„Az Istenség azért testesül meg az emberben, hogy a Semmivel vívott harcában saját öntudatára ébredjen. Valamint az erotikában a férfi a nőben, úgy akarja Isten az emberben önmagát megtalálni” (Otto Weininger)

Az utolsó ember megfosztotta már élete minden porcikáját a benne rejlő túlnani varázslattól, a létezés önmagán túlmutató titkaitól, és igyekezete lázában talán nem hagyott maga mögött egyetlen egy felperzseletlen területet sem. Porba taposta már a férfi teremtő akaratát, alantas ösztönlényt ültetett helyébe, és megtagadta a nő áldozatát, szűzies mivoltát, hogy az a természet félhomályából kiutat soha ne találhasson. Végül önhitt szívtelenségében egy olyan áldozatot kívánt lelki dögkútjába hajítani, amelynek tragikumát a mai napig sem volt képes feldolgozni. Ezerszer is meghurcolt és tönkretett konok délibábot teremtett maga köré az utolsó ember: a halandó szerelem világát. Roppant uralma alatt térdre rogyva szűköl, esetlen gyengeségben vergődve, de minduntalan kénytelen fejet hajtani hatalmassága előtt. Bemocskolja, elhazudja, közhellyé teszi, ám képtelen elbújni előle, és csak erőtlen rongybábuként hánykódik Erósz kezében. Álmok, regények, filmek, versek, színdarabok, életek, kapcsolatok százezreit áldozza fel egyetlen szaváért, de Erósz halhatatlan és pusztító úr, így

akinek világa a megtagadott Isten, az soha meg nem ismerheti magát az égi szerelem misztériumát.

Ezen rövid és kissé apokaliptikus színezetű bevezetőt azért tartottuk fontosnak megtenni, hogy ily módon is érzékeltessük témánk dramatikumát, ugyanis a hétköznapi szerelem legtöbbször feltáruló arculata sem más, mint tragédia. A szóban forgó alkotás látszólag ezen problematikát igyekszik bemutatni, egy átlagosnak tűnő párkapcsolaton keresztül, viszont a kortárs filmművészeti szempontoktól eltérő alapokon, lényegi mondanivalójában idézve meg azokat a perspektívákat, amely a szerelem triviális arculatán jelentősen túlmutathatnak. Képes arra, hogy beemelje megközelítésébe azt a szentséget – a szerelmes pár kálváriájával párhuzamosan jelenlévő, a lélek sötét éjszakájában állhatatosan kitartó pap képében –, amely nélkül valóban filléres játék lehet férfi és nő ősi vonzalma. Ez pedig nem más, mint az Isten-szerelem fenséges misztériuma. Ugyanakkor nem kevesebbet vállal, mint hogy a csalhatatlan szemek számára feltárja a természet számtalanszínű fátylát, a női nem mibenlétének talányát. Teszi mindezt a mozgókép nyelvén úgy, mint egy valódi költő. Ezért e film megtekintését – az elmondottakon túl – elsősorban azoknak ajánljuk, akik kedvüket lelik a lassan kibontakozó, vízió-szerű, olykor cselekményszegény, mágikus hangulatot, illetve létállapotot lefestő alkotásokban.

A filmben gyakran meglepő egzaktsággal tűnnek fel archaikus szimbólumok, olyan jelenetek, amelyek magától értetődővé teszik, mondhatni kívánják a spirituális indíttatású rátekintést. Hogy ez mennyire tudatos, illetve ösztönszerű a rendező részéről, az végső soron teljesen mindegy.

E műben megnyilvánul a lehetőség, hogy az önnön keretein túlira mutasson, idealitást rejtve a konok és megmásíthatatlannak vélt realitásba,

és ez nekünk több mint elég.

Az alábbi észrevételeink Venus istennő kegyelme alatt fogantak, megpróbálván hangulatilag is megidézni a mű hátterében tündöklő elemi erejű csodát, ezáltal invitálva az ismerkedőt és a filmet már megtekintő olvasót is.

„Újszülöttként nyitom ki a szemem. Beleolvadok az örök sötétségbe. Szikraként zuhanok a lángba. Miféle szerelem éltet minket? A semmiből bukkan elő. Mindenhonnan. Az égből. Belőled, te felleg. Engem éltetsz.”

A történet folyama onnan fakad, ahol a szentimentális „romantikus” filmek végződnek és így menthetetlenül elvéreznek, avagy a szerelem hevének forrpontján, a nő és a férfi elementáris erejű egymásba robbanásánál. Emberi dialógusokat csak elvétve hallunk, elsősorban a mágikus atmoszférát teremtő klasszikus zenei motívumok (többek között Bach, Wagner, Haydn, Arvo Pärt és Rachmaninov) és a nő önfeltáró monológjai díszítik fel a vizualitás kibontakozó áradatát. A megszokott filmművészeti eszközökkel ellentétben ezúttal nem bírnak meghatározó erővel a szereplők egzaktra formált, merev személyiségjegyei. A férfi bizonyos szempontból erőtlen és határozatlan vázlat csupán, míg a nőiség archetipikus mintái gazdagabb megvilágításban jelenhetnek meg előttünk.

„Te vezettél ki az árnyékból. Felemeltél. Értelmet nyert az életem.”

Az olykor homályos és csapongó képek sokaságából pillanatok alatt fénnyel s térrel telt álomszerű látvánnyal szembesülhetünk, akárcsak a nő vágyódó szíve, akit láthatóvá tett a férfi szeretete. A béke, a teljesség, a harmónia és a megváltás ígéretét súgja körülöttük az egész világ: a megszabadulásra finoman utaló, egy pillanatra megjelenő Buddha szobor, és a fény elől szelíden visszahúzódó árnyékokból felsejlő, A hölgy és az egyszarvú selyemképe is, amelyen – többek között – megpillantható a férfiúiság szoláris erejét tükröző nőiség mivolta, és

rámutat természeti szépségbe való beleájulás misztériumára is: a szerelmesekre, akik önmagukon kívül, a másikban keresik önnön szabadulásuk titkát.

A lét és a sors sziluettjei felszabadulnak, mintha soha sem léteztek volna, örökemlékű játékot táncolnak együtt. Minden érintés és lélegzetvétel új világot teremt a felejtés és emlékezés szédítő nászában. Viszont a szerelmesek nagyravágyása most sem ismer határokat, a halhatatlanság emlékét e világon belül akarják megtalálni, így a holtak szigetére egyértelműen utaló Mont-Sant-Michel kolostorában tett látogatásuk után a sors az ő köteléküket is kikezdi, baljósan jelezvén, hogy a halálon innen Erósz ereje újra s újra a föld porába hull.

„Mindenütt jelen vagy. Mégsem láthatlak. Bennem vagy. Körülöttem. És nem érzékellek. Nem úgy, mint egykor. Miért nem vagyok hű ahhoz, amire rátaláltam? Szívem, mint a kő.”

Ahogy a férfi gyengeségében értetlenül bámulja maga körül a baljós jeleket felszínre hozó természet arcát, majd az önidegen vasmonstrumok ólomsúlyú pusztítását, úgy szabadulnak be a nő szívébe is a mérgek, a szeretetlenség homályt szülő képzetei. Hiába a játszi könnyedség, a végtelen gyengédség s a kerítők tánca, az életben, ahol az Úr pásztora sem találja lelke isteni bizonyosságát, ott a férfi alvajáró, és újabb csábító utakra tér, s a nő rideg sötétbe ájul. Rémület és kábulat és szürkeség, őrület, közöny és elveszettség. Olthatatlan sóvárgás a boldogság nagyszerű pillantásáért, de

a Szent Ige nélkül férfi és nő többé nem láthatja meg egymást.

„Oly messze a világ. Kísértet csupán. Hamvak.”

Melankólia. A létezésből való kiábrándulás. Minden, ami átlátszó és súlytalan volt, mostanra nyomasztó, üres porhüvellyé foszlott. A kölcsönkapott lendület még halványan fennmarad, nő s férfi emlékeiben kutatva keresi, hogyan szerették és hogyan szerethetett egyáltalán. Ki más szólhatna erről az állapotról kellő világossággal, mint Marsilio Ficino?

„Mit teszel, ó szerencsétlen? Nem tudod, hová fordulj, jaj, te elveszett, nem tudod? Nem akarsz gyilkosod mellett lenni. De nem akarsz a boldoggá tevő tükör nélkül sem élni. Azzal nem tudsz együtt lenni, aki téged elveszejt, s aki megöl. Anélkül nem tudsz élni, aki bűvös csáberejével elrabol téged magadtól, aki teljesen magának követel. Szökni kívánsz az elől, aki lángjával elemészt, s vágysz a közelében is lenni, hogy a téged birtokló közvetlen közelében tartózkodván saját magaddal is szorosan összetartozz. Ó szerencsétlen, tenmagad saját magadon kívül keresed, a tolvajon csüggsz, hogy ki tudd váltani magadat valamikor a fogságból. Nem akarsz szeretni, ó esztelen, mert nem akarsz elpusztulni. De nem akarod azt sem, hogy többé ne szeress, tudniillik úgy ítéled, kedvében kell járnod az égiek képmásának.”

Egy váratlanul megjelenő szépség személyében az újjászülető remény kecsegteti a férfit, a nőt vágya és ragaszkodásának utolsó szála. A nő esélyt kér a megváltásra, s kap is, viszont ami neki a kegyelem ajándéka, az másvalaki végzete lesz majd.

Ekképpen sugallja Erósz a halál és halhatatlanság emlékét, a végső egységre utaló égi idea belerögzítését egy halandó képébe,

ami így óhatatlanul az elmúlás felé tendál. Másik arculata a főnixmadár-szerű feltámadásra való képessége, mely villámerejű és váratlan megújulása magában hordozza az örökkévalóság ihletét, a végtelen szépségre és boldogságra való utalás igényét.

„Istenem! Milyen ádáz harc! Két nő lakozik bennem. Az egyik irántad való szerelemmel teli. A másik csak húz a föld felé.”

A férfi lényét emésztő kétely és erőtlenség, a lelkét és az őt körülvevő természet újraformálására való képtelenség felébreszti a nő zavaros ösztönvilágát. A formát és keretet, amit kapott, nem tartja fenn már magasztosabb cél, azok kontúrjai elpárologni látszanak. Elemi félelem, taszítás, majd irtózat lép fel benne szerelme iránt, mivel saját természetére ismer a férfi gyengeségében, amely megtisztítására és felemelésére reményt kapott szerelemük születésénél, hogy szabaduljon léte örvénylő kínja alól. Így úgy tűnik, idegen hatások formálják tovább parázsló vágyát, hamis vonzalmak és kontrollálatlanul csapongó sugalmazások, de kétség sem lehet a felől, hogy ez mind önnön lényének átvilágítatlan szenvedélye. Csalfa vággyal tapogatózik, tapad és kapaszkodik mindenbe, hogy felejtse árvaságát. Bármibe és bárkibe, csak szeressék. Csak, hogy vonzhasson. Csak vonz, hogy szeressék. Ám az igazán vonzó nő, csak a férfi szeretete által életre keltett nő.

Minden hajnalhasadás az éj legsötétebb órája után következik be, egymás nélkül nem létezhetnek, ezért valaminek a végzete mindig magában hordozza a megújulás eleven erejét.

Ahhoz, hogy férfi és nő újra a tökéletesség felé induljon el, meg kell, hogy semmisüljön bennük az, ami nem az igazságot akarta, hanem a csak másikat, a különbözőt, az illúziót.

Ezért végleg meg kell halniuk egymás számára, hogy szerelmük halála feltámadásuk bölcsője is legyen egyben.

„Szeretet támad, isteni jelenlét, mely ott szunnyad minden férfiban és nőben… Töltsd be lelkünket szellemeddel és életeddel, oly teljességgel, hogy életünk a Tiéd tükörképe lehessen! Ragyogj át rajtunk! Mutasd meg nékünk, hogyan keressünk Téged! Arra teremtettünk, hogy meglássunk Téged.”

Erósz nyughatatlan úr, mindenáron önmaga teljességét akarja, önnön valóságát és egységét kívánja, nem a másikat, a részlegeset és hiányosat és nem az elmúlásra ítélt, a föld enyészetére vágyó női vagy férfi maszkokat. Így az ember nemességén és méltóságán áll vagy bukik a feladat, hogy felemeli őt vagy a mélységbe taszítja. Ezért támad fel újra és ezért hullanak szárnyai oly könnyen a porba, mert egyszerre felszabadító és felszabadítandó. A tökéletességre áhítozik, magában hordozza ígéretét, de nem maga a tökéletesség. És ezt, csak az tudhatja meg, csak az tanulhat tőle, aki Istensége szívének centrumába igyekszik.

Minden bizonnyal állítjuk, hogy ez a közvetlen Istenre irányulás az, ami igazán szépségessé teszi ezt a filmet és amint már mondottuk, ez nekünk több mint elég.

Répási Zsolt