világot sarkaiból kifordító gondolat, minden ilyen emlék és a hozzá fűződő személy képe aranykeretet kapott tudatod csarnokában. Szerencsére tisztelettudatod mindig felülmúlta rövid időre tévutakra csábító, lázadó hajlamod. S dacára eredetiséged büszke tudatának, sohasem sajnáltad az időt a neked alkalmas útmutatók felkeresésére.

Nemes lélek voltál. Senkit sem láttam még ilyen áhítattal tekinteni a nyíló gardéniára. Szeretted a szépséget, és mindent, ami kapcsolatban állt vele. Számodra az ég kékjét, a hegyi kristály csillogását vagy a virágzó cseresznyefát éppúgy áthatotta az élet, mint a körülötted sürgő-forgó embereket. Neked éltek a könyvek és az oltárod kis Buddha szobra, s gondosságod irántuk megidézte bennem a gyermeki mesterkéletlenség elveszett, de nagyon is hiányolt képét.

Szeretted a nagyságot, a hatalmat, az erőt. Többször mondtad nekem, emlékszem, hogy már pusztán e szavak elhangzásától pezsegni és villámlani kezd a lelked. Nem azért, mert az elnyomásra oly nagy vágyat éreztél volna, hanem mert találtál bennük valami közöset azzal, akit „valódi önmagadnak” neveztél. Kedvelted ezeket az ideákat, mert erejük, ha csak pillanatokra is, többé varázsolt annál az egyszerű létezőnél, akit tökéletlensége miatt annyit ostoroztál.

A harcos mindig is ott lappangott benned. Eszmélésed óta kardot forgattál, s a célzásban is – először labdával, majd íjjal – megmutatkozott küzdő szellemed. Bár ez érésed folyamán sokat finomodott benned, mindig győzni akartál, mindenben. De az erőszaktól irtóztál. Mint minden valamire való gyermek, te is verekedtél, de ügyeltél rá, hogy elkerüld az ártást, s még úgynevezett ellenségeid felé is nagyobb volt benned a haragnál: a féltés. Szavaidból is visszavettél, mióta rájöttél, milyen éles fegyver lehet a sziromkönnyű szívek számára.

Mint ahogy sokan mások, azt gondoltad, hogy csak te vagy képes igazán megérteni a szerelmet. Hogy csak te szereted igazán azért, amit az legmélyebben kifejezni hivatott. És bár más téren humorod egész ragyogó volt, kétségtelen, hogy e témában nem ismertél tréfát. Még csalódásaid, fájó felismeréseid és az elmúlás törvényszerűségének belátása ellenére sem voltál hajlandó lemondani soha az örök szerelem lehetőségéről.

Magadat szenvedélyes embernek tartottad, aki kifinomult érzékkel rendelkezik a női szépség megítéléséhez. Rendkívül kedvelted a szép nők társaságát, a velük való beszélgetést, akiket csodálatuk mellett, kívül-belül valóságos tudományos vizsgálódás alá vetettél. Ezeket a ragyogó, egyszersmind kiapadhatatlan felismeréseket meg is osztottad velünk, tetted mindezt úgy, hogy közben gondosan ügyeltél arra, hogy az indiszkréció gyanúját és a másik nem megsértésének vétkét teljes mértékben elkerüld.

Mindennek ellenére az életben nem törted magad, hogy minden áron megtaláld ezt a bizonyos egyetlen és utánozhatatlan szerelmet. Némelyek ezt lustaságodnak, válogatósságodnak vagy túlzott fensőbbség tudatodnak tulajdoníthatták. Ha mindez szerepet is játszott viselkedésedben, mert valóban, olykor mértéken felül kényelmes és fölényeskedő voltál, az ok szerintem másban keresendő. Az igazság az, hogy végletes és mindent felülmúló erőfeszítéseket csak a legmagasabbrendű dolgokért voltál képes tenni. Ha már mindenképpen cselekedni kellett, a szentkönyveket bújtad vagy írtál és az önismeret mezejét jártad, hogy megfejthesd azt a rejtélyt, aminek hiánya oly nyugtalanná tette elmédet, és amit semmilyen világi csoda nem gyógyíthatott számodra. Egy életre megtanultad, talán akkor, a nagy szakítás idején, hogy a dolgok elmúlnak, s az igazi törekvéseket csak az örök dimenziók érdemlik.

Nem voltál vallásos, de Isten nélkül nem tudtál élni. A legtöbb ember ezzel a ténnyel nehezen tudott mit kezdeni. „Mi az, hogy nem vallásos, mégis Istent kutatja, és egyáltalán, minek neki Isten?” S neked mindig óvatosan egyensúlyoznod kellett saját meggyőződésed és a kételkedők elvárásai között. Ezért – eleinte ügyefogyottan, később viszont egész művészien – elrejtetted, ami a leginkább lelkesített, s csak titokban, kétértelmű nyelvezettel s a környezet gondos felmérését követően utaltál a misztériumra, aminek életedet szentelted. Ilyenkor úgy érezted magad, mint egy álruhás király, aki túl vakító volt a szürkeséghez szokott szemeknek.

A problémáidat és felvetéseidet tekintve korodhoz képest jóval idősebbnek hatottál. Ám meg kell említeni, hogy az élet szempontjából viszont erős lemaradásokkal küzdöttél. Később kerültél iskolába, tanulmányaid elhúzódtak az egyetemi szakváltás miatt, barátnőre akkor tettél szert, amikor a többiek már a sokadikat váltották, és sokáig a hivatás kérdésével is hadilábon álltál. Nem gondolom, hogy ez olyan nagy hiányosság lett volna, elvégre rohanni nem erény. A jó tervekhez és tökéletes kivitelezésükhöz idő kell. Más kérdés, hogy ez utóbbi sajnos nem adatott meg a számodra.

A távolságot és a bizalmatlanságot az újdonsült ismerőseiddel jóval hosszabb időre tartottad fent, mint szokásos. Alapjáraton visszahúzódó és félénk voltál. Csöndes és merengő. Igazi kívülálló. Csak akkor szóltál, ha meglátásaidat közlését megalapozottnak és lényegesnek tartottad. Imádtad az egyedüllétet és követelted magadnak. És bár ez volt felfrissülésed bázisa, a társasági életre éppúgy szükséged volt. Mikor pedig azok közé kerültél, ahol teljességgel otthon érezhetted magad, titkos csöndruhád lehullott, s elsöprő hévvel pattant elő a benned szunnyadó vezér és próféta.

Sokat hibáztál, tévedtél és mulasztottál életedben. Mivel gyűlölted a tökéletlenséget, nagy erőkkel igyekeztél megfeledkezni a múlt vállalhatatlan ostobaságairól. Szerintem nem kellett volna úgy tartanod ezektől a rég letűnt színházi jelenetektől. Hisz te is jól tudtad, hogy mindez csupán játék és varázslat. S ha még mindig tüskét hordoznál magadban emberléted villanásnyi epizódjai miatt, én személyesen – és talán az itt megjelentek nevében is mondhatom – szívemből megbocsájtok neked, hogy maradék terhedet is ledobva utazhass tovább a csillagösvényeken.

*

Két idősebb férfi sétál a temető parkjában. Ráérősen haladnak a halotti tor helyszíne felé.

- Rég halottam ilyen pompás beszédet. Választékos és szeretetteli megfogalmazás… na és micsoda emberismeret! Szoros kapcsolatot ápolhatott az elhunyttal.

- A felől kétségem sincs, hogy szoros kapcsolatot ápolt vele, de ki kell ábrándítanom a szerzőiséget illetően, ugyanis ezek az imént elhangzott, valóban megindító sorok, első betűjüktől az utolsókig, az elhunyt tollából valóak. Az igazság az, hogy mikor elkészült vele, ő maga bízta meg a barátját, hogy olvassa fel a temetése napján… (Thomas szólna, de a professzor int.) De még mielőtt meglepődésének adna hangot, hadd áruljak el magának valami még cifrábbat. Mit szólna, ha azt mondanám, hogy az az elhunyt, akinek a tiszteletére ilyen remekbe szabott temetést szerveztek, valójában nem hunyt el? Ha kiderülne, hogy az a személy, akinek a búcsúztatását a kiváló Eckhart mester bölcsességeivel fűszerezték meg, akinek földbehelyezésekor a világhírű magyar oboista hangszere fakadt dalra, akihez ilyen szívhez szóló beszédeket intéztek, és aki miatt ennyien eljöttek, él és virul, és most is vígan ül otthon valószínűleg valamelyik kedvenc könyve előtt?

- Különös alkalmat ragadott meg a tréfálkozáshoz, professzor. Ön szerint mit keresne itt most ennyi ember, ha az ott egy üres koporsó volna?

- Valójában a jelenlévők között majdnem mindenki tisztában van vele, hogy John nem halt meg, és hogy ez egy színjáték az ő roppant atipikus betegségéből való gyógyulása érdekében. John apja szervezte le az egészet, némi pénzbeli juttatással ösztökélve a résztvevőket. Nagy részvéttel viseltetik fia iránt. Amikor tudomást szerzett fia úgynevezett öngyilkosságáról, jó ismeretséggel és anyagi háttérrel rendelkező üzletember lévén, felkereste az ország egyik legnagyobb tekintélyű pszichológusát, hogy kezdjen az esettel valamit. Az illető, szerencséjére lelkesedik az egyedi esetek iránt, ezért azon nyomban el is vállalta a dolgot. És mivel nemcsak az egyedi esetek, hanem az egyedi módszerek is felcsigázzák, meggyőzte az apát a temetés megrendezéséről. Az elve ugyanis az volt, hogy az ilyen kríziseknek megfelelő lefutást kell biztosítani, a lelki feszültség elfojtásával ugyanis a probléma nem oldódna meg: egy másik területen ugyanúgy felütné a fejét. - Azt akarja állítani, hogy egy grandiózus pszichoterápia kellős közepébe invitált engem? - Valahogy úgy.

- És mit gondol, mi lehet a baja?

- Ha engem kérdez, szerintem krónikus figyelem hiányban szenvedett, és ezzel az alakítással szeretett volna valamilyen lenyomatot hagyni az emberekben. De gondoljon csak bele, valahol nagyon is érhető, hogy ebbe a helyzetbe sodorta magát. Elvégre értelmes, tehetséges ember volt, rengeteg eredeti és építő jellegű gondolattal a tarsolyában. Még néhány lapban is publikált. Persze a kutyát sem érdekelte. Én azért kíváncsiságból elolvastam őket, és – leszámítva a lánglelkű éretlenség néhol feltűnő és megmosolyogtató jeleit – egy igen ígéretes ember rajzolódott ki belőlük. Ezzel bizonyára saját maga is tisztában volt, és a külvilág tudtára akarta hozni. Csakhogy ez a szokásos módon nem ment, hiszen manapság sajnos nincs túl nagy kereslet a mély meglátásokra.

- Ön már-már ijesztően sokat tud a történetről…

- Nem az ügyön dolgozó pszichológus az egyetlen, aki rajong a kivételes esetekért. (Leülnek, a professzor előveszi a pipáját és rágyújt.) Fel is vettem a kapcsolatot dr. Nigredovszkival, aki, miután felajánlottam a segítségemet, készséggel átnyújtotta nekem a néhai John aktáinak másolatát. Meg kell hagyni, roppant különös személyiség volt!

- De miért beszél múlt időben? Nem éppen az imént világosított fel arról, hogy az elhunyt nagyon is él?

- Ugyan, miért ragaszkodnék én ehhez a személyhez, ha a birtokosa is eltemette már? John meghalt, jobb, ha beletörődik. Különben is, mi nyugatiak annyira rettegünk az elszakadástól, jó alkalom adódott ezt egy kicsit gyakorolni. És persze várunk, hiszen valaminek előbb-utóbb jönnie kell a helyébe. Ki tudja, talán egy újabb Mihály arkangyalhoz lesz szerencsénk!

- Professzor úr, ön átvert engem! Én egy temetésre jöttem, és helyette ezt a bolondok házát kaptam. Jobb lesz, ha az ebédre már nem csatlakozom a társasághoz. Kérem, tudassa a házigazdával távolmaradásom! (Thomas felkapja a zakóját, hogy elinduljon. A professzor békésen pöfékel tovább.)

- Azt hiszi, ha most hazamegy és bekapcsolja a tévét, az előtt majd kevésbé lesz átverve? Az ön valóságértelmezése, Thomas, meglehetősen szűk keretek között mozog! Egyébként is, mit sajnáltatja magát? Vannak önnél rosszabb sorsú emberek is. Például az a hosszú hajú fiatal nő, aki az első sorban ült. Ha volt szerencséje látni az arcát, nem felejthette el. Ő volt, vagy inkább úgy mondom, lehetett volna John szeretője. Képzelheti, mit élhet át most szegény! (Thomas visszaül, és sodorni kezd egy cigarettát.)

Az elhunyt naplófeljegyzései szerint kibontakozó szerelem volt közöttük. Olvasta ön A csábító naplóját? Azt a Kierkegaard esszét! Valami hasonló furcsaságot fedeztem fel Johnnál is, már ami a csábítást illeti. A könyv főszereplője kiszemel egy fiatal nőt, és a legapróbb részletekig kidolgoz egy tervet a megszerzésére. De ami a lényeg, hogy mindezt véletlenek sorozatának tünteti fel, amiben a beavatatlanok számára semmi szándékosság nem tapasztalható. John mesterien értett ahhoz, hogy ezzel a nővel úgy találkozzon, hogy közben ne derüljön ki, hogy ő akarta, még kevésbé, hogy mennyire akarta. Olyan volt, mint egy mágnes, vagy valamiféle misztikus centrum, amihez a nő minden cselekedetének vezetnie kellett. A jelek alapján elképzelhető, hogy a Laurával való viszonya elsősorban nem is az ő megkaparintásáról szólt, hanem annak a különleges vonzerőnek a megtapasztalásáról, amit ez a nő mindannyiszor felébresztett benne. A misztérium, ez érdekelte őt! S hogy ezt a feszültséget a végletekig fokozza, szándékos véletlenekkel még hátráltatta is egyesülésük bekövetkeztét.

- Egészen rejtélyesen hangzik, de mégis mi köze mindennek az ő problémájához?

- Nagyon is sok! Egy ponton valószínűleg John ráébredhetett, hogy soha nem lehet olyan tökéletes, mint amilyennek ezt a nőt látja, és ezért ha meg is szerzi magának, csak ártana neki, és ezzel beszennyezné azt a makulátlan képet, amit iránta táplál. Kézenfekvővé vált tehát, hogy át kell alakulnia ahhoz, hogy érdemessé váljon a nő, vagy általánosságban a nők kegyeire. Innen már csak egy lépés az öngyilkosság.

- Ön egy újabb interpretációt vont be a látótérbe. Gondolja, hogy több magyarázat is létezik? Netán az összes együttesen okozta a tragédiát?

- Örülök, hogy kapizsgálja…

*

A hidegételek elfogyasztását követően John néhány közeli barátja elegendő mennyiségű kávéval és dohánnyal félrevonulnak egy nagy fa alá.

- Elképesztő mennyi ember van itt! Úgy hallottam, hívatlan vendégek is beszivárogtak. Ők lehetnek a szenzációhajhász városlakók pletyka különítménye. Nem mintha enélkül nem terjedne el John produkciójának híre.

- Most hagyjuk a többieket! Mit szóltatok a beszédhez? - Kiváló volt! A gyónásnak lehetett egy egészen sajátos formája.

- A gyónásnak? Arisztilusz, ugyanazt a beszédet hallgattuk? Csak mert én az émelyítő önfeldicsérés archetípusának voltam fültanúja! Ráadásul – nem tudom, észrevettétek-e – még ahhoz is volt képe, hogy a nők felé hízelgő utalásokat tegyen, hátha egy-két szerencsétlen a negédes szövege miatt belebolondul! Egyébként semmi garanciát nem látok arra, hogy ez egy tudatos tett volt, és nem szánalmas menekülés az élet megpróbáltatásai elől!

- Fogd be, Zakariás! Megmondtam neked, hogy a mai napra hagyd a másik ruhádban azt a fránya szarkazmusodat! Mégiscsak egy temetésen vagyunk!

- Képzelt temetésen…

- Az talán nem valós neked? Vagy újabban felcsaptál materialistának?

- Folytasd akkor…

- Szóval John szerintem ezt a formát választotta ahhoz, hogy megváljon a benne évek óta felgyülemlett szennyeződésektől. Nem volt katolikus, ezért gyóntató fülkében tudtommal sohasem fordult meg, velünk leginkább szellemi kérdésekről diskurált, a családját nem szerette nehéz témákkal terhelni, a pszichológusok többségéről pedig megvolt a nem éppen pozitív véleménye. Szóval maradt a halotti beszéd.

- De itt nemcsak a bűnökről, hanem az erényekről is szó esett – szólt Boldizsár.

- Az én értelmezésemben a gyónás nemcsak a rossz dolgok leleplezésével kapcsolatos, hanem mindannak megvilágításával is, ami tisztázatlan formában rejtve volt valahol a lélek sötétjében. John feltárta lelkének homályos pontjait, és ezzel a maga képességei szerint feloldotta a gátlást, ami szorította. Ha valaki, ő mindenképpen tisztában volt vele, hogy ha még saját adottságait sem látja rendesen, nem kezdhet bele az „ismerd meg önmagad” élesre állított gyakorlatába.

- Ez kiemelt kérdés volt nála – szólt közbe az egyik vastag faágon ücsörgő Titusz. Mondta John, hogy a filozófusok az egyetemen sokat hivatkoztak erre a delphoi jósdából származó feliratra. Őszintén nem értette, hogy miért. Meg volt ugyanis győződve róla, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sincs ennek a szövegnek a jelentéséről.

- Na, szóval – folytatta Arisztilusz –, ez a feltárás az ő esetében nem működött egyszerűen. Nem volt elég, hogy magának kimondja, és az sem, hogy elmesélje valakinek, aki közel állt hozzá. A benne lévő feszültséget csakis azzal tudta ellensúlyozni, hogy az érzéseit ország-világ előtt kitárta. Nem hiszem, hogy egyszerű őszinteségi rohamról volt szó. Sokkal inkább egy olyan állapot generálásáról, ahonnan már nincs visszaút. Ez a tett adta a löketet számára ahhoz, hogy végérvényesen eldobhassa régi, rongyos énjét. Olybá tűnik, ennek az énnek egy nagy közösség előtt kellett meghalnia, a világ szeme láttára. A korábbi próbálkozásai mind kudarcba fulladtak, mindig visszaesett, valami mindig visszahúzta. Ezzel a megoldással viszont a döntését már nem vonhatja vissza.

- Ravaszul túljárt csökönyös démonának eszén! (Titusz nagy dobbantással leugrik a faágról.) Feltűnt nektek, hogy mindezt éppen a huszonnyolcadik születésnapjára időzítette? Különös szám ez. Steiner szerint ilyen idős korára bontakozik ki az ember a maga teljességében a földi világban. Az asztrológia pedig nagyjából ekkorra időzíti a Szaturnusz születési horoszkópban elfoglalt pozíciójába való visszatérést, ami egy nagyobb életszakasz lezárásával és egy új elkezdésével kapcsolatos. Felvethetjük, hogy nemcsak bűneit, hanem kiszolgáltatott, önállótlan, gyermeki voltát is feláldozta ebben az aktusban. John elhatározta, hogy végre férfivá válik. Ez pedig különös módon összecseng a kozmikus jelekkel.

- Az lehet – szólt Zakariás –, de mégis mit kezd magával ez a felnőtt férfi, ha egyszer az egész világ tudomást szerez majd az ő történetéről? Bármerre jár, mindenhol bolondnak fogják nézni! (Arisztilusz összeráncolta homlokát.)

- Mondod te. De mi van, ha valami egészen más fog történni? Például ha pár év múlva felkapják a dolgot? És akkor majd arra fognak furcsa szemmel nézni, aki huszonnyolc éves korára még nem halt meg, és nem is támadt fel sosem.

*

Éjszaka van. Két középkorú egyetemi tanár sörözik egy félig megtelt étteremben. Flavius az asztalon könyököl. Hol a haját simogatja és vakarja, hol a homlokát támasztja.

- Mi az intuíció? Az utóbbi időben többször felkeresett, és mindig ezt kérdezte: mi szerintem az intuíció? Néhány könyvet ajánlottam neki, Bergsont, Jungot, akik ezt a fogalmat érintették. Ezeket hamar visszahozta. Azt mondta, talált bennük érdekes gondolatokat, de amit ő tapasztalt, arról egy szót se szólnak. Ugyanis állítása szerint neki sorozatos intuíciói támadtak. Legtöbbször az alvás és az ébrenlét határán törtek rá. Olyan tapasztalatai voltak, amik a közönséges emberi élmények egyikéhez sem hasonlíthatóak. Amikor visszatért belőlük, azt érezte, mintha ez az egész élet, beleértve a saját személyét is, jelentőség nélküli porszem lenne. Nemcsak gondolta, hanem megkérdőjelezhetetlen tisztasággal és élességgel látta, hogy ez itt mind illúzió. A tárgyak, a szavak, a vágyak, az emberi tettek és célok – súlytalan árnyképek, távoli és fagyos visszhangjai a mindenségnek.

Utánanéztem a szónak alaposabban, és azt találtam, hogy más interpretációi is léteznek. A tradicionális szerzők rövid megjegyzései igen figyelemreméltók e tekintetben. Az intuíció azt jelenti, „betekinteni”. Hogy hová? Úgy tűnik, nem egy másik lény lelkébe, nem is a jövőbe, vagy egy minket érő szituáció lényegébe, amihez ezt a szót általában társítják. Sokkal inkább egy a miénktől teljesen különböző valóságba. John betekintett valamibe, egy világba, egy birodalomba, ami emberi léptékkel nem mérhető, szavakba nem önthető létében tárult elé. Ő úgy mondta, ivott egy kortyot örökkévalóság forrásából. Ez lenyűgözte, egyszersmind meg is ijesztette őt. Nem gondolta, hogy az útján ilyenekkel is számolnia kell. De érdemére legyen mondva, úgy tűnik, nem hátrált meg. Sőt, szerintem John a mai tettével állást foglalt a valóság különböző síkjai között. John a túlvilágot választotta, szakszerűbben fogalmazva: a transzcendenciát.

- Azt akarja mondani, hogy ez a fiú Istennel kommunikál? Flavius barátom, a lelkiismerete megnyugtatására más módok is vannak, mint ilyen meséken merengeni! Ott van mindjárt az a remek skót whisky, amit az imént a kisasszony ajánlott. Szerintem egy kóstolót igazán megérdemlünk. Pincér!

*

A professzor a dolgozószobában ül, egy halom irattal az asztalán.

- És ezeket olvasta már, dr. Nigredovszki? „John? Álmodozó volt. Egy idealista. Szerelmes volt a gondolataiba. De soha nem tudta őket megvalósítani. Hiányzott belőle a tűz. Lagymatag életet élt. Ha haladt is valamelyest előre, döcögve és gyáván, olykor vissza-visszaesve. Túlóvatoskodta a dolgokat. Gyönge volt és határozatlan. A benne ritkán fellobbanó lendület hamar elfelejtődött, helyét pedig az önsajnálat és a kilátástalanság vette át. Mindennapjaiban leginkább ezek az emóciók marcangolták. A spiritualitás iránti szimpátiája ellenére szörnyen hitetlen volt. Nem birtokolta azt a kirobbanó erőt, ami nemcsak névleg, hanem ténylegesen is újjászületett emberré tehette volna. Csak a képzeletében volt különleges, a valóságban többnyire egy vergődő szerencsétlen, aki nem tudta megfelelő irányba állítani szellemi életét.

Ez viszont nem tántorította el attól, hogy mindennek a középpontjába helyezze magát. Mindent ő akart irányítani, és mindenkivel érzékeltetni akarta, hogy ő a főnök. Mindent tudni akart, és elvárta, hogy a véleményét mindenről kikérdezzék. Mikor persze beszámoltak neki, halálosan unta. Ha nem figyeltek rá eleget, megsértődött, és napokra a szobájába bújt. Azután visszajött, és úgy tett, mint akit az érzelmek meg sem érintenek.

Mindig méregette magát a többiekhez, és valahányszor ez megtörtént, elégedetten állapította meg, hogy összességében mégiscsak ő van a legelőrehaladottabb állapotban. Johnt némelyek dicsérték, mások bírálták. És Johnnak megvolt az a briliáns képessége, hogy egyiket is, másikat is saját tökéletességére vezesse vissza. Bármilyen kudarc érte, valahogy mindig ki kellett derülnie, hogy az tulajdonképpen az ő kiválóságát igazolja. A jó dolgok az ő becses tetteit támasztották alá, a rosszak a világ irigységét és értetlenségét. Amikor Johnt méltatták, szánta azokat, akik ilyesmiben nem részesülnek, amikor viszont bírálták, a dicséretet érdemtelen hízelgésnek tartotta, amit csak azok kapnak, akik behódoltak a korrupciónak.

John az egyik nap ebédkor arról diskurált, hogy a túrós csusza pirított szalonnakockákkal a legkiválóbb. Elmondta, hogy a tészta és a túró lágyságát és édességét a szalonnakocka keménysége és sóssága mesterien kiegyensúlyozza. Ez egyébként alkímiai passzusokkal is összhangban van, és köztudott az is, hogy Zózimosznak, a híres alkimistának is ez volt a kedvenc étele. Másnap a szalonna egészségre káros hatásait ecsetelte, ami egyébként is, tisztátalan állatból való. Nem véletlen, hogy sem a muszlimok, sem a zsidók nem eszik, a hindúkról nem is beszélve, akik egyáltalán nem esznek semmilyen húst. Lelkesedésében vegetáriánussá is avanzsálta magát, hiszen Istenhez mégiscsak az áll a legközelebb, aki nem tölti meg a gyomrát ilyen súlyos anyagi terhekkel. Persze csak másnapig, amikor a vegetáriánusok ellen kelt ki, bírálva azok beszűkült és egysíkú táplálkozási szokásait, ami értelem szerűen szellemi korlátoltságra és fantáziátlanságra utal.

John, noha szóban mindenkit arra bíztatott, hogy őszintén tárja elé véleményét, nem tűrte a kritikát. Aki csak hajszálnyival is más véleményen volt, mint ő, halálos ellenségének kiáltotta ki. Listát vezetett azokról az emberekről, akik élete során valamilyen formában ellent mondtak neki, és azoktól vagy megszabadult vagy csúnyán kitolt velük. Ezekre az emberekre a sátán megbízottjaiként tekintett. A legjobban az bosszantotta fel, amikor azt javasolták neki, hogy vesse fel annak lehetőségét, hogy a vele történt rossz történésekben esetleg ő is felelős. Ekkor átkot mondott az illetőre, barátait eltiltotta tőle, leveleit elégette, mások előtt fűnek-fának elhordta, és bizonygatta, hogy ő már kezdettől fogva tudta, hogy baj van az illetővel, és csak kegyességből adott neki néhány esélyt.”

Önnek feltűnik valami különös ezekben a bejegyzésekben?

- Nos, kétségtelen, hogy nem csak saját magáról írt. Úgy tűnik, a jellemzéseiben keverednek a róla alkotott negatív vélemények és az ő másokról alkotott kritikus meglátásai.

- Ennek ellenére az egyetlen név, ami előfordul a naplóban, az az övé. John így, John úgy. Tényleg, sehol egy másik név. Gondolt már a skizofréniára?

- Már a legelején erre gyanakodtam, de hamar el kellett vetnem. Itt ugyanis nem a megszokott tudathasadásról van szó, amikor egy személyiség különböző, egymással szembeforduló alszemélyiségekké bomlik. John személyisége nem részekre bomlott, hanem új részeket integrált magába. A változás éppen hogy nem a szétszakadás, hanem az egyesülés és a kiterjesztés felé mutat.

- Örülök, hogy pszichológus létére van fantáziája. Egy vérbeli szakember rég gyógyszerekkel kezelné!

- Tudja, hogy John szolipszista volt? A szolipszizmus szerint minden, amit tapasztaltok, én vagyok. Még az is, amit közönségesen másban látok. Minden rám vonatkozik, minden belőlem fakad. Minden az én határtalan tudatom játékterének eleme. Ily módon az is Johnhoz tartozik, ami őt körülvette. Az is John, ami zavarta őt másokban, és az is ő, amivel – talán alaptalanul, talán nem – vádolták. Kritikusan szemlélte az emberek viselkedését, és a legbosszantóbb dolgokat le is jegyezte. E szemlélet miatt történhetett, hogy ahelyett, hogy valós személyeket említett volna, mindenhová a saját nevét írta.

- Roppant figyelemreméltó szemlélet, de legalább ennyire könnyen félreérthető.

- Ön bizonyára tisztában van vele, hogy Jézusról úgy tartják, az emberiség összes bűnét magára vette. Az imént említett megközelítés szerint Jézus igazából nem a bűnöket vette magára, hanem azt a tudatát szüntette meg, hogy a másik a bűnös. Jézus rájött, hogy minden vétek és bűn, hiba és gyarlóság, amit ösztönösen a többiektől eredeztet, belőle fakad. És amíg mindezt másoknak tulajdonítja, esélye sincs a felszámolására. John ennek a felismerésnek a jeleit mutatja a leírásaiban, ahol „én” és „te”, vádló és vádlott teljesen összemosódik. Nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hol van szó róla, és hol van szó másról, és valahol ez nem is lényeges.

Egyébként a sátán eredetileg vádlót jelent. Az emberek nagy könnyedséggel vádolnak meg mindenféle rosszal másokat. És ekkor valójában a sátánnak, vagy másképp megfogalmazva, a kettősségnek és az ellentéteknek adnak életet magukban. És ha belegondol, igen nehéz valami rossz dolog miatt nem vádolni valakit. John az utóbbi időkben megpróbálta visszavonni a vádjait, amit a világba sugárzott. Nagy volt benne a lelkiismeret furdalás, amiért éles bírálataival megbántott másokat. Ezzel megtagadta az egységet, amit képviselni akart, hiszen másra hárítva a felelősséget, a problémák okát magán kívül helyezte.

- Jézushoz hasonlítja? A végén azt találom gondolni, hogy elfogult a páciensével szemben!

- Szeretem a merész gondolatokat, de eddig én sem merészkednék. Ezt a hasonlatot egyébként maga John használta, jóllehet ő sem nevezi magát Istennek, sőt, ha megnézi, több lapon olvasható, hogy méltatlannak tarja magát hozzá. Hovatovább, Johnnak éppen azért kellett eltávoznia, mert felismerte, hogy nem volt isteni. Ahogy írja, nem az a kérdés, hogy miért kellett meghalnia, hanem az, hogy miért élne tovább egy percig is a fennálló formában.

- Ön tehát a halálát valamiféle szintézis keretében magyarázza. John megszűnt olyan embernek lenni, aki magányos individuumként szemben áll a világgal. John kísérletet tett arra, hogy a teljes létre és ne csak személyiségére tekintsen önmagaként. Hogy egységet tapasztaljon ott is, ahol eddig széthúzást és ellentétet és megkülönböztetést talált.

- Elmélkedéseim erre a konklúzióra juttattak. De elég a találgatásokból. Itt az ideje, hogy végre szóhoz juttassuk az érintettet is!

Gődény Jonatán

ba555eedb21a5081a4a6ca1f92eb9d08.jpg

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://saskeselyucsucs.blog.hu/api/trackback/id/tr7812157559

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása