Felkelt, ez az a nap, ma landol, július 30-a óta várt erre a pillanatra, igen, ma, már csak tizenegy óra negyvenhárom perc, és megtörténik, leszáll a Marsra, méghozzá teljesen magától, nem kell távirányítani sem, önmagát landoltatja a NASA e csodás masinája, Perseverance a neve, mit is jelent a szó?, utánanézett már korábban, megvan, „kitartás”, „álhatatosság” – milyen könnyű lenne új szavakat tanulni, gondolta, ha mind valahogy az űrutazáshoz lenne köthető –, szóval landolni fog, egészen pontosan hét perccel hamarabb, mint hogy az tudomásunkra fog jutni ezen a jeles eseménytől 470 millió kilométeres távolságra lévő unalmas sárgolyón, és végre tényleg fény derülhet a kérdésre, a nagy kérdésre, hogy van-e... a gondolatot a vekker, amit ébredésével kivételesen beelőzött, egy pillanatra félbeszakította, szóval, hogy
van-e élet vagy az életnek legalább halvány jele a vörös bolygón, az égitesten, amit a babonás időkben a nagy hadisten földjének tekintettek,
így még soha, ilyen dolgokkal felszerelve, mint a talajvizsgáló, meg a landolóejtőernyő, meg az automata leszálló rendszer, minden benne van, ami az élet és a felszín és a légkör felfedezéséhez kell, pedig az egész marsjáró akkora, mint egy egytonnás terepjáró, és most rajta a világ szeme, és rajta az ő szeme, a buszra szállva, az emberek mellett elhaladva is csak erre az egy dologra irányult a figyelme, a Mars felszínéhez egyre közeledő titokzatos robotra, a hatalmasságával minden halandó lelket zavarba ejtő Szent István Bazilika mellett elsétálva is csak egy dologban reménykedett, hogy uram isten, csak ne történjen semmi a leszálláskor, de nem, nyugtatta meg magát egyből, az nem lehet,
neki látnia kell,
méghozzá az elsők közt kell látnia a Jezero-kráterről készült felvételeket, az ebbe torkolló egykori, ősi folyó kanyarulatait, a vörösben pompázó tájat, kietlen hegyeivel és völgyeivel, és közben a fejében már csak az 1300 fokosra izzó hőpajzsot és a landolás utolsó és legizgalmasabb pillanatait látta, amikor beleütközött egy szerzetesbe, és ahogy beleütközött, hirtelen odaszólt neki az öreg, hogy
„ne csak kint keresd, hanem bent is”,
de amikor visszakérdezett volna, hogy mégis miről beszél, addigra a csuhás már rég köddé vált, és akkor ott, egy villanásnyira, tényleg nem volt az több egy villanásnál, eszébe jutott, hogy mennyi mindent nem látott ezen a bolygón sem még, hogy mennyi táj van, amit nem látott vagy csak fotókról, videókból ismer, a Grand Canyont, ami például egészen hasonlít egy marsbéli tájra, de az igazat megvallva még olyan messze se járt, mint a Badacsony, hogy a szemközti Bazilikát, ezt a marsi léptékben mérve nem túl nagy, de emberi szemmel mégiscsak impozáns épületet ne is említse,
az életet, a földi életet, a fákban, folyókban, állatokban, emberekben áramló, lüktető, szikrázó életet meg pláne ne,
de a villanás csak eddig tartott, eddig, és nem tovább, feltápászkodott a hideg macskakőről, és megint elindult, nem úgy, mintha mi sem történt volna, hanem inkább úgy, mint akinek fogalma sincs, hova tegye ezt a villanást, ezt az ismerősen ismeretlen rádöbbenést, szóval elindult, a szívébe egyre inkább visszatérő lelkesedéssel, és újra nekikezdett, hogy mindjárt itt az évtized legnagyobb eseménye, ennél már csak az lesz nagyobb szenzáció, ha embert küldünk oda, vagy dehogy!, az, ha találunk ott valamit vagy még inkább, valakit, már csak tíz óra harmincöt perc, és megtörténik…
