Alább a Megismerés és testiség a dzogcsenben című Sursum-füzet bemutatóján Gődény Jonatán részéről elhangzottak javított és módosított változata olvasható.

A dzogcsen történeti kialakulása

Úgy gondolom, azért érdemes a dzogcsen keletkezési körülményeiről beszélni, mert alapvetően nem mindenki számára ismert, hogyan alakult ki. Van egy érdekessége is, hogy két hagyományban is megjelenik: a buddhizmusban, illetve a bönben. A bön Tibet őshonos hagyománya. A buddhizmus oldaláról azt kell először is tisztázni, hogy a dzogcsent a legmagasabb rendű irányzatnak tekintik, de nem az egész buddhizmusban, hanem csak a tibeti buddhizmusban. Ez azt jelenti, hogy a történelmi Buddhához szorosabban kapcsolódó kezdeti hagyomány nem tartozik ide. Sem a később kialakuló indiai mahájána irányzatok. Ezektől a tibeti buddhizmus gyökeresen eltér (noha alapoz ezekre). Ennek a legmagasabb rendű irányzata a dzogcsen. De ezen belül is meg szoktak különböztetni négy fő rendet. A nyingma hagyomány – ami mind közül a legrégebbi – őrzi ezt a tanítást. A buddhizmus a 8. század környékén jelent meg Tibetben, és a dzogcsen maga is ekkor kezdett el megformálódni.

A bönről nem nagyon tudjuk, hogyan nézett ki a buddhizmus megjelenését megelőzően.

A buddhizmus megjelenését követően pedig azt látjuk, hogy ez egy olyan hagyomány, ami meglehetősen hasonlít a buddhizmusra. Amikor a buddhizmus felbukkant, ez a két hagyomány kölcsönös viszonyban volt egymással, szorosan hatottak egymásra. Az általános vélekedéssel ellentétben nemcsak a buddhizmus hatott a bönre, hanem fordítva is. Hallottam megnyilvánulásokat, amelyek szerint a bön összelopkodott mindent a buddhizmustól. Ez nagyon lealacsonyító. Ezzel szemben vannak tanulmányok, amik szerint a buddhizmus is vett át a böntől. Azért beszélek erről, mert ezzel is magyarázható, hogy mind a két hagyományban megjelenik a dogcsen. Egyébként

a dalai láma ötödik buddhista rendként elismerte a bönt.

Ilyen szinten hasonlít a bön ma a buddhizmushoz. Mások a leszármazási láncolatok, mások az istenségek, de nagyon sok vonatkozásban hasonlítanak.

Van még egy magyarázata annak, miért jelenik meg ebben a két hagyományban a dzogcsen. Mind a nyingmapák mind a böpók Tibeten kívüli eredetre vezetik vissza a dzogcsent. Előbbi Oddijánára utóbbi Zsangzsungra. Nagyjából hasonló földrajzi elhelyezkedésű birodalmak voltak a tibeti virágzást megelőzően. Azt mondhatjuk, hogy közös a forrásuk, és aztán ez két vonalon indult meg, és Tibetben ezért lett két hagyománya.

A dzogcsen jelentése

A dzogcsen kifejezés két szóból tevődik össze. A „csen” „nagyot” jelent vagy „hatalmasat”. Olyan értelemben, ami a rendelkezésre álló teret teljesen kitölti. A „dzog” pedig „teljességet” vagy „tökéletességet” jelent. Összeolvasva „nagy teljességként” vagy „teljes tökéletességként” szokták fordítani magyarul. Nem feltétlenül tudja teljes mértékben visszaadni az eredeti értelmet, de valamennyire utal is rá. Arról van szó, hogy

a végső, abszolút valóság már itt és most, a maga teljességében és tökéletességében jelen van az ember számára.

Nem egy távoli pontban, valahol messze lévő, egyszer majd valamikor elérhető állapot, hanem egy közvetlenül jelenlévő, soha el nem veszített valóság. Ebből következik a dzogcsen alapvetően eltérő irányulása más megvalósítási utakhoz képest. Ezt „nemtörekvésnek”, „nemcselekvésnek”, „nemmegvalósításnak”, „nemmeditációnak” nevezhetjük. Ezzel kapcsolatban felmerül az a probléma, hogy valaki rosszul értelmezi, és a közönséges hétköznapi tudatosságot fogja összetéveszteni a végső valósággal, és ezt fogja abszolutizálni.

Meg kell jegyezni, hogy a dzogcsennek nagyon határozott tanításai vannak arra vonatkozóan, hogy

különbséget tesz közönséges tudat és tiszta tudat között.

Előbbit úgy mondják tibetiül, hogy szem, utóbbit úgy, hogy szemnyi. Előbbi a „közönséges tudat”, utóbbi pedig a „tudat maga” vagy a „tudat lényege” jelentést hordozza. Már csak ebből kifolyólag is, ha valaki alaposan foglalkozik a dzogcsennel, látja, hogy itt határozott különbséget tesznek.

A másik dolog, ami magyarázza, hogy a tanítást nem úgy kell érteni, hogy „semmit nem kell csinálni”, hogy a hagyomány képviselői, a dzogcsen legnagyobb mesterei, akik szerzetesi körülmények között élnek, napi szinten végeznek közösségi rítusokat és egyéni gyakorlatokat. Ebből is kell látnunk, hogy ez a „nemcselekvés” vagy „nemtörekvés” nem azt jelenti, hogy nem végzünk gyakorlatokat. A dzogcsenben is vannak gyakorlatok.

Maga a spirituális irányulás az, ami teljesen más formát ölt. Nem ok-okozati úton akarja megvalósítani a végső valóságot. Úgy szoktak érvelni, hogy pontosan a törekvéssel idézem azt elő, hogy nem fogom soha elérni. Mert

a törekvés révén különbséget teremtek önmagam és az abszolútum közt.

Tehát nem a konkrét külső dolgokban mutatkozik meg az, hogy nem csinálunk semmit. Ha gyakorlatokat végzünk, egy olyan állapotból tesszük, hogy már tételezzük az abszolút, tiszta tudatosság jelenlétét. Így a gyakorlatok egyrészt arra fognak irányulni, hogy az ezzel kapcsolatos felismerést akadályozó tényezőktől megtisztítjuk magunkat, másrészt szabad teret engedünk annak, hogy ez a tiszta tudatosság megnyilvánítsa magát.

Ez szerintem egy olyan megközelítés, amiből minden hagyomány képviselője sokat tud tanulni. Ugyanis a spirituális megvalósítással sokszor jár együtt az az érzés, hogy túl nagy terhet veszünk a nyakunkba, Viszont ha ezzel a hozzáállással gyakorlunk, hogy már itt és most tételezzük a végső valóságot, nem fogunk a szellemi út individuális oldalára olyan dolgokat pakolni, amiket nem is kellene.

Hármasság és megnyilvánulás

Dzogcsen követők részéről felmerülhet: ha a dzogcsen egy olyan irányzat, ami radikálisan egy fogalmiság feletti állapotot akar megvalósítani, miért van szükség ilyen tanulmányokra, amik fogalmi módon próbálják ezt a valóságot megragadni? Erre maga a hagyomány ad választ. Interpretátorok magyarázzák, hogy a dzogcsen hármassága (tér, fény és ezek nemkettőségének hármassága) azért jelent meg, mert a kezdő törekvőknek is kapaszkodót akartak adni annak érdekében, hogy elképzelésük legyen az abszolút állapotról. A Deroche-tanulmány annyit tesz ehhez hozzá, hogy kicsit árnyaltabban és részletesebben, sok szöveghelyet megvizsgálva járja körül a kérdést.

Van egy másik magyarázat arra vonatkozóan, hogy miért jelenik meg ez a hármasság, illetve miért kap olyan nagy hangsúlyt a megnyilvánulás. A korábbi mahájána ürességtanítások vonatkozásában – noha azok önmagukban is teljes értékűek és semmi probléma nincs velük –, ahogyan egyes gyakorlók ezt a fogalmat vagy végcélt megragadták, megjelent a deviáció. Elkezdték nyugati módon értelmezni az ürességet. Valamilyen hiányt, megfosztottságot tételeztek ezzel kapcsolatban. Ennek korrigálásában

a megnyilvánulásnak van egy olyan szerepe, hogy rámutat arra, hogy ez a végtelen gazdagság, ami a léttel és a megtestesüléssel kapcsolatos, az ebből az ürességből fakad.

Ezzel mutatnak rá, hogy erre nagyobb hangsúly helyeződik.

A dzogcsenben is jelen van a szanszára fogalma, de a megnyilvánulást úgy is elképzelik, mint ami nem szanszárikus. Érdekes módon a kezdeti buddhizmushoz képest egy eléggé másfajta megközelítést látunk. Egy olyan megnyilvánulásról van szó, amely a tiszta tudatosság spontán, önfelszabadító kiáradása. Ez azzal az elvvel is összefüggésben áll, amit az előbb kifejtettem. Ha már eleve ebben a tiszta tudatosságban vagyok, akkor a megvalósítás iránya megfordul. Nem befelé (önnön középpontom irányába) haladok, hanem igazából kifelé. De nem az individuális akaratom szerint. Igazából hagyom, hogy önnön lényegem megnyilvánuljon spontán módon.

Még egy dolgot az együttérzés kapcsán akartam megemlíteni. Az ilyes fajta tanulmányok arra is jók, hogy bizonyos fogalmakat árnyaltabban megközelítenek. Például az együttérzést takaró tukdzse kifejezésről itt elmondják, hogy a „tudat-úr” jelentéssel bír. Az együttérzéssel kapcsolatban általában egy eléggé közönséges képzete van az embernek. Akkor érzünk együtt, amikor egy síró kisgyereket látunk, vagy egy koldust az utcán. Nagyon individuális szinten marad. De azzal, hogy ez a „tudat-úr” kifejezés bejön a képbe, azt látjuk, hogy

az együttérzés arra jellemző, aki a saját tudatának az ura. Arra, aki mindent a saját tudata teljességében képes tapasztalni.

Egészen magasrendű összefüggések tárulnak fel, és ez csak egy kiragadott példa.

Alejandro Chaoul

Testiség és spiritualitás

A Baker-tanulmányt szerintem megpróbáló lehet olvasni. Igazából a Deroche-tanulmányt is, de ezt inkább azért, mert nagyon miszteriózus az egység és a hármasság viszonya. Nehéz felfogni, sok elmélyedést igényel a megértése. A Baker-írás pedig azért nehéz, mert a tanulmány első fele nagyon sok nevet, évszámot, könyvcímet tartalmaz. De érdemes végigolvasni mert egészen fontos megállapítások jelennek meg utána. Konkrétan a dzogcsen kapcsán. Ez volt a fő oka annak, hogy eredetileg lefordítottam. Olyan megközelítésekkel találkoztam benne, például a tögál-víziók helyes felfogása kapcsán, amiket hagyományos interpretátoroknál sem mindig láttam megfelelően kifejtve.

Alapvetően a tanulmány a tibeti jógaagyakorlatokkal foglalkozik. Testmozgással és légzéssel összefüggő eléggé sajátos gyakorlatokkal. Az indiai hatha jógához hasonlít, ugyanakkor attól határozottan megkülönböztethető. Van egy olyan előnye, hogy nem olyan könnyen elérhető, mint az indiai jóga, és emiatt akkora torzulások sem érték, mint az indiai jógát. Trulkhornak nevezik ezeket a gyakorlatokat. A „khor” a magyarhoz nagyon hasonlóan „kört” jelent vagy „körkörös mozgást”. A „trul” pedig „mágikusat”. Összevonva tehát

„mágikus testmozgást” vagy „mágikus körmozgást” jelent.

Az a lényegük, hogy a szubtilis központi csatornán elhelyezkedő szubtilis központokat megtisztítsuk általuk, és így a gátakat eltüntessük magunkból, amik megakadályozzák a tiszta tudatosság felismerését. Úgy néz ki, hogy beszívjuk a levegőt, valamelyik központban visszatartjuk, mondjuk a szívközpontban. Utána különféle körmozgásokat végzünk, például lasszómozgást vagy vállkörzést vagy úszómozgást. A végén kifújjuk a levegőt. Ezt többször megismételve tisztul meg az adott központ.

A trulkhor a dzogcsennel összefüggésben is megjelenik. Kicsit ettől eltérő módon. Ezek már inkább a spontán teremtőerő kiáradásának engedésére irányulnak. Az egyik ilyen gyakorlat a korde rushen, ami elég extrémnek számított már a hagyományos időkben is. Ezt csak úgy ajánlották, hogy el kellett vonulni egy pusztába vagy barlangba, hogy senki ne lássa. Csápolni kellett a kezükkel, meg a lábukkal. Össze-vissza kellett beszélniük. Kicsit olyan, mintha valaki megszállott lenne. De igazából nem erről szól.

Nem negatív értelemben vett megszállottságról van szó, hanem annak gyakorlatáról, hogyan tudunk a spirituális spontaneitás jegyében élni.

Van még egy másik, konkrét tögál-gyakorlat, ami különleges fénytapasztalatokkal áll kapcsolatban. Ezek viszont teljesen mozdulatlan gyakorlatok, különféle víziók megjelenésének adnak teret. Ezek az abszolút állapot végső megvalósításával kapcsolatosak, amibe azonban most nem megyünk bele mélyebben.

Megjelennek időnként olyan hangok, amik szerint ilyen gyakorlatokat nem szabad végezni, egyrészt mert a mai ember már nincs olyan állapotban, hogy ezeket helyesen tudja csinálni. Másrészt maguk a hagyományok is deviálódtak, azok sincsenek olyan állapotban, hogy ezeket megfelelően át tudják adni. Ezekkel a megállapításokkal vitatkoznék. Abban nagy igazság van, amit László András rengetegszer hangsúlyozott, hogy előkészületekre szükség van. Egy idő után, ha az előkészületeket az ember elvégezte, akkor onnantól fogva tovább kell lépnie.

Ha valaki azt tételezi, hogy ezek a hagyományok és az általuk nyújtott gyakorlatok nem működnek, abban a problémában találja magát, hogy egyáltalán nem fog sehová se jutni.

Érdemes ezekkel ismerkedni. Két olyan szerző-tanító is van, akit tudok ezzel kapcsolatban ajánlani. Elsősorban bön vonalon ismerem ezeket. Az egyik Tenzin Wangyal. Magyarul megjelent egy könyve: A szakrális test felébresztése. Alapvető gyakorlatokat nagyon érthetően magyaráz el. A másik Alejandro Chaoul, aki az ő tanítványa, és nem rég járt ő is Magyarországon. Tenzin Wangyal is szokott járni. És neki is van egy könyve: Tibeti jóga az egészségért és a jóllétért.

Zárszó

Elhangzott, hogy buddhista vonalon vannak kifejtve a tanítások ezekben a tanulmányokban, de az említett hasonlóság miatt azok is nagyon sokat kamatoztathatnak belőle, akik bön vonalon érdeklődnek.

Longcsenpának van egy megfogalmazása, ahol a törekvő embereket, akik ok-okozati úton gondolják el a szellemi megvalósítást, a tengerparton homokvárat építő gyerekekhez hasonlítja. Bizonyos megközelítésből teljesen hasztalan az abszolútumra törekvés, bármekkora igyekezettel is végezze az ember. Érdemes elgondolkozni ezen.

Gődény Jonatán

Részlet A tiszta fény dzogcsen-ösvénye könyvből. Megjelenés: 2026. november 26.

Mint korábban láttuk, sok nyugati dzogcsen-követő állítja, hogy mivel Kuntuzangpo erényes tettek végrehajtása nélkül érte el a megvilágosodást, ők is elkerülhetik ilyen erények gyakorlását. Ez azt jelenti, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják a lényegi pontot, miszerint

különbséget kell tennünk a dzogcsen és a dzogcsenpa [a dzogcsen gyakorlója] között.

Ez a nyugati dzogcsen-gyakorlóknál előforduló leggyakoribb deviáció intellektuális hiányosságokról árulkodik. Valójában, míg a dzogcsen egy olyan állapot, ami kez­dettől fogva tökéletesen tiszta, a gyakorló, aki ennek a megvalósítá­sára törekszik, távolról sem tiszta, amint azt jelenlegi szanszárikus létezésünk tanúsítja. Sokan, akik ebbe a tévedésbe estek, azt gon­dolják, hogy a Tudat természetébe való közvetlen beavatás átadá­sa önmagában elegendő az Ösvény bejárásához. Ahhoz valóban elegendő, hogy az Ösvény kezdeti fázisaiba lépjünk, de pusztán az eleje vagy kiindulási pontja a dzogcsen-ösvény tényleges gya­korlásának. A nemcselekvés (bya bral) elvét szó szerint venni és a „gyakorlás” egyedüli módszerévé tenni annak nemértéséből követ­kezik, hogy a közvetlen beavatás átadása önmagában és önmagától nem szabadít fel. Legalábbis a szanszárából nem szabadít fel.

Ami alól e közvetlen beavatás felszabadít, az arra vonatkozó félreértés, hogy mi a Tudat természete valójában.

Azonban óvatosnak kell lennünk, hogy ne tévesszük össze a megértést (go ba) a realizáci­óval (rtogs pa). A különbség döntő, mivel a megértés tisztáz, míg a végső realizáció felszabadít.

Ezért ha az ember nem csinál semmit, állandóan ugyanazon a szinten marad, anélkül, hogy valaha is előrehaladna, leszámítva egójának megerősítését.

Fordította: Gődény Jonatán

Jean-Luc Achard: A tiszta fény dzogcsen-ösvénye. Gödöllő, 2026, Sursum, 37–38. o.

Részlet a Megismerés és testiség a dzogcsenben című Sursum-füzetből.

Láttuk, hogy a Lényeg és a Természet arculata a trekcsö (khregs chod) és a tögál (thod rgal) révén tisztítható meg. De mi a helyzet az Együttérzéssel? Jóllehet a tiszta tudatosságnak megfeleltetve köztes fogalomként értelmez­hetjük, más szempontból azonban, mivel kitüntetett benne a megismerési funkció, szorosabban kapcsolódik az elme megtisztításához, és így a trekcsö gyakorlatához. Ebben az összefüggésben a tögál gyakorlata a Természetből származtatott test megtisztítására szolgál:

„Az áttörés révén meg kell tisztítanunk az elmét, azaz fel kell ismer­nünk az Együttérzés természetes állapotát.
A közvetlen transzcendencia révén meg kell tisztítanunk a külső tár­gyakat és a testet, azaz rá kell ébrednünk a Természet természetes álla­potára.”

De az oszthatatlan egység általános elvének megfelelően a trekcsö és a tögál gyakorlata is teljes egészében felöleli mindhárom gnózist. A trekcsö azért, mert a közvetlen szembesülést magával a három gnózissal írják le. A tögálban pedig elválaszthatatlanságuk a vizionárius műveletsor elmélyítésé­ben jut kifejeződésre, amely feloldja és magába szívja az egész személyiséget és tapasztalati világát. Longcsenpa írásai nagyon érzékletesen szemléltetik ezt:

„A Lényeg jeleként [felismerjük] a nem-keletkezést, a fogalmi képzetek­től szabadon.
A Természet jeleként sokszínűen felragyog a fény.
Az Együttérzés jeleként feltárul a tudás, mint világosság és üresség [el­választhatatlan egysége].

Tudnod kell: maga e [három jel mutatja, hogy] a primordiális Úr, aki változatlan fény, [saját] szívünk középpontjában lakozik, a megvilá­gosodás akaratába rejtve, melyben a három test elválaszthatatlanul egyesül.”

A kadak és a lhündrup, a világosság és az üresség oszthatatlan egységét a külső és a belső egyesítéseként is leírják, amely két arculat kölcsönösen erő­síti és megszilárdítja egymást a gyakorlás folyamán. Ez annak felismerésében tetőződik be, hogy „a kiterjedés és a tudatosság elválaszthatatlanul egy” (dbyings rig dbyer med):

„A külső fényt szemlélve bensőleg elszakadunk a fogalmiságtól, és fel­szabadulunk a felülemelkedett egykedvűségben. A primordiális tiszta­ság ragyogó tudatossága belül és a spontán beteljesülés ragyogó fénye kívül egyesül, amit úgy nevezünk: »a megvilágosodás akarata, melyben a kiterjedés és a tudatosság elválaszthatatlanul egy«.”

A három gnózist a tögál víziói esetében ugyancsak felhasználják arra, hogy különböző és egymást átfedő analógiarendszerek segítségével osz­tályozzák e látomások eltérő tartalmait, amiben egyszersmind a három gnózis ontológiai egymásra következése mutatkozik meg. Az alábbiakban egy ilyen rendszerrel találkozunk, a tiszta tudatosság fogalmával a közép­pontban:

„Az üresség tiszta tudatossága a világosságban lakozik.
A világosság tiszta tudatossága a buddhatestekben lakozik.
A buddhatestek tiszta tudatossága a jelenségek és az üresség [egységé­ben] lakozik.

Továbbá, az Alap tiszta tudatossága a nagy primordiális tisztaság.
A spontán beteljesülés tiszta tudatossága a [három] test és gnózis.
Az Együttérzés tiszta tudatossága a szakadatlan lánc.”

A szövegek újra és újra rámutatnak, hogy a kadak és a lhündrup az üres tér­rel és a fénylő jelenségekkel áll összefüggésben, valamint a tiszta tudatosság szakadatlan jelenlétével, amit Longcsenpa költői szavakkal a következőkép­pen tolmácsol:

„A tiszta Valóság hatalmas, időtlen ragyogásából, ami a fény otthona, a primordiális Alap, kiáradt a gnózis ereje, méhében (snying po, szkr. garbha) a tiszta tudatossággal, az Együttérzéssel, s a belső világosság külsővé lett. A primordiális tisztaság terében a spontán beteljesülés Napja, Holdja és csillagai, a [három] test és gnózis külsőleg jelenik meg, mint fény a kristály[ban].”

Marc-Henri Deroche

Végeredményben a három gnózis olyan, mint a három Borromeo-gyűrű: elválaszthatatlanok, mégis különállók;

oszthatatlan egységben tárulnak fel saját létünkben,

de a nyelv különböző módon írja le őket. A fő meg­látásainkat szintézisbe foglaló táblázat (lásd alább) rámutat, hogy a há­rom gnózis adja a lényegi vázát a mengakdé valóságfelfogásának, illetve a mikrokozmosz és makrokozmosz kölcsönhatására vonatkozó szemléleté­nek, valamint megvalósítási praxisának és üdvtanának.

A három gnózis értelemszerűen gnózis, azaz tudás, így szigorúan szó szerinti jelentésében véve mentes a nem-tudástól [i-gnorance]. De mivel másfelől ez csak a primordiális tisztaság vagy Lényeg, illetve a spontán beteljesülés, vagyis a Természet nézőpontjából igaz, dinamikus erejük (rtsal) felveti annak a problémáját, hogy miként ismerjük fel helyesen az Alap ön-megnyilvá­nulását (rang snang). Ez áll a dzogcsen ismeretelméletének és üdvtaná­nak középpontjában, és ehhez kapcsolódik a thukdzsé kulcsfogalma, szó szerint a „Tudat-úr”, ami alapvetően a tiszta tudatosságnak feleltethető meg, olyan állapotnak, melyben

a bölcsesség és az együttérzés, a megis­merés vagy észlelés és az érzés lényegileg elválaszthatatlan.

A thukdzsé így „a szív intelligenciája”. Említettük, hogy a kifejezést a dzogcsenben min­den bizonnyal tudatosan és nagy hozzáértéssel választották ki ilyen célra, némileg hasonlóan ahhoz, ahogy a dzsangcshup szem (szkr. bodhicitta) fogalmával tették, kifejezésre juttatva ezen keresztül a kadak és lhündrup oszthatatlan egységére vonatkozó szemléletet.

Fordította: Laki Zoltán

Megismerés és testiség a dzogcsenben. / Sursum-füzetek 4. / Gödöllő, 2024, Sursum, 44. o.

Részlet a Megismerés és testiség a dzogcsenben című Sursum-füzetből.

A tögál-gyakorlat szerves részét képező négy vízió egymásra következően jelenik meg, és úgy tartják, a szívből árad ki, a feltétlen tudatosság benső di­namizmusának kifejeződéseként. Emellett a test csatornáit, szeleit és vitális esszenciáit jelenítik meg, szubtilisabb valóságukban, mint

primordiális tisz­taság, spontán beteljesülés és sugárzó együttérzés

(ka dag, lhun grub, thugs rje), amelyek másfelől megfelelésben állnak a megvilágosodás testeinek egy­másba fonódó hármasával (trikāya). Mint mondják, a vizuális tapasztalatok a „fényesség szelének” (’od gsal gyi rlung) köszönhetően jelennek meg, ami a szívben lakozó őseredeti „tudatosság-szélből” (ye shes kyi rlung) merül fel. A négy egymásra következő fázist úgy írják le, mint a végső természet köz­vetlen érzékelése, a felfokozott tapasztalás kiáradása, az eredendő tudatos­ság beteljesülése és a [jelenségek] feloldódása a végső természetben. Pema Lingpa 15. századi „Titkos kulcs a csatornákhoz és szelekhez” című művé­ben leszögezi, hogy

mivel a víziók fiziológiai alapúak, csak akkor ébrednek fel, ha tartjuk magunkat az előírt testhelyzet lényegi pontjaihoz,

„miként a kígyó testrészei is csak akkor válnak láthatóvá, ha megszorítjuk.”

Ian A. Baker

Az első vízió annak eredményeképp ébred fel, hogy figyelmünket a szem „vízlám­pásában” természetes módon felbukkanó jelenségekre irányítjuk, ahogy azt Düdzsom Lingpa fentebb leírta. Noha a látómezőben kezdetben megjelenő gyöngyfüzéreket, ökörnyálszerű fonalakat, vadzsra-láncokat és áthaladó korongokat természettudományos módon is megmagyarázhatjuk a szem „lebegőfoltjaival”, illetve a retina hajszálerein vándorló, felnagyított vörös- és fehérvérsejtekkel, mindazonáltal

a szemen belül lejátszódó események a tudatosságot olyan fenomenológiai folyamatokra irányítják, amelyek fö­lött közönségesen elsiklik,

és feltárják azokat a módozatokat, amelyek révén a nézőpont avagy a dolgokra való rátekintési mód megváltoztatása alapjá­ban módosíthatja a szubjektív tapasztalást. E művelet központi eleme, amit Dzsigme Lingpa úgy világít meg, mint az eggyéolvadt tudatosság „külső látásban fénylő benső teressége”, ahol a benső és a külső elválasztottsága többé nem áll fenn. A szív természetes fényességének (lhun gyis grub pa) víziói változó alakú foszfénekként és szimmetrikus alakzatokként bonta­koznak ki, amelyek fokozatosan emberi formát öltenek, és szivárványszínű fénygömbökben elhelyezkedő férfi és női buddhákként nyilvánulnak meg. Az utolsó előtti szakaszban ezek négy gömbre oszlanak, melyek az embe­ri test négy alapvető, elemi folyamatának fényszerű lényegiségét jelenítik meg, és egy középen elhelyezkedő nagyobb gömböt vesznek körül, ami a „teret” vagy a határtalan potencialitást jelképezi. A folyamatosan fenntar­tott egyhegyű összpontosításnak köszönhetően a középponti kör kitágul, és túlterjed kerületén vagy határain, mint a változatlan tudatosság benső fényessége.

A teljes sötétségben vagy átható világosságban gyakorolt tögál tökéletesíti az érzéki észlelést,

végül pedig a mindent beragyogó és spontán módon együttérző tudati jelenlét, avagy a buddha-tudat felébredéséhez ve­zet.

Fordította: Gődény Jonatán

Megismerés és testiség a dzogcsenben. / Sursum-füzetek 4. / Gödöllő, 2024, Sursum, 78–79. o.

Ez az írás a Hamvas Béla Kör által szervezett, 2026. február 24-én megtartott előadás lejegyzett és javított változata.

Mai témánk a dzogcsen. A tibeti bön hagyományban és a tibeti buddhizmusban megtalálható dzogcsen. Mielőtt belemerülnénk a részletekbe, nézzük meg, kinek érdemes egyáltalán ezzel a hagyománnyal foglalkozni. Annak, akinek a spirituális megvalósítás egy kiemelt dolog az életében. Tudjuk, hogy

az emberiség nagy tradíciói őrzik a tudást az ember végső lényegével kapcsolatban.

És nemcsak a tudást, hanem a módszereket is, amikkel el lehet oda jutni. A nagy tradíciókon belül vannak úgynevezett metafizikai tradíciók, amik kiemelt hangsúlyt fektetnek a metafizikai megvalósításra. És még ezen belül is van egy olyan irányultság, amit nemkettős irányultságnak vagy közvetlen ösvényeknek nevezünk, amik a metafizikai megvalósítást úgymond a csúcsra járatják. Ugyanis a szokványos szellemi ösvényekhez képest nemcsak azt mondják ki, hogy a metafizikai megvalósítás lehetséges, hanem hogy a lényeg már itt és most jelen van, és minden a lényeg jegyében áll. Ez utóbbiba tartozik a dzogcsen.

El fogom mondani, hogy a dzogcsen kifejezés mit jelent, illetve milyen főbb tanítások jelennek meg benne, és a gyakorlatokról is fogok említeni pár dolgot. De mielőtt ebbe belemerülünk, nézzük meg, milyen történeti és földrajzi összefüggésben jelenik meg.

A dzogcsen nagyjából azzal egy időben bukkan fel, amikor a buddhizmus megjelenik Tibetben, időszámításunk szerint a 8. század körül,

és két hagyományvonulatban is megjelenik. Az egyik a nyingma rend, a másik pedig a bön hagyomány. A nyingma a négy nagy buddhista rend egyike. A bönt egy kicsit problémásabb meghatározni, de mindjárt kitérek erre is.

A lényeg, hogy ez a két hagyomány, a nyingma és a bön, ami a dzogcsent hordozza, abban különböznek a többi buddhista rendtől, hogy nem indiai eredetre vezetik vissza magukat, hanem az egyik, nevezetesen a nyingma Shambalára, a bön pedig Zsangzsungra. Ezek elvileg létező birodalmak voltak, de félig-meddig mitologikus birodalmak, szimbolikus helyek is, amik mintegy a paradicsomi állapot reprezentálják.

Mindkét hagyományban megjelenik a dzogcsen, ami azzal magyarázható, hogy közös a forrásuk.

Máshogy nevezik őket, de mind a két központ a mai Nyugat-Tibet, illetve Pakisztán környékén helyezkedik el, ami azért is érdekes, mert Kasmír is errefelé található. A hinduizmuson belül a kasmíri saivizmus hagyományvonulatai is olyan irányzatok, amik a legmagasabb rendűnek tekinthetők, és egyébként sok hasonlóságot mutatnak a dzogcsennel.

Mi a bön? Általában azt szokták tudni ezzel kapcsolatban, hogy valamiféle samanisztikus hagyomány, és hogy van valami kötődése még az ősmagyar valláshoz is. Mielőtt a buddhizmus Tibetbe érkezett, valóban egy samanisztikus hagyomány lehetett, de nem nagyon tudjuk, hogyan nézett ki, és nem is volt valószínűleg egységes. Viszont miután a buddhizmus eljutott Tibetbe,

a bön nagy mértékben hasonult ahhoz, ahogy a buddhizmus formát öltött.

Olyannyira, hogy azt is mondhatnánk, a bön a tibeti buddhizmus A-variánsa. Nagyon sok mindenben hasonlítanak, és amiben különböznek, azok nagyon apró dolgok. Például, ha azt nézzük, hogy a szentélyeket milyen irányban kerülik meg, akkor a buddhisták óramutató járásával megegyezően, a bönben meg ellentétesen. Vagy a fő szimbólum a buddhizmusban a vadzsra (gyémánt–villám–jogar). A bönben is van egy vadzsra, csak nem háromágú vége van, hanem két szvasztika (jungdrung) van a végén. Jártam két éve Indiában egy bön központban, és ott, ahova néztem, szvasztika volt.

A szvasztika az abszolút valóságot szimbolizálja, illetve az abból fakadó teremtést, és e kettő tökéletes összhangját.

Mások az istenségeik, mások a leszármazási láncolataik, de nagyon sok szövegben csak a kulcskifejezések vannak megmásítva. Mindenesetre a bön is egy nagyon komoly hagyománynak tekintendő, és óvva intek mindenkit attól, hogy a buddhizmus egyfajta majmolásának tekintse. Akár a szövegeket megnézve, akár személyesen megvizsgálva, hogyan működnek ezek, mindennek nevezhető, csak komolytalannak nem.

A dzogcsen nyugaton a 20. század második felében kezdett el elterjedni. Nagyon titkos tanításnak számított. Éppen ezért csak az utolsó időkben fedték fel, és ennek is különös történelmi okai vannak. A második világháború után a kínai kommunisták megszállták Tibetet, és mind a buddhistáknak, mind a bön képviselőinek el kellett menekülniük (természetesen voltak olyanok is, akik maradtak). Lopön Tenzin Namdak, aki a dzogcsen és a jungdrung bön későbbi vezetője lett, még egy láblövést is kapott menekülés közben. E traumatikus élmény után

felmerült annak veszélye, hogy a hagyomány el fog veszni pár generáción belül.

Van egy bön történet ezzel kapcsolatban, hogy kérték az istenek segítségét, hogy mi a helyes teendő ezzel kapcsolatban. És azt az üzenetet kapták, hogy ha elterjesztik világszerte, akkor fenn fog maradni a tanítás. Ennek nyomán a legmagasabb rendű tanítók, mind a nyingma rendből, mind a bönből elkezdtek nyugatra látogatni, szisztematikusan átadni a tanítást. És ezután kezdődött meg a témának a tudományos vizsgálata is. Ez egy hatalmas probléma, amikor egy nagyon rejtett, titkos tanítást közszemlére tesznek, mert

könnyen előfordulhat, hogy félre fogják magyarázni, félre fogják értelmezni a tanításokat,

mert egy teljesen más kultúrkörben, egy teljesen más hagyományos háttérrel rendelkező világban osztják meg. Ráadásul ezek a mesterek idejönnek, aztán elmennek, tehát nincs folytonosság sem a hagyományhoz való kapcsolódást illetően. Megvannak ennek a hatalmas veszélyei. Ugyanakkor nekünk, nyugatiaknak ez mégis egy pozitívum, mert ennek következtében érintkezhetünk egyáltalán ilyen nagyszerű tradíciókkal és szellemi tanításokkal.

Könyv a jungdrung bön képviselőinek kommunisták előli meneküléséről és új központjuk indiai megalapításáról

Érdekesség, hogy Hamvas Bélának – akinek a tiszteletére összegyűltünk – életében nem sok műve jelent meg, de a Tibeti misztériumok igen, és ő ebben tantrikus gyakorlatokkal foglalkozik. Tantrikus szövegeket, szövegrészleteket fordít, illetve magyarázatokat fűz hozzájuk (hogy mennyire adekvátan teszi ezt, az egy másik kérdés). Ilyen például a tummo, a benső hő jógája, amit természetesen nem azért végeztek, hogy kisebb legyen télen a fűtésszámla. Ez gyakorlatilag egy metafizikai megvalósítási út. Ide tartozik például a bardo, a Tibeti halottaskönyv témája is, amiből szintén közölt részleteket Hamvas. Ez kapcsolódik a dzogcsenhez, ugyanis Hamvas Béla, ha maga nem is tudott róla – mert akkor még nem tudhatott róla –, mikor a tantrikus szövegekkel foglalkozott, akkor egy picit a dzogcsennel is foglalkozott, mert ezekről a szövegekről később kiderült, hogy a hátterükben a dzogcsen szemlélete áll. Nem kimondottan dzogcsen-szövegek, de kitapintható a hátterükben. Tehát közvetett módon ugyan, de Hamvas is találkozott a dzogcsennel.

Ha már tantrizmus, talán innen érdemes még közelebb kerülni a fő témánkhoz, hogy van a dzogcsennek egy hármas felosztása a spirituális megvalósítás vonatkozásában. Ez

a szútra, a tantra és a dzogcsen.

Lehet, hogy egy kicsit elnagyolt felosztás, de egyébként nagyon szemléletes, és jól ábrázolja a fő különbségeket a megvalósítási utak között.

A szútra alapelve az, hogy elkerülni a mérgeket. Vegyük a szexuális vágy példáját. A szútra követője, aki mondjuk egy klasszikus théraváda buddhista szerzetes, olyan körülményeket fog teremteni, hogy egyáltalán nem fog találkozni, mondjuk szép nőkkel, ami felébresztené benne a szexuális vágyat, és ilyen értelemben elterelné őt a végső céltól. Hierarchikusan is megkülönböztetik ezeket az utakat, mert azt mondják, hogy ez az út az, ami a legtovább tart, nagyon sok újjászületés szükséges hozzá.

Ezt követi a tantra útja, ami a mérgek átalakításának útja. Ha példánknál maradunk, a szexuális vágyat nem elutasítja, hanem tulajdonképpen

a fizikai nő iránti vágyat átalakítja a buddhává válás felfokozott vágyává.

Ez már egy nehezebb út, de ha sikerrel jár az ember, lerövidítheti a felébredéshez vezető utat, és már csak néhány újjászületés szükséges, általánosságba véve, hogy a megvalósítás végbe menjen.

Ezután jön képbe a dzogcsen, ami azt mondja, hogy sem elutasítani, sem átalakítani nem kell ezeket a vágyakat, egyszerűen csak hagyni kell, hogy felmerüljenek és a felmerülésük után egyből felszabaduljanak. Igazából csak kötődésmentességet kell megvalósítani a vágyakkal kapcsolatban. Amik így maguktól átalakulnak, és már nem eltérítő erők lesznek, hanem önnön végső lényegemnek a spontán kifejeződései és megnyilvánulásai. Azt mondják, hogy

a dzogcsen olyan ösvény, ami már ebben az életben elvezethet a tökéletes felébredéshez.

Fontos magyar nyelvű könyv a bön dzogcsen témájában, annak leghitelesebb képviselőjétől

Itt jutottunk el, hogy beszéljünk egy kicsit a kifejezés értelméről. Dzogcsen. A csen ebben az összetételben „nagyot” jelent, „hatalmasat”, a mindenre kiterjedés értelmében („nagyszerűt”, „mindent felülmúlót” vagy „mindent meghaladót” is). A dzog pedig „teljességet” vagy „tökéletességet” jelent. Általában magyarul úgy szokták fordítani, hogy „nagy teljesség” vagy „teljes tökéletesség”. Én mostanában azt az értelmező fordítást használom, hogy

„eleve beteljesültség”.

Tehát egy olyan állapotra mutat a kifejezés, hogy a végső állapot már itt és most a maga teljességében és tökéletességében jelen van. Nem kell elérni, nem kell megvalósítani, nem kell felépíteni, nem kell megcsinálni. Semmit sem kell csinálni, mert már eleve fennáll a maga teljességében és tökéletességében.

Ebből következik a dzogcsen egyik legfőbb attitűdje. Ezt különféleképpen meg lehet fogalmazni. Nemcselekvés, nemmegvalósítás, nemmeditáció, nemgyakorlás. Végül is mindegyik ugyanarra utal, hogy van itt ugyan feladat, de a feladat pont az, hogy a törekvést megszüntessük magunkban.

A törekvés az, ami köztem és az abszolút valóság között távolságot teremt.

Ugyanis, ha én azt tételezem, hogy itt vagyok individuális, korlátolt állapotban, ott pedig az abszolútum, amit el kell érnem, akkor az alapvetően egy pozitív dolog, hiszen valahonnan tartok valahová. De ha jobban megnézzük, ezzel kihelyezem az abszolútumot a távolba, azaz a törekvésen keresztül fogom pont eltávolítani magam a végső lényegtől. Kicsit paradox az egész, meg elég sok átgondolást igényel, hogy tényleg jól lássuk ennek a mögöttes logikáját.

Na, de azért nem mindegy, hogyan megy végbe ez a nemtörekvés. Van egy Keith Dowman nevezetű dzogcsen-mester, aki jár Magyarországra is. Én egyébként tisztelem. Egy angol származású tanító, sokáig élt Nepálban. De vitatkozom vele bizonyos kérdésekben. Ő azt mondja, hogy a modernitás például azért pozitívum, mert megszűnik a vallások, a tradíciók korlátozó ereje, és ez szabad utat ad a dzogcsen kiteljesítése irányába. Igen ám, de ha a nemtörekvés elvét olyan embernek tanítjuk meg, aki életében egy vallásos gyakorlatot nem végzett, és az Istenre törekvés sem jelenik meg az életében, vagyis

aki nem tudja, hogyan kell törekedni, életében nem csinálta, hogyan akarja felszámolni magában a törekvést?

Honnan tudja, hogy mi az, amit fel kell magában számolnia? Nem véletlen, hogy például tradicionálisan egy fél életet leélt valaki úgy, hogy kőkeményen végezte a gyakorlatokat napi szinten. És csak utána, mikor már elért egy szintet, ahonnan nem tudott tovább emelkedni, akkor jött a mester, és mondta, hogy az áttörés már egy új megközelítés révén történhet meg.

Dowman munkái hasznosak, de kizárólag őt tanulmányozva nem ismerhető meg a dzogcsen teljeskörűen

Vannak, akik azt mondják, hogy a dzogcsen azért tévtanítás, mert azt állítja, hogy már itt és most fennáll a végső valóság, ennélfogva nem kell semmit csinálni, már meg van oldva minden. Vannak is ilyen emberek, akik bármit csinálnak, legyenek alkoholisták, rá tudják fogni, hogy ez igazából az abszolút valóság önkifejeződése. És akkor itt minden tévedést meg lehet magyarázni, hogy miért helytálló. De

a dzogcsenben van egy határozott különbségtétel sems és sems nyid, azaz közönséges tudat és abszolút tudat között.

Sems nyid szó szerint azt jelenti, hogy „a tudat maga”. A dzogcsen sosem mondja azt, hogy a semsre érti a végső megvalósítottságot, hanem úgy kell elképzelni, hogy a közönséges tudatosság hátterében mindig ott van az abszolút tudatosság. És ha ezt felismerjük, ez azonnali módon érvényt szerez magának. De nem a közönséges tudat maga az, ami azonos a végső állapottal.

Ha a nemtörekvés az alapelv, akkor mégis mit kell csinálni? Azt látjuk, hogy nem kell csinálni semmit, de mégis vannak a dzogcsenben gyakorlatok.

Megfordul a megvalósítás iránya,

és már nem az a felállás, hogy kívülről egyre fokozatosan közeledek önnön lényegemhez, hanem már eleve a teljes tökéletesség állapotában vagyok. Ezért a gyakorlás egyfelől arra irányul, hogy az ennek felismerése előtt álló akadályokat eloszlatom. Másfelől arra irányul, hogy ennek az eleve meglévő tökéletességnek a kiáradását szintén akadálymentesítem.

Egyébként a legmagasabb rendű dzogcsen-gyakorlók, akik szerzetesi közösségben élnek, egész életükben végeznek – nemcsak dzogcsennel összefüggő – gyakorlatokat, rítusokat napi szinten. És már ebből is látszik, hogy a dzogcsenek nem kell szükségképpen kizárnia azt, hogy gyakorlatokat végzünk.

Ami különbözik, az a tudati hozzáállás.

Jese lama, az egyik legfontosabb nyingma dzogcsen szöveg, Agócs Tamás fordításában

A dzogcsen másik fő alapelve a nemkettősség. Ha nézünk egy klasszikus buddhista irányultságot, akkor ott nagyon élesen el van különítve egymástól a szanszára és a nirvána. Egyértelműen meg van fogalmazva, hogy most mi egy lehatárolt, korlátolt valóságban vagyunk, és meg van határozva, hogy milyen módszereket követve lehet elérni a nirvánába. A dzogcsen viszont azt mondja, hogy valójában maga

a megnyilvánult valóság is az abszolút tudatosság jegyében áll.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a felébredettségnek a jegyében áll. És ahogy az előbb is mondtam, a megnyilvánult valóság igazából az abszolút tökéletesség spontán kiáradását fogja jelezni.

Vagyis minden egyízű, ez a kifejezés a dzogcsenben gyakran előfordul. Egyízű minden. Tehát, ha egy példát veszek, itt van ez az asztal, és közönségesen az asztalt először úgy észlelem, mint asztal. Vagy ott van egy ember, akkor azt először egy embernek érzékelem, vagy szemetet látok az utcán, és azt mondom, hogy szemét. De

a végső megvalósítottság állapotából az ember mindig mindent tudatnak lát.

Tehát az asztal is tudatból van, az az ember is tudatból van, a szemét az utcán is tudatból van. Nincs igazán már különbség itt szanszára és nirvána között. Ezeket a fogalmakat egyébként használja a dzogcsen, de csak azért, hogy aztán rávezessen erre a végső egységre.

Egyébként a dzogcsenben elég sok paradoxon megjelenik, mert beszélek a nem kettősségről, és ott a következő tanítás, ami meg azt mondja ki, hogy rendkívüli jelentősége van a hármasságnak. Hogy van ez? Nincs is kettősség, osztatlanság van, és mégis van egy hármasság, amire folyton utalnak?

Megengedem magamnak, hogy azt mondjam,

annyira jelentős ez a hármasság, hogy ez a dzogcsen „szentháromsága”.

Ez az ürességnek, a tudatosságnak, illetve ezek nemkettősségének a hármassága. Többféle megnevezése van. Például összefüggésben áll a dharmakája, szambhógakája és nirmánakája hármasságával. Az üresség megfelel a térnek, a tudatosság a fénynek és ezek nemkettőssége megfelel az úgynevezett energiának vagy együttérzésnek. Az a logika áll a háttérben, hogyha a tudat végső ürességtermészetét felismerjük, és azt is felismerjük, hogy ez egyszersmind ragyogóan fényes, ha ennek nemkettősségét teljes mértékben megvalósítjuk magunkban, akkor ez az együttérzésnek nevezett jelenség formájában kiárad.

A bönben van ennek a hármasságnak egy olyan megnevezése, hogy má, bu, cál. Ez azt jelenti, hogy anya, fiú és energia. Ha már megemlítettem ezt a szentháromság kifejezést, nem nagyon kell megerőltetnünk magunkat, hogy felfedezzük a hasonlóságot a keresztény Szentháromsággal kapcsolatban. Ugyanis az anya az ürességgel, a végtelen kiterjedésű térrel kapcsolatos, ami mindennek alapot és hátteret ad. Ezt nem nehéz az Atyával megfeleltetni. Megnyilvánulatlan valóság, mindennek a hátterében ott van. Szülői jelentést hordoz mindkettő.

A fiú megfelel a fénynek. Ezt a Szentháromságban is Fiúnak nevezzük.

A Fiú a Logosz, aminek ugyancsak szoros kapcsolata van a fénnyel. És akkor ott van az ebből fakadó kiáradás, ami a Szentlélekkel áll összefüggésben. Nem akarom azt mondani, hogy ez a kettő ugyanazt jelenti, de van egy olyan tudományág, hogy összehasonlító vallástudomány. És ebből a szempontból érdekes vizsgálatokat lehetne végezni.

A dzogcsen hármassága és a tögál-gyakorlatok részletei kapcsán hasznos tanulmányok olvashatók a Sursum füzetek 4. számában

Említettem, hogy a Bardo thödolnak van kapcsolódása a dzogcsenhez, ami ezzel a hármassággal kapcsolatos. A Tibeti halottaskönyv azt írja le, hogy milyen halálon túli állapotokon megy keresztül az ember. A halál után először egy mindenre kiterjedő ürességgel találkozik, következő lépésben hatalmas fénnyel, és aztán ez a fény elkezd kibontakozni istenségekké és a legkülönfélébb jelenetekké. Ebben a hármasságban a dzogcsen említett hármassága jelenik meg. Így az életben végrehajtott dzogcsen-gyakorlatok a halál utáni folyamatok ideális átélését is segítik.

Térjünk át a gyakorlatokra.

Két fő gyakorlata van a dzogcsennek: a trekcsö és a tögál.

A trekcsö az üresség jegyében áll. Ezen keresztül e hármasság ürességaspektusát gyakoroljuk be. A dzogcsenben nem nagyon vannak fokozatok. Itt igazából csak annyi a cél, hogy a gondolatokhoz való ragaszkodást elvágjuk. Ha ezt tökéletesen és állandóan sikerül fenntartanunk, gyakorlatilag a tökéletes megszabaduláshoz már nagyon közel jutottunk.

A trekcsö azt jelenti, hogy átvágás. Azt a képzetet kell hozzátársítani, mint amikor egy kötélhez nagyon nehéz köveket kötnek, amit a vállunkon cipelünk. Majd jön valaki, és egy rendkívül éles késsel elvágja ezt a kötelet, és lehullik a teher a vállunkról. Ilyen értelemben jelent a trekcsö egy azonnali átvágást a tökéletes üresség állapotába.

Itt alapvető az, hogy a gondolatok nem ellenségek.

A gondolatok esetében is ugyanazt kell felismerni, mint amire már korábban utaltam, hogy ezek igazából önnön teremtőerőnknek a megnyilvánulásai. Garab Dordzse, aki a nyingma dzogcsen gyökérmestere, úgynevezett végrendeletében jól megfogalmazza ezt a fajta irányultságot. Három rövid, velős mondata van.

Első: „Közvetlenül megtapasztalva nyerj beavatást a tudatba.”
Második: „Döntsd el, hogy ez a tudat az egyetlen és egyedüli.”
Harmadik: „Győződj meg közvetlenül róla a felkelő gondolatok szabadságában.”

Ez a harmadik az, ami nagyon szorosan a trekcsőhöz tartozik. Nem alakítjuk át a gondolatokat, csak figyeljük, ahogy megteremtődnek és felszabadulnak. Ez maga a gyakorlat. A gondolatok felmerülésének figyelése, illetve a gondolatok valódi természetének felismerése nyomán fog feltárulni számunkra a tudat eredeti valósága.

Garab Dordzse

Hogy néz ki a dzogcsen beavatása? Sokat foglalkoztam a beavatás kérdésével, és nagyon sokáig egy olyan felfogásom volt ezzel kapcsolatban, hogy ez egy pontszerű dolog. Megtörténik, és onnantól fogva az ember beavatott, és egy másik tudatállapotban van. Valójában úgy történik, hogy a mester szemtől szemben van a tanítvánnyal. Tehát nem úgy, ahogy nyugaton megszoktuk. Nyugaton bevetté vált az a fajta beavatás, hogy van például egy százfős csoport, és a mester kollektíve mindenkit beavat. Nem mondom, hogy ez érvénytelen, de nem ez az eredeti tradicionális módja a dolgoknak. Szemtől szemben vannak. A mester tanításokat ad át a tanítványnak, és például hirtelen egy nagyot tapsol, és megijeszti a tanítványt, aki

az ijedség ezen állapotában a tökéletes gondolatmentességet megtapasztalja.

Innentől fogva ő még nem lesz ebben az állapotban, de már tudni fogja, hogy mi az az állapot, amit állandósítania kell a beavatást követő időszakban, ami akár hónapokig vagy évekig tartó gyakorlást is jelenthet.

A trekcsőhöz és magához a dzogcsenhez nagyon erőteljesen kapcsolódik az ég szimbóluma. Kiemelt szimbólum az égbolt, a nappali égbolt. Van is egy gyakorlat ezzel kapcsolatban. Ezt leginkább úgy lehet kivitelezni, ha hanyatt fekszünk, és az eget nézzük, és nincs semmi más a látóterünkben, és az égen sincsenek felhők. Ahogy ezt egy darabig figyeljük, azt vesszük észre, hogy ez

a közönséges, lehatárolt tudatosság, amiben általában vagyunk, kitágul.

Érdemes kipróbálni. Ezt anélkül is ki lehet próbálni, hogy az ember a gyakorlatokba beavatást kapott volna. De a hagyomány ezt például gyakorlattal is teszi.

Szerencsénkre Longcsenpa egyre több szövege olvasható magyarul

Ott a másik gyakorlat, amit a tögálnak nevezünk. Ez azt jelenti, hogy „kiugrás a koponyából”. Ez az a gyakorlat, ami tulajdonképpen a leginkább unikálissá teszi ezt a tradíciót, és ami leginkább megkülönbözteti más hagyományoktól. Ugyanis az, amiről most beszéltem, a trekcsö, lényegében más hagyományokra is jellemző.

Valószínűleg mindenki számára ismerős az élmény, hogy mondjuk a kék eget nézi, és cikázó fényszikrák jelennek meg a látótérben, vagy amőbaszerű alakzatok, vagy kis körök, amikre ha ránézünk, mindig odébb mozdulnak, nem lehet elkapni őket. Vagy azt az élményt, hogy felállunk, hirtelen megszédülünk és csillagokat látunk. Vagy ha megdörzsöljük a szemünket, akkor is fényt, meg különböző geometriai alakzatokat látunk. Aztán ott az a jelenség, amikor a napba nézünk, eltekintünk onnan, és még látjuk a foltját.

De mi köze ennek az egésznek a dzogcsenhez? Hát nagyon sok, úgy tűnik, hogy

az emberiség egyik legmagasabb rendű hagyományának a legmagasabb rendű gyakorlata ezekből a fényjelenségekből indul ki.

Nagyon meglepődtem, amikor először ezzel szembesültem. Ugyanis gyerekkoromban gyakran csináltam olyat, hogy vártam a szüleimre hosszan, és nézegettem az eget, és láttam, hogy ezek a kis úszkálók mozognak, és próbáltam elkapni őket. Majd kiderült felnőtt koromra, hogy ez egy magasrendű gyakorlás alapja.

Ha az ember ezeket a fényjelenségeket figyeli, egy idő után elkezdenek kibontakozni geometrikus formákká, aztán egy későbbi fázisban buddhák fognak belőle megformálódni, majd buddha családok. Ez egy olyan folyamat, ami az önmagunkban eleve meglévő teljes tökéletességnek az akadálytalan kiáradása.

A tökéletességet reprezentáló buddhák megjelenése jelzi, hogy sikerült igazán megalapozást találnunk az eleve jelenlévő abszolút tudatosságban, ami ideálisan így fejeződik ki.

Érdekes gyakorlatok vannak ezzel kapcsolatban. Az egyik az, amikor napfelkelte után nem sokkal, vagy napnyugta előtt nem sokkal a napba nézünk, és ezáltal próbáljuk a fényjelenségeket előidézni. Ugyanilyet lehet csinálni, ha a hold vagy a gyertyafény felé nézünk. Az égnézésnek is van egy olyan változata, ami már nem trekcsö, hanem tögál. De talán a legizgalmasabb mind közül a sötételvonulás, amit hagyományosan úgy végzünk, hogy

negyvenkilenc napon keresztül egy teljesen sötét kabinban meditálunk.

Egy szikrányi fény se juthat be ebbe a szobába. Naponta egyszer-kétszer kapunk enni. Jól kell szellőztetni ezt a szobát. A lényege pontosan ugyanaz, ami az előző gyakorlatoknak is, hogy fényjelenségeket produkáljunk. Ha ezt megfelelő tudatossággal csinálja az ember, egy idő után az előbb említett víziók ugyancsak meg fognak jelenni. Érdekes módon, a teljes sötétségből egy idő után fény fog feltámadni. Ez nem olyan fény, hogyha valaki más bejönne a szobába, ő is látná. Ezt csak én látom, de mégsem úgy látom, mintha puszta hallucináció lenne. Ez szoros összefüggésben áll a spirituális megvalósítással. A bardóról azt mondják, hogy az is negyvenkilenc napig tart. Így itt megint találunk egy összefüggést a bardo és a dzogcsen közt.

Tenzin Wangyal egyik korai munkája a dzogcsenről

A gyakorlat végső célja, hogy minden fenntartás nélkül, teljes egyértelműséggel lássuk, ahogyan ezek a víziók megjelennek a sötételvonuló szobában, ugyanúgy bontakozik ki az ébrenléti, emberi, közönséges világ is.

Pontosan ugyanaz a folyamat.

A dzogcsennek van szakrális anatómiája, amit úgy lehet leírni, hogy a szívben helyezkedik el Kuntuzangpo istenség vagy Szamantabhadra, az abszolút állapotot jelképező dharmakája buddha. Szubtilis csatornák vezetnek a szívtől a szemekig. Ha jól végezzük a tögál-gyakorlatokat, a fény szabadon ki tud áramolni a szemeken keresztül, és ezt mi a folyamatában meg tudjuk figyelni. Hogyan áll elő a szanszára? Van ez a spontán teremtő folyamat az emberben, de ő ezt a folyamatot átalussza. Már csak a végeredménnyel találkozik, és ez a végeredmény lehatárolt, tömör és megmásíthatatlan.

A tögál arra irányul, hogy a világ megteremtésének folyamatát kezdetben észleljük,

és még mielőtt megmerevedne, engedjük spontán felszabadulni.

A legmagasabb rendű mesterek, akik képesek ezt megvalósítani, elérik az úgynevezett szivárványtestet, ami csúcsra járatott esetben úgy néz ki, hogy a halál pillanatában teljesen eltűnik a test. Csak a haj, meg a körmök maradnak meg. Mind a mai napig vannak olyan megvalósítók, ezek a „gyengébb” megvalósítók, akik csak összezsugorodnak babaméretűre, de nem tűnnek el. Erről fotókat is találni, még az AI korszaka előttről, így talán kevésbé fenyeget a veszély, hogy hamisítvány legyen. Be vannak pólyálva, mint egy kisbaba, de egy öreg bácsi fejét látjuk.

Van egy ehhez hasonló jelenség, ami már nem szivárványtest. Ez egy speciális tudatos meghalási forma. Ezt tukdamnak nevezik, amikor az adott szerzetes meghal, és úgy marad, meditációs pozícióban napokon keresztül. A teste kihűl, nem lélegzik, de a szíve még meleg, és valami mereven tartja. A bön vezetője, Lopön Tenzin Namak 2025-ben elhunyt, a 100 éves születésnapi ünnepségét követően nem sokkal.

Hét napon keresztül meditációs pozícióban maradt.

Azt mondták a körülötte lévők, hogy különös illatok áradtak belőle, nagyon finom, kellemes illatok. Az égen szivárványfények voltak. A napot szivárvány vette körül, tehát nem egy szokványos boltíves szivárványt láthattunk. Az égen különféle helyeken szivárványfoltok voltak, pedig nem esett. Ez azt jelenti, hogy még a mai világban, a modern ellenerők dacára is úgymond „működnek” ezek a tradíciók. Annak ellenére is „működnek”, hogy nyugaton elterjesztették, és ott nagyobb az esélye a torzulásnak. Még ma is találkozhatunk ilyen különleges esetekkel.

Lopön Tenzin Namdak a tukdam állapotában

Ez lenne nagy vonalakban, amiről a dzogcsen szól. Egy előadásban nyilván nem lehet minden részletre kitérni, de talán tudtam egy átfogó képet adni arról, milyen kontextusban jelenik meg, illetve mik azok a fő megkülönböztető tényezők, amik alapján határozottan el tudjuk különíteni más hagyományoktól.

Járnak dzogcsen-tanítók Magyarországra is különféle irányokból. Van egy olyan irány, amit Csögyal Namkhai Norbu vagy Tenzin Wangyal Rinpoche képvisel, akik egy autentikus hagyományból érkeztek keletről, de kiléptek a rendjükből, és kicsit informális módon próbálják a dzogcsen igazságait megtanítani.

Van egy olyan vonal, ami tradicionálisabb. A 20. század második felétől például az említett Lopön Tenzin Namdak vagy nyingma vonalon Düdzsom Rinpocse vagy Dilgo Kjence Rinpocse. Tőlük magyarul is található több írás, kimondottan a dzogcsennel kapcsolatban is.

Van egy harmadik vonulat. A nyugati dzogcsen-mesterek, akik sok időt eltöltöttek keleten, hiteles beavatást kaptak, és szintén a maguk sajátos módján tanítják ezeket az igazságokat. Az említett Keith Dowman vagy John Myrdhin Reynolds olyannyira járnak ide, hogy pár éve itt is laknak.

Nekem az a javaslatom, hogyha valakit érdekel ez a tradíció, és jobban el akar benne mélyedni, akkor érdemes mindenkit megismerni. Nem biztos, hogy az a helyén való, ha valaki csak Tenzin Wangyal vonalára áll rá, vagy akárki más vonalára, mert úgy nem fog teljes képet kapni erről az egészről.

Zárásképp felolvasnám a Longcsenpa által írt Végtelen tér című mű két részletét, ahol a törekvéssel kapcsolatos hiányosságokra utal. Ő az egyik legmélyebben tisztelt dzogcsen-tanító a nyingma hagyományban.

„Ha alapvető természeted felismerésére vágysz, ami a lehető legmagasabb rendű cél, akkor hagyd a gyermeteg játékhoz hasonló gyakorlatokat, melyekkel csak kimeríted és megbéklyózod magad. Inkább engedd el magad a hiány formátlan terében. A természetes tapasztalás a teljes tökéletesség állapotában, melyet szándékosan nem lehet megvalósítani. Figyeld a dolgok mesterkéletlen, teljes azonosságát, és hagyj fel a kényszeredet erőfeszítéssel.”

Aztán a másik rész.

„Mivel minden egy, bennem minden tökéletes. Bennem, a teljes tökéletességben tökéletes minden. Ezért a szemlélet, a tevékenység és a fogalom útját szükségtelen erőltetni és megvalósítani. Ha azt nem tudod és erőltetni próbálod, az okság feletti valósággal ellentétesen cselekszel. Így nem éred el a szándék nélküli hatalmas örömöt, és tudatlan maradsz beteges igyekezeted miatt. Az okság feletti nagy tökéletesség tanítása nem a szerényebb adottságú tanítványoknak való, így nekik az ok és okozat tanítását kell követniük.”

Mindenkinek azt kívánom, hogy érje el azt a szintet, amikor már nem az ok-okozatiság tanításait kell követnie.

Gődény Jonatán

Előadás, Babérliget Könyvesbolt, 2026. február 24.

Szolipszizmussal foglalkozó korábbi írásomban néhány mondat erejéig kitértem a dzogcsen és a szolipszizmus kapcsolatára. [1] A jelen tanulmányban ennek részletesebb kifejtésére vállalkozom.

A dzogcsen (rdzogs chen) egyaránt a tibeti buddhizmus és az ettől eredetileg teljesen különálló tibeti bön hagyomány legmagasabb rendű irányzata. [2] Jelentése „nagy teljesség”, „teljes tökéletesség”. [3] A dzogcsen az úgynevezett „közvetlen ösvények” csoportjába sorolható, ahol a fokozatos megvalósítás helyett

a végső valóság azonnali, erőfeszítés nélküli felismerésére helyeződik a hangsúly.

A dzogcsen követője az abszolút igazságot nem létrehozza, eléri, megteremti vagy megvalósítja, hanem egyszerűen ráébred, hogy az már itt és most, eleve, teljes tökéletességként jelen van. Nem megalkotja, hanem egyszerűen belátja, hogy soha el nem veszített módon, minden pillanatban a rendelkezésére áll. Ahogy egy 18. századi szöveg, a Garuda röpte írja:

„Miért mondjátok, hogy nem látjátok azt, hogy önnön tudatotok a Buddha len-ne? Hiszen nem más az, mint ez a nem-alkotott, önnön fényében tündöklő ra-gyogás! Miért mondjátok, hogy nem értitek, min is kellene meditálni? Hiszen ezen egyáltalán nincs mit meditálni! Miért mondjátok, hogy saját tudatotokkal nem találjátok? Hiszen nem más az, mint ez a közvetlen jelen-tudat! Miért mondjátok, hogy nem látjátok a tudat valódi arcát? Hiszen nem más az, mint ez az éber, szakadatlan ragyogás! Miért mondjátok, hogy nem tudtok vele mit kezdeni? Hiszen ezzel egyáltalán nincs is mit csinálni! Miért mondjátok, hogy nem tudjátok hova tenni? Hiszen a tudat nyugvása és mozgása nem választható szét! Miért mondjátok, hogy a jelen-tudatot, a három buddhatestet nem tud-játok elérni, megvalósítani? Hiszen az minden erőfeszítés nélkül, önmagától megvalósul! Miért mondjátok, hogy ezt lehetetlen véghezvinni? Hiszen ezzel egyáltalán semmit sem lehet tenni! Miért mondjátok, hogy az ellenszerek nem használnak? Hiszen a gondolatok, alighogy megjelennek, azon nyomban meg is szabadulnak! Miért mondjátok, hogy nem ismeritek? Hiszen nem más, mint az itt-és-most észlelése!” [4]

Noha a dzogcsen a nemtörekvés elvét képviseli, két okból sem állítható, hogy a spirituális értelemben vett tétlenség álösvénye lenne. Egyfelől a nemtörekvés is egy módszer. A dzogcsen szerint az abszolút valóság feltárulásának kulcsmozzanata éppen abban rejlik, hogy nem akarom elérni. A „nem akarom elérni” azonban nem azt jelenti, hogy szó szerint nem érdekel, nem foglalkozom vele, és spirituálisan nem csinálok semmit, hanem azt, hogy maga a nemtörekvés a szellemi eszköze annak, hogy végső lényegem feltáruljon.

A végső valósághoz éppen az abszolútumhoz való ok–okozati viszonyulás téves berögződésének felszámolásán keresztül vezet az út.

Másfelől, az előkészítő gyakorlatokon túlmenően, a dzogcsennek van két konkrét, kimondottan rá jellemző spirituális gyakorlata is, amelyek szoros kapcsolatban állnak azzal, amit a szolipszizmus képvisel, de mielőtt kitérünk rájuk, vessünk egy pillantást magára a szolipszizmusra.

A jelen írás a László András tiszteletére készült tanulmánygyűjteményben jelent meg

László András tanításainak talán egyik legfontosabb üzenete, hogy a lét tuda-ti lét. [5] Nem tételezhető olyan valóság, ami ne tudati természetű, tudatban benne rejlő lenne. [6] Nem tételezhetők olyan világok, létformák, amik valahogy kikerülhetnének a tudat fennhatósága alól.

A lét csak tudati létként értelmezhető, és sehogy máshogy.

A szerző másik hangsúlyos, előbbivel szorosan összefüggő tanítása, hogy ez a tudat kizárólag saját tudatként ragadható meg. Ez a saját tudat nem azonos a feltétlen, abszolút tudattal, de nem is választható el attól. Az engem körülvevő valóság ily módon – bizonyos mértékben – már korlátolt állapotomban is egy tőlem függő, általam alakítható, bennem rejlő, velem végső soron egylényegű realitás lesz.

László András és Julius Evola, a metafizikai tradicionalizmus két explicite szolipszista képviselője a szolipszizmussal szemben egyetlen érdemi ellenvetést tart lehetségesnek, ez pedig megvalósításának hiánya vagy elégtelen volta. [7] A lét forrása bennem van, a tudat forrása bennem van, ezt mégsem vagyok képes maradéktalanul átélni, megtapasztalni. A szolipszizmus, bármennyire is koherens létszemlélet,

mint szemlélet önmagában nem kielégítő: be is kell teljesíteni.

Itt jön képbe az előbb megszakított gondolatmenet, a dzogcsen és annak két fő gyakorlata, a trekcsö (khregs chod) és a tögál (thod rgal). Míg a trekcsö célja – leegyszerűsítő megközelítésben – a közönséges elmebeli folyamatok, a hétköznapi életünket alapvetően meghatározó gondolatáramlás „átvágása”, egy következő lépésben a tögál már szó szerint a tudat eleven teremtői folyamatába ad közvetlen betekintést. És mi más nyújthatná a legmegfelelőbb átvezetést a szolipszizmus elméletéből annak gyakorlatába, mint egy kifejezetten a tudati teremtés folyamatát, és ebből kifolyólag a világ tudati természetét a szó legszorosabb értelmében demonstráló tradíció?

A dzogcsenben a jelenségvilág létrejöttét gyakran hasonlítják olyan agyagedényhez vagy bábuhoz, melynek üreges belsejében gyertyaláng ég. Ahogy a gyertyafény a bábu szemeinél lévő réseken kiárad, úgy árad ki a teremtés is az individuumból. [8] Ugyanilyen értelemben használják a lámpával belülről megvilágított ház hasonlatát, amely az ablakoknak köszönhetően a külső teret is bevilágítja. Ennek szellemében írják az egyik dzogcsen-szövegben:

„Minden jelenség pusztán a tudat megnyilvánulása.
Noha az egész külvilág jelenik meg előtted,
ez is csupán a tudat megnyilvánulása.
Noha a hat birodalom összes lénye jelenik meg előtted,
ők is csupán a tudat megnyilvánulásai.
Noha az emberek öröme és
a mennyek isteneinek gyönyöre jelenik meg előtted,
ez is csupán a tudat megnyilvánulása.
Noha a három kedvezőtlen létállapot szenvedései
jelennek meg előtted, ezek is csupán a tudat megnyilvánulásai.
Noha a nemtudást és a szenvedélyt jelképező
öt méreg jelenik meg előtted,
ezek is csupán a tudat megnyilvánulásai.
Noha az eredeti tudatosság, az önmagából eredő,
ősi tudatosság jelenik meg előtted,
ez is csupán a tudat megnyilvánulása.
Noha a nirvána felé vezető úton
helyes gondolatok ébrednek benned,
ezek is csupán a tudat megnyilvánulásai.
Noha démonok és gonosz szellemek akadályokat
görgetnek az utadba,
ezek is csupán a tudat megnyilvánulásai.
Noha istenek jelennek meg előtted,
és magasztos megvalósításokra teszel szert,
ezek is csupán a tudat megnyilvánulásai.
(…)
Noha a sehol nem keletkező lét és nem-lét feltárul előtted,
ez is csupán a tudat megnyilvánulása.
Nincs a földkerekségen egyetlen olyan jelenség,
mely ne a tudatból eredne.” [9]

A szolipszizmus gyakorlatilag ugyanerről beszél: az egyetlen, mindent felölelő, mindenek forrását képező abszolút tudatról. Ezt azonban a szolipszizmus többé-kevésbé elméleti elfogadásával nem fogja az ember igazán átütő erővel megtapasztalni. Lehetnek benyomásai, melyek abban erősítik meg, hogy önátélése és a világ működése korrelál, de metafizikai kizökkentségéből fakadóan a világot alapvetően mégiscsak valami tőle különállóként, saját lényét pedig lehatárolt és korlátolt módon fogja megélni. A trekcsö és a tögál azonban felszámolhatja ezt a problémát.

A szolipszizmus igazsága

A trekcsö a fogalommentes állapotban való időzést jelenti. Mint arra László András számtalanszor rávilágított, a fogalommentes kontempláció előkészületektől mentes megcélzása nem javasolt a kezdő törekvőnek, aki ráadásul a modern kor szülöttjeként hatványozottabb hiányosságokkal rendelkezik, mint a tradicionális korok tanítványai. Míg László András önkorrekció és előkészítés gyanánt a gondolkozási kvalitások kiművelését hangsúlyozza, [10] addig

a dzogcsenben eredetileg hosszú éveken keresztül több tízezerszer el kellett ismételni a különféle előkészítő gyakorlatokat,

mire beavatták a törekvőt a magasabb rendű tanításokba. [11] (Hasonlóan más tibeti irányzatokhoz, a bönben egyébként különös hagyománya van a rituális kézmozdulatokkal kísért, energikus szóbeli érvelésnek és vitának, ami szintén azt a steineri–scaligeroi–lászlói megközelítést támasztja alá, miszerint a gondolkozás feletti uralom megszerzése fontos állomás a szellemi kibontakozás útján.) [12] Akárhogy is, amennyiben a törekvő [13] éretté vált rá, el kell sajátítania a gondolatfelettiség állapotát. Ennek az egyúttal individualitás feletti állapotnak a megszilárdításával az ember kiszabadul a mindennapi ok–okozati összefüggések hálójából, és megtisztítja a terepet a tögál, a tudati teremtői folyamat közvetlen megtapasztalása előtt.

A trekcsö lényegében a tudat ürességének, végtelen terességének, mindent átható és betöltő voltának felismerésére irányul. Következésképp a trekcsö során az ember számára a jelenségvilág ürességtermészete is nyilvánvalóvá válik. Mivel képes felismerni eredeti természetüket, a zavaró tényezőket (gondolatok, érzések) sem megszüntetni nem akarja, mint ahogy azt a szútra (sūtra) buddhista rendszerében teszik, sem átalakítani nem akarja, ahogy az a tantra tibeti buddhista rendszerében szokás, hanem egyszerűen

hagyja azokat szabadon felbukkanni és eltűnni a nekik teret adó tudat ürességében.

A trekcsöben nincs jó és rossz, kellemes és kellemetlen, igaz és hamis, a törekvő ebben az állapotban mindent a tiszta tudatosság jegyében, „egyízűként” (ro gcig) tapasztal. [14]

A trekcsö, avagy a tiszta tudatosság feltárásának egyik általános gyakorlata a gondolatok önfelszabadító természetének vizsgálata. Noha itt is szerepet kapnak a gondolatok, ez a módszer nem azonos az úgynevezett „élő gondolkozás” gyakorlatával. Itt a törekvő nem akaratlagosan teremti meg a gondolatokat, hanem hagyja őket spontán megjelenni, anélkül, hogy ragaszkodást váltanának ki benne:

„Aztán, ha érzelem vagy gondolat merül föl benne, nyomozzátok ki, hogy először is honnan ered, aztán hol tartózkodik jelenleg, van-e színe vagy alakja, s végül, amikor a saját otthonában lenyugszik és szertefoszlik, hová tűnik, hová lesz, és merre távozik! Amikor meghaltok, vajon miképp távozhat el? Nyomozzatok utána jó alaposan, s addig vizsgálódjatok, míg teljes bizonyossággal meg nem állapítjátok, hogy tudatotok születetlen, halhatatlan, sehonnan sem keletkező, sehová sem tovatűnő, megfoghatatlan és kimondhatatlan üresség!” [15]

A mindenség fénye az emberben borítójának részlete

A trekcsö, az „átvágás” [16] elvileg önmagában is elegendő lenne a végső állapot, a nem pusztán európai és statikus értelemben vett abszolútum eléréséhez. Ám a tibeti hagyomány bevezette a tögál, az „átjutás” [17] szintjét, realizációs köreit is. A dzogcsen szerint a trekcsö még magában hordoz egyfajta szubtilis kettősséget, amennyiben a törekvőben a jelenségvilágtól való elszakadás hajlama továbbra is érvényesül. A „teljes tökéletesség” csak akkor tárul fel maradéktalanul, ha az abszolút valóságot éppúgy felismerem a világ kibontakozásában, mint a világon túliban. Erre irányul a tögál gyakorlata. A trekcsö az egyetlen, határtalan, minden „mást” kizáró és felülmúló tudat szolipszista felfogását támasztja alá, a tögál azonban ezen is túlmutat, a szolipszizmusnak látszólag ellentmondó kívánalmakkal.

A tögál a jelenségvilág feltárulásának olyasfajta megtapasztalását teszi lehetővé, ami nem jár együtt a tiszta tudatosság állapotából való kizuhanással,

és ami ily módon nem engedi meg az objektum és a szubjektum éles elválasztódását. Így a törekvő a tögálnak köszönhetően nemcsak a világtól való eloldódás nirvánai magaslataiban (trekcsö), hanem a világ játékos kibontakozásának folyamatát megtapasztalva (tögál) is teljesen önmaga maradhat. A dzogcsen szerint ugyanis a teljes önazonosság csak akkor valósulhat meg, ha a törekvő a megnyilvánuló világban is önmagára lel. A végső valóság eléréséhez e hagyomány megközelítésében nem elég a kondicionálatlan metafizikai állapot megvalósítása, az csak a megszabadulás és kibontakozás, a nirvána (nirvāṇa) és szanszára (saṁsāra) elválaszthatatlan egységében lelhető fel. A tögál ennek mintegy a beteljesítője. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a trekcsö az isteni valóság statikus és üres, míg a tögál annak dinamikus és fényteli oldalát képviseli. [18] Ismét egy másik megközelítésben azt mondhatjuk, a trekcsö a felmerülő benső jelenségek tudati voltának, önmagammal való egylényegűségének azonnali felismerését célozza meg, míg a tögál arra irányul, hogy végigkövesse ezen jelenségek külső kibontakozását, ami felett a közönséges tapasztalat átsiklik, és aminek ebből kifolyólag már csak az eredményével szembesül. [19] Keith Dowman a különbséget így magyarázza:

„Az átvágásban a látszólag külső megnyilvánulások, mint a sziklák és a hegyek, sziklák és hegyek maradnak, az átjutásban azonban a sziklák és a hegyek lebomlanak tiszta fényformákká”. [20]

Egy 14. századi forrásban Longcsenpa ekképp határozza meg e két fogalom viszonyát:

„A primordiális állapotnak két arca van: megnyilvánulás és üresség. Ennek megfelelően a tiszta tudatosság dinamikus ereje (rtsal) két részből áll: a megnyilvánulás dinamikus erejéből és az üresség dinamikus erejéből.

A megnyilvánulás dinamikus ereje hozza létre a testet, a tárgyakat és az összes változatosan megjelenő létezőt, ami feltárul. Ezek mind a spontán megvalósítás lefokozott dinamikus erejének következményei.

Az üresség dinamikus ereje hozza létre a mozgó tudatot. Ez alap nélkül, változatosan kibontakozik. Ha a mozgó tudatot önkéntelen kibontakozásának pillanatában azonnal megfigyeljük, semmissé lesz. Ez a tiszta tudatosság dinamikus erejéből önmagától kel fel.

Mivel az eredendő minőségek tökéletlenül jelennek meg, a két dinamikus erő a zavarodottság tapasztalatának állapotait idézik elő. Két módszer van, ami megtisztítja e kettőt: átvágás és átjutás.

(…)

Az átvágás a tudatot tisztítja meg (…), az átjutás pedig a tárgyi világot és a testet.” [21]

Azonban – miként Dowman a Jese láma előszavában Dzsigme Lingpát idézve rámutat – akkor járunk el helyesen, ha végső soron a kettőt egységben kezeljük: 

„nem lehet elégszer hangsúlyozni: nincs tögál trekcsö nélkül; nincs trekcsö tögál nélkül. Tapasztalás és üresség elválaszthatatlan: el kellene talán különítenünk őket, hogy megváltoztassuk az előbbi formáját vagy megtisztítsuk az utóbbi természetét? Teresség és tiszta jelenlét egy és ugyanaz”. [22]

Teremtő látás tibeti ábrázolása

A tögálnak vannak fényforrás segítségével, valamint teljes sötétségben végzett gyakorlatai. Előbbibe az égre, a Napba, a Holdba vagy a gyertya lángjába tekintés tartozik, utóbbiba pedig a teljes sötétségben való időzés. Már a közönséges, hétköznapi tapasztalás során is arra lehetünk figyelmesek, hogy a tiszta, felhőtől mentes égbolt nézése során a kék háttér előtt apró, minden irányban cikázó fényszikrák jelennek meg. [23] Sőt, jobban megfigyelve az is nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a furcsa fénypontok, foltok, bevillanások kevésbé észrevehető módon mindig is ott „ólálkodnak” a látóterünkben, csak többnyire nem tulajdonítunk jelentőséget nekik (vagy ha igen, az ember általánosságban hajlamos arra gondolni, hogy valami rendellenesség, az orvostudomány figyelmére számot tartó jelenség). Az ég nézése során arra a másik általánosan ismert jelenségre is felfigyelhetünk, hogy áttetsző fonalak, koncentrikus körök, amőbaszerű alakzatok vagy például a légy átlátszó szárnyához hasonlatos jelenségek úszkálnak a látómezőnkben, amik mindig odébb mozdulnak, ha a szemünket rájuk irányítjuk. A Nap, a Hold és a gyertyafény szintén hasonló vizuális jelenségeket idéznek elő. [24] Például ha a Nap felé hunyorogva nézünk, a szempillák által megszűrt fény – ami ebből kifolyólag olykor szivárványfény – lesz az, ami ezen alakzatok megjelenésének háttereként szolgál. [25] Hasonló eredményt kapunk, ha egy fényforrás felé tartott kristályt nézünk közelről, vagy ha egy szemünkben úszó könny- vagy vízcsepp szűri meg és nagyítja fel a rávetülő fényt. De ilyesmik bontakoznak ki például akkor is, amikor hirtelen felállunk, megszédülünk és „csillagokat látunk”, vagy amikor megnyomjuk vagy megdörzsöljük a szemünket, avagy amikor hosszasan nézünk egy tárgyat, majd hirtelen levesszük róla a tekintetünket, és a tárgy körvonalait egy röpke pillanatra még mindig észleljük. [26]

A tögál ezeknek a jelenségeknek a figyeléséről szól, melyek egy idő után elkezdenek kibontakozni. [27]

A fényszikrák, a szemben úszkáló alakzatok, a kisebb-nagyobb áttetsző korongok, fényfoltok egy idő után megsokasodnak, megnagyobbodnak, mígnem buddhák és különféle buddhabirodalmak csodálatos vízióit tárják a szemlélődő elé. [28] A külső fényforrások ezekben a módszerekben az úgynevezett „benső fény” kiáradásának előidézői, vagy ahogy a hagyomány interpretátorai mondják, „másodlagos okai”. [29]

A másik módszer, hogy a törekvő hosszú heteket, akár hónapokat tölt el egy teljesen sötét szobában. [30] Különféle testhelyzetek felvételét, vizualizációk végzését vagy a szem rendszeres megnyomását követően az imént említett jelenségek szintúgy megjelennek, majd a gyakorlás tökéletesítésével egyre állandóbbá és kiteljesedettebbé válnak. [31]

A gyakorlás célja annak felismerése, hogy az így megjelenő víziók mintájára bontakozik ki a közönséges tapasztalat számára feltáruló világ is.

A legmagasabb rendű megvalósítók esetében ez a vizuális kibontakozás és az a világ, amit az ember általánosságban külvilágnak nevez, megszűnik különállónak lenni. [32] Ezzel együtt maradéktalanul felszámolásra kerül az a kettősség is, amit a törekvő lehatárolt önmaga és a világ között tapasztal. A megvalósító felismeri, hogy ez az önnön ürességéből fakadó tudati fény építi fel az egész világot. Így káprázat és valóság, külső és belső eggyé olvad. A törekvő a valóság illuzórius természetét, hiánytalanul tudati mivoltát innentől nemcsak tudni fogja, hanem a szó legszorosabb értelmében látni is. Lopön Tenzin Namdak megfogalmazásában:

„A tögál-víziók adják meg a kulcsot annak felismerésére, hogy a hétköznapi élet sem több puszta kivetítésnél és illúziónál. A tögál gyakorlása során szerzett tudásunkat rávetíthetjük a hétköznapi életünkre is. Összehasonlíthatjuk őket, és felfedezzük, hogy az úgynevezett »normális életünk« is csak illúzió.” [33]

A dzogcsen ezen gyakorlata – még ha a tradicionális tanokkal és terminológiákkal nehezen is összevethetők bizonyos modern kifejezések – erősen emlékeztet a szolipszizmus megközelítésére. A víziók a tradíció szerint ugyan nem a lehatárolt egóból erednek, hanem az abszolút tudatosságból, elmondható, hogy a folyamat alanya kezdetben mégis az az individuális én, amely a metafizikai szolipszizmusnak is kiindulópontja.

A dzogcsen szerint a szóban forgó isteni fény az ember tulajdon szívében lakozik,

ami a szívhez kapcsolódó szubtilis csatornákon keresztül felemelkedik a szemekhez, és ott kiárad a külső térbe. [34] Vagyis e teremtői folyamat bizonyos mértékben már a személyes én – az én tulajdon énem – szintjén is érvényesül, csak ebben az esetben még többnyire öntudatlan és lefokozott formában.

A szivárványtest 19. századi ábrázolása (Padmaszambhava)

Az individuum ugyanakkor csupán kiindulópont, a kiáradás tökéletesedése végül a személyes én felszámolásához vezet. A kiáradás egyet jelent a tudat testi és individuális korlátok alóli megszabadításával, aminek végső jele az úgynevezett szivárványtest (’ja’ lus).

A legkiválóbb megvalósítók halálakor testük az eredeti testméret törtrészére zsugorodik, kivételes esetekben pedig – a tisztátalanságot jelképező körmöket és a szőrzetet leszámítva – teljesen eltűnik.

Ez az igazolása annak, hogy a mester a durva fizikai szintig elmenően, „csontjaiig hatolóan” képes volt realizálni a valóság tudat- és ürességtermészetét. Noha e feloldódási folyamatot külső szempontból írják le, mintha a megvalósító eltűnne a világból, az eddig elmagyarázott logika alapján nem nehéz belátni, hogy az átélő szemszögéből ez az eltűnés nem csupán a testre, hanem tulajdonképpen az egész világra érvényes. Ami egy külső szemlélőnek a test csodálatos elillanása, az a megvalósító szemében a világ totalitásának abszolút tudatban való feloldódása. Belülről nézve nincs értelme a szellemi megvalósítás ellenére is fennmaradó külvilágról beszélni, hiszen éppen a valóság teljesen tudati mivoltának, és ebből következően a tulajdonképpeni megvalósításnak cáfolata lenne. Mert vagy arról beszélünk, hogy a világ teljes egészében tudat- és illúziótermészetű, és akkor a szivárványtest megvalósulásakor szükségképpen fel kell oldódnia, vagy arról, hogy nem tűnik el, mely esetben viszont nem igazán mondhatjuk, hogy teljes egészében tudatiként és illuzóriusként sikerült felismernünk. Ahogy Longcsenpa írja:

„Ahogy a lovak eltűnnek, s velük az elefántok is,
amint a bűvész varázsigéje megtörik,
úgy a szennyes forgatagnak észlelt kettősség
saját eredeti lényegébe oldódik fel,
és tisztán üres ekkor, minden azonosságát elveszítve.” [35]

A dzogcsenben az úgynevezett külvilág felé mérhetetlen együttérzést tanúsító bódhiszattvai (bodhisattva) attitűd is átalakul, noha nem vész el. Nem szükségszerű már a más lelkek üdvéért való aktív tevékenykedés, mivel ebben az esetben a megvalósító puszta létével sem tesz mást, mint a teremtett lények, és tágabb értelemben az egész teremtett világ szakadatlan felszabadítását. Megint csak Longcsenpa megfogalmazásában:

„Mivel mindenki már a tiszta tudat szintjén tartózkodik,
A bódhiszattvák és tudásőrzők szintjeit nem kell gyakorolni,
Mivel azok erőfeszítés nélkül, önkéntelenül valósulnak meg,
A lényekért való munkálkodást pedig soha sem kell erőltetni.” [36]

A tögál formájában megnyilvánuló teremtés mágikus teremtés. De nem akaratlagos teremtés, legalábbis nem egy olyan akarat eredménye, amit közönségesen így nevezünk, hanem az abszolútum minden erőfeszítéstől mentes, spontán, tökéletesen szabad önkitárulkozása. A dzogcsen szolipszizmusa végső céljában nem, csupán módszerében különbözik némileg a lászlói vagy evolai szolipszizmus aktív, heroikus, akaratlagos és tantrikus attitűdöt megidéző jellegétől. [37] Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a dzogcsen akarat- és törekvésmentessége nem jelenti azt, hogy az önfeladás, a másban való passzív feloldódás, egy téves értelemben vett miszticizmus jegyében állna. [38] A dzogcsen gyakorlója nem oldódik fel lényegi önmagát feladó módon semmiben, ahogy nem is cselekvőként törekszik a megvalósításra, mert

eleve úgy tekint magára, mint aki a buddhaság állapotában tartózkodik.

Tulajdonképpen mind a két megközelítési mód felett áll. Az ő feladata ezért nem a buddhaminőség elérése, ami a szellemi utak általános célja, hanem ennek az eleve meglévő abszolút tudatosságnak a felismerése, ami a trekcsö, és a szabadjára engedése, ami maga a tögál. A víziók kezdetben tűnhetnek úgy, mint amelyek tőlem független erő megnyilvánulásai, de a gyakorlás pontosan arra irányul, hogy egyre nyilvánvalóbbá váljon: belőlem, önnön lényegemből fakadnak.

Ennek a teremtésnek nincs meghatározott, racionálisan körvonalazható célja és értelme, a tiszta tudat egyszerűen önmaga.

Olyan teremtés ez, amely nem alvad meg, nem dermed meg, nem távolodik el, nem zuhan ki a mindent felölelő egységből.

Egyszerre képviseli a megnyilvánulást és a feloldódást, a kitárulkozást és e kitárulkozás ellobbanását, a korlátozó alakot öltést és e korlátozás azonnali felszabadulását. Végső soron kiderül: nincs más, és nem is volt más soha. Nincs visszaút az abszolút tudatba, mert soha nem is hagytam el. Szanszára és nirvána, üresség és tudatosság, tér és fény öröktől fogva elválaszthatatlanul egy, és ebben a mindent felülmúló egységben áll az én valódi természetem. Így tanít bennünket a dzogcsen a szolipszizmus abszolút nemkettősségére.

Gődény Jonatán

A szolipszizmus igazsága. Budapest, 2022, Aktémosyné, 283–297. o.

JEGYZETEK

[1] Az én nem van: én vagyok. Magyar Hüperión (Budapest) 8. évf. (2020) 2. sz. (ősz) 231–234. o.

[2] A „legmagasabb rendű irányzat” nem az én önkényes definícióm, hanem atijógaként a tibeti buddhizmus, „ok–okozatiság feletti ösvényként” pedig a bön hagyomány meghatározása. A bön különféle irányzatainak, valamint a bön dzogcsen és a buddhista dzogcsen kapcsolatának kérdésében lásd például The oral tradition from Zhang-zhung. An introduction to the Bonpo Dzogchen teachings of the oral tradition from Zhang-zhung known as Zhang-zhung snyan-rgyud. Szerk. és ford. John Myrdhin Reynolds. 2. kiad. Kathmandu, 2006, Vajra Publications, 3–16. o. A bön dzogcsen egyik legátfogóbb, magyarul is olvasható kifejtését illetően lásd Lopön Tenzin Namdak: Bönpo dzogcsen-taní-tások. Ford. Erdődy Péter. Budapest, 2020, Bódhiszattva. A teljesség igénye nélkül felsorolok néhány szerzőt, akik tanítói, magyarázói, fordítói vagy tudományos szempontból megfelelő eligazítást nyújthatnak a témában: Longcsenpa, Patrul Rinpocse, Düdzsom Rinpocse, Dilgo Khjence, Szögyal Rinpocse, Lopön Tenzin Namdak, Tenzin Wangyal, Namkhai Norbu, Per Kværne, Jean-Luc Achard, David Germano, Ian A. Baker, Keith Dowman, John Myrdhin Reynolds, James Low, Agócs Tamás, Németh Norbert, Váradi-Szitha Ábel stb. Az eredeti dzogcsen-szövegek, illetve a dzogcsen-interpretációk magyarra fordítása, ha nem is túl gyors ütemben, egyre gyarapszik (főleg az utóbbiaké), noha mennyiségi és bizonyos esetekben minőségi szempontból sem tekinthető még ideálisnak. A témával kapcsolatos tudományos jellegű tanulmányok magyar nyelvű felhozatala pedig kimondottan szegényes.

[3] A buddhista dzogcsen elméletének és történelmi hátterének magyar nyelvű bemutatása kapcsán lásd Agócs Tamás fordítói bevezetőjét in Longcsen Rabdzsam (Longcsenpa): Végtelen Tér. Alapvető természetünk kincsesháza. Budapest, 2012, Cartaphilus, 7–25. o.

[4] Sabkar Lama: A Garuda röpte. Ford. Tóth Zsuzsanna. H. n., 2003, A Tan Kapuja Budd-hista Főiskola, 37. o.

[5] Vö. László András: A lét és a tudat a metafizikai tradíció megvilágításában. Őshagyomány (Budapest) 2. sz. (1991. május) 2–13. o.

[6] Ebben az írásban tudaton – ellentétben az általános dzogcsen-szövegekkel – nem a lehatárolt tudatot (sems) értem, hanem a tiszta tudatot (sems nyid, rig pa).

[7] Vö. „Egyetlen dubitatív ellenvetésnek lehet – rövid ideig fenntarthatóan – viszonylagos és részleges, de így is csak látszólagos érvénye, ez pedig a következő: (…) nem – vagy csak igen korlátozottan – vagyok ura önnön világomnak.” László András: Tradicionalitás és létszemlélet. 2. kiad. Budapest, 2014, Persica, 34–35. o. Valamint: „A világot helyesen az én megnyilvánulásomra redukálhatom, de mely pontig vezethetem vissza az akaratomra és a szabadságomra?” Julius Evola: Az individuum és a világ létesülése. Ford. Molnár András – Domján László. Debrecen, 2011, Kvintesszencia /Regulus kollekció 6/, 26. o.

[8] Vö. Lopön Tenzin Namdak: i. m. 211. o.

[9] Önfelszabadítás a meztelen tudatosság látásmódja révén. Bevezetés a tudat természetébe. Szerk. John Myrdhin Reynolds. Ford. Erdődy Péter. Budapest, 2019, Bódhiszattva, 48–50. o.

[10] Az önkorrekciónak és a gondolkozás spirituális előkészítésben betöltött szerepének vonatkozásában lásd László András: Néhány vázlatos megjegyzés a yogának főként a yama, másodsorban a niyama fokozatával kapcsolatban. In Láthatatlan rezgéseim tánca minden. A hetvenéves László András köszöntése. Szerk. Horváth Róbert – Murányi Tibor. Budapest, 2012, Aktémosyné, 35–38. o.

[11] Ezen előkészítő gyakorlatok részletes kifejtését illetően lásd például Patrul Rinpocse: Tökéletes tanítóm szavai. A tibeti buddhizmus gyakorlatának átfogó kézikönyve a Nagy Tökéletesség (dzogcsen) tanítása alapján. Ford. Pressing Lajos. Budapest, 2017, Satori-Book.

[12] Hogy miképp is néz ki ez a gyakorlatban, azt a következő felvétel jobban elmondja minden szónál: https://youtu.be/-D2rLYi8VxE. (Utoljára megtekintve: 2021. 03. 16.)

[13] A dzogcsen követőjét „törekvőnek” vagy „megvalósítónak” nevezni a fentebb nevezett okokból ellentmondásosnak hathat, jobb híján mégis élni fogok a kifejezésekkel.

[14] Vö. Sabkar Lama: A hatalmas Garuda lebegése. Ford. Agócs Tamás. H. n., 2021, Dzogcsen Fórum.

[15] Sabkar Lama: A Garuda szárnyalása. Ford. Agócs Tamás. Online forrás: https://www.agocstamas.hu/a-garuda-szarnyalasa. (Utoljára megtekintve: 2021. 03. 16.)

[16] A trekcsö jelentése „átvágás”, ami a gondolatok áramlásásának átvágására, felülmúlására utal. A kadak trekcsö (ka dag khregs chod) kifejezés szó szerinti jelentése a diszkurzív, mentális mozgások „átvágása a primordiális tisztaság eléréséért”. Vö. Ian A. Baker: Yoga and physical culture in Vajrayāna Buddhism and Dzogchen, with special reference to Tertön Pema Lingpa’s ‘Secret key to the winds and channels’. In Mandala of 21st century perspectives. Proceedings of the International Conference on tradition and innovation in Vajrayana Buddhism. Szerk. Dasho Karma Ura – Dorji Penjore – Chhimi Dem. Thimphu, 2017, Centre for Bhutan Studies, 73. o.

[17] A tögál jelentése „átjutás”, ami a víziók spontán kiáradására utal. A lhundrup tögál (lhun grub thod rgal) kifejezés szó szerinti jelentése „kiugrás a koponyából a spontán tökéletesség állapotába”. Uo. 85. o. Mások ezt „közvetlen transzcendálásnak” (direct transcendence) fordítják. Vö. David Germano: The shifting terrain of the Tantric bodies of Buddhas and Buddhists from an Atiyoga perspective. In The Pandita and the Siddha. Tibetan studies in honour of E. Gene Smith. Szerk. Ramon Prats. Dharamszala, 2007, Amnye Machen Institute, 64. o.

[18] Mivel a dzogcsen a nemkettősség elvére kiemelten centrált tradíció, az ilyesfajta megkülönböztetéseknek (mint például a trekcsö és a tögál, vagy a teresség [kun gzi] és a tudatosság [rig pa] kettőssége, valamint az üresség [stong pa], a fény [gsal ba] és az energia [rtsal] vagy a lényeg [ngo bo], a természet [rang bzhin] és az együttérzés [thugs rje] hármassága stb.) csak átmeneti jogosultságuk van. Azért alkalmazza ezeket, hogy a kezdők is némi fogalmat alkothassanak a racionalitást felülmúló igazságokról. Emiatt bizonyos fogalmak esetén előfordul, hogy némileg összemosódnak a jelentések. Vö. Marc-Henri Deroche: The rDzogs chen doctrine of the three gnoses (ye shes gsum). An analysis of Klong chen pa’s exegesis and his sources. Revue d’Études Tibétaines (Párizs) 33. sz. (2015. október) 187–230. o. Mindemellett e fogalmak értelmezése során bizonyos hangsúlyeltolódásokkal is számolnunk kell, attól függően, hogy az adott hagyományvonulat a végső valóság tudatosságaspektusát (sems sde), ürességaspektusát (klong sde) vagy e kettő egységét (man ngag sde) helyezi előtérbe.

[19] Vö. azzal, amit László András mond datum–datio–dator hármasságáról. László András: A mindenség fénye az emberben. Érpatak, 2004, Sophia Perennis, 71–73. o.

[20] In Jigme Lingpa: The Yeshe Lama. Szerk. és ford. Keith Dowman. H. n., 2014, Dzogchen Now! Books. Ebook-változat: 345/4240.

[21] Marc-Henri Deroche: i. m. 216–217. o.

[22] In Jigme Lingpa: The Yeshe Lama. Szerk. és ford. Keith Dowman. Id. kiad. 354–358/4240.

[23] A tiszta égbolt figyelése nemcsak tögál-, hanem – ezt megelőzően – trekcsö-gyakorlat is. A teljes látóteret betöltő, zavartalan égbolt szemlélésének gyakorlata önnön tudatom határtalanságát hivatott felébreszteni. Itt bizonyos szempontból a tudat benső terességének és az ég által képviselt külső térnek az egyesítése megy végbe. A felhőktől mentes eget hosszasan figyelve ténylegesen az lesz a benyomásunk, mintha közönséges tudatunk mérhetetlenül kitágulna, illetve levetkőznénk testi korlátainkat és fizikai hordozónkat egy „tértestre” cserélnénk le. Ezt a folyamatot a dzogcsenben az „anya” (tér, üresség) és a „fiú” (fény, tudatosság) találkozásának nevezik. Vö. Tenzin Wangyal egyik dzogcsennel kapcsolatos könyvének két fontos fejezetével: A tudat természetének csodái. A dzogcsen esszenciája Tibet ősi bön hagyományában. Budapest, 2018, Filosz, 165–182. o.

[24] A fényforrásokba nem közvetlenül nézünk bele, valamivel melléjük vagy alájuk kell tekinteni. A Nap esetében pedig csak a kora reggeli vagy a napnyugtát megelőző órák jöhetnek szóba, amikor a fénye nem túl erős. Vö. Translation of the Seven-fold cycle of the clear light. In The practice of Dzogchen in the Zhang Zhung tradition of Tibet. Szerk. és ford. John Myrdhin Reynolds. Kathmandu, 2011, Vajra Publications, 255. o.

[25] Érdekesség, hogy ez a megszűrt szivárványfény és a benne megjelenő körök a pávatoll mintázatához hasonlatosak, ami a dzogcsen egyik fő szimbóluma.

[26] Ezekről a víziókról többek között a tibeti Lukhang-templom híres falfestményei alapján alkothatunk némi elképzelést. Vö. Ian A. Baker: The Dalai Lama’s secret temple. New York, 2000, Thames Hudson Inc.

[27] Ahogy más hagyományokban, úgy a dzogcsenben is kiemelt előkészítő gyakorlatnak minősül az egyhegyű koncentráció (zhi gnas). E képesség elsajátítása egyfelől átvezetésként szolgál a kontemplációba, másfelől a tögál folyton mozgásban lévő alakzatainak rögzítése miatt is fontos, ami a víziók további kibontakozásának előfeltétele.

[28] Ian A. Baker hívja fel a figyelmet arra, hogy a tögál során tulajdonképpen egytől egyig olyan jelenségekkel gyakorolnak, amik se nem egészen objektívek, se nem egészen szubjektívek. Nem objektívek, mert az adott, szemen belüli fényjelenséget csak az adott illető látja, senki más, de nem is szubjektívek, mert ezek nem elképzelt, hanem ténylegesen látott dolgok. A leírások alapján nem mindig egyértelmű, pontosan mit is kell figyelni a tögál gyakorlásakor. Többek közt Bakernél ennek egészen pontos meghatározásával találkozunk, aki elmondja, hogy itt valójában az úgynevezett entoptikai (szemen belüli) jelenségek figyeléséről van szó. Ezek a tulajdonképpeni kiindulópontjai a később egyre látványosabbá váló vízióknak. Lásd Ian A. Baker: Yoga and physical culture in Vajrayāna Buddhism and Dzogchen, with special reference to Tertön Pema Lingpa’s ‘Secret key to the winds and channels’. Id. kiad. 86. o.

[29] Lopön Tenzin Namdaknak, a bön dzogcsen legnagyobb élő mesterének elmondása szerint (i. m. 209. o.) ezeket a fényeket már nem a fizikai szemünkkel, hanem a rigpa (rig pa) szemünkkel (gyakorlatilag a tiszta tudatunkkal) látjuk. Megjegyzendő, hogy noha a hagyomány a legnagyobb hangsúlyt a látásra helyezi, ugyanezen logika alapján a hallással kapcsolatosan is végeznek gyakorlatokat. Érdekes, hogy a hindú szánkhjával (sāṁkhya) ellentétben a dzogcsenben nem a hallást, hanem a látást hozzák összefüggésbe a tér elemmel, ami az elemek közül a legkitüntetettebb. Vö. Tenzin Wangyal: i. m. 178. o.

[30] Hasonlóan a szúfi hagyomány khalwat gyakorlatához. Itt azonban kevésbé hangsúlyos a víziók megjelenése. Tibetben és Indiában is ismeretesek olyan sötételvonulások, amelyek – a dzogcsen fogalomkészleténél maradva – nem a tögálra, hanem kimondottan a trekcsöre irányulnak.

[31] A leírások alapján úgy tűnik, a bön szóbeli hagyományvonulatának (zhang-zhung snyan-rgyud) sötételvonulása inkább a vizualizációkra, míg a buddhista csiti jóga (chiti yoga) hagyománya a szemek megnyomására helyezi a hangsúlyt. A fő gyakorlat azonban mindkét esetben a kontemplációban (trekcsö) való időzés. A tanítók nem győzik eleget hangsúlyozni, hogy a tiszta tudatosságban (trekcsö) való megfelelő elmélyedés nélkül a víziók figyelése nem sokkal ér többet annál, mintha moziban megnéznénk egy filmet. Vö. Paro Tertön: The visions of the night. Instructions on the practice of dark retreat according to Dzogchen tradition of Chiti Yoga. Ford. Jean-Luc Achard – Marianne Ginalsky. H. n., 2019, Kyung-lung. Valamint Translation of the Seven-fold cycle of the clear light. In The practice of Dzogchen in the Zhang Zhung tradition of Tibet. Szerk. és ford. John Myrdhin Reynolds. Id. kiad. 244–325. o.

[32] Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a legkiválóbb dzogcsengyakorlók olyan fényjelen-ségeket produkálnak, amiket nemcsak ők, hanem a külső szemlélők is észlelnek. Lásd például az egyik 19–20. századi bön mester életéről és különösen a haláláról szóló be-számolót: Lopön Tenzin Namdak: Biography of Shardza Tashi Gyaltsen. In Shardza Tashi Gyaltsen: Heart drops of Dharmakaya. New York, 2002, Snow Lion Publications, 26–29. o. Egy másik hasonló eset leírása megtalálható: Cevang Döngyel Khenpo: A félelemnélküli elpusztíthatatlan bölcsesség fénye. H. H. Düdzsom rinpocse élete és öröksége. Budapest, 2010, Satori-Book, 199–208. o.

[33] Lopön Tenzin Namdak: Bönpo dzogcsen-tanítások. Id. kiad. 212. o.

[34] E folyamat részletes bemutatása és a kapcsolódó szövegek angol fordítása megtalálható: The six lamps. Secret Dzogchen instructions of the Bön tradition. Szerk. és ford. Jean-Luc Achard. Somerville, 2017, Wisdom Publications. Valamint Naked seeing. The great per-fection, the wheel of time, and visionary Buddhism in renaissance Tibet. Szerk. és ford. Christopher Hatchell. New York, 2014, Oxford University Press.

[35] Longcsenpa: Májá jóga. Enyhülést lelni a bűvöletben. Szerk. Keith Dowman. Ford. Fejér Balázs. Budapest, 2013, Bódhiszattva Kiadó, 69–70. o.

[36] Longcsen Rabdzsam (Longcsenpa): Végtelen Tér. Alapvető természetünk kincsesháza. Id. kiad. 102. o.

[37] Noha a módszer- és attitűdbeli eltérések kitapinthatók, egyezéseket is találunk a fentebb említett két megközelítés között. Lásd például hivatkozott tanulmányom bizonyos megjegyzéseit, valamint Julius Evola filozófiai műveit, ahol a szerző a szolipszista átélés kibontakozása kapcsán három fázisról beszél, ami, ha nem is minden fenntartás nélkül, összefüggésbe hozható a dzogcsen főbb állomásaival. A világban elmerülő én, a támasztékok nélkül önmagát igenlő én és az önmagát szabadon és mágikusan kifejező én hármasából az utóbbi kettő a trekcsöre és a tögálra emlékeztet. Vö. Julius Evola: i. m. 15–25. o. Bővebben lásd uő: Tanulmányok a mágikus idealizmusról. Ford. Molnár András – Pete László. Budapest, 2017, Persica.

[38] A lászlói misztikafelfogás kapcsán lásd László András: Tradíció és metafizika. Debrecen, 2007, Kvintesszencia, 50–52. o.

Az indiai jóga létéről nagyjából mindenki tud. Még ha a legtöbben egzotikus nyújtógyakorlatként, cicanadrágos nők kedvelt hobbijaként is tekintenek rá.

A tibeti jógáról viszont azok közül is kevesen hallottak, akiket komolyabban foglalkoztat a téma.

A népszerűség hiánya bizonyos szempontból hasznára van, mert megóvja olyan torzulásoktól, aminek az indiai jóga áldozatául esett Nyugaton. Ez a védelem mindaddig tartani fogja magát, amíg a téma olyanok értő interpretációiban jut el a szélesebb közönséghez, mint Ian A. Baker. A tehetséges hegymászóból magát tudóssá és buddhista gyakorlóvá továbbképző szerző a tibeti gyógyászatról és az 5. dalai láma templomának falfestményeiről készült nagyszerű összeállításait követően a tibeti jógáról is megjelentetett egy albumot (ezek mellett van még egy könyve, ami Tibet titkos centrumainak rituális felkereséséról szól).

A csodás illusztrációkkal ellátott kiadvány a tibeti jóga számos ágazatát bemutatja.

Szó esik többek közt a cálung trulkhorról, ami határozott testmozdulatok és légzésgyakorlatok sajátos kombinációit jelenti, a tummóról, ami a benső hőérzetet alakítja át transzcendens gyönyörré, vagy a tögálról, mely során a gyakorlók mozdulatlan testtartások segítségével tesznek szert sajátos fénytapasztalatokra. Mindezt anélkül teszi, hogy egy pillanatra is elkalandozna a lényegtől, ami meglepett, tekintve, hogy olyan kiadványról van szó, melyben a képek dominálnak, így könnyen járhatna együtt a metafizikai üzenet háttérbe szorulásával. Kitér a gyakorlatok pozitív fizikai–lelki hatásaira is, de

nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy ezek a metafizikai eredethez való visszajutást, illetve az ennek útjában álló akadályok eloszlatását célozzák meg.

A testtartásokat, testmozdulatokat figyelemreméltó tradicionális ábrázolásokon és kortárs jógikról készült fotókon keresztül ismerteti. A szerző időnként kikacsint a mai idegtudomány buddhista tanokkal összecsengő felfedezései irányába, de ez szerencsére nem hat túlzónak vagy erőltetettnek. Baker egy témával kapcsolatos átfogó tanulmánya [Jóga és testkultúra a vadzsrajána buddhizmusban és a dzogcsenben] hamarosan magyarul is megjelenik a Sursum Kiadó gondozásában.

Gődény Jonatán

Magyar Hüperión (Budapest) 12. évf. (2024) 1. sz. 140–141. o.

Keith Dowman (sz. 1945) a tibeti buddhizmus kiterjedt irodalmának egyik legtermékenyebb nyugati fordítója és magyarázója. Eleinte a tibeti buddhista kultúrával, mitológiával és a tantrizmussal kapcsolatos művekre fókuszált, később

egyre inkább a dzogcsen hagyomány szövegeinek ismertetésére helyezte a hangsúlyt.

Az évtizedeket Indiában és Nepálban töltő és a leghitelesebb mesterek – például Düdzsom Rinpocse – beavatását elnyerő Dowmannek köszönhetően a nyugati közönség olyan rendkívüli jelentőségű dzogcsen művekkel ismerkedhetett meg, mint Longcsenpa magyarul is olvasható Végtelen tere, Dzsigme Lingpa továbbra is tisztességes magyar fordításra váró Jeshe Lamája [ezt a fordítást a recenzió megjelenése után néhány évvel Agócs Tamás elkészítette] vagy A Garuda röpte című, magyar nyelven négyszeresen megjelentetett fordítása Sabkar Lama tollából. Az angol fordítónak – aki egyben a dzogcsen felhatalmazott tanítója – Magyarországon, ha nem is túl nagy számú, de kitartó követőtábora van. Ez Dowman munkásságának megjelentetésében is megmutatkozik. Többek közt a Bódhiszattva Kiadónak (Sambhala Tibet Központ) köszönhetően mára több általa készített fordítás és interpretáció elérhető magyarul: A vihar szeme, amely a buddhista dzogcsen egyik alaptanítója, Vairócsana útmutatásait tartalmazza; a Májá jóga, amelyben Longcsenpa nyolc szemléletes hasonlaton keresztül világít rá a világ illúziótermészetére; de ott van például Az isteni őrült című munka is, amely Drukpa Künli, egy tibeti szent őrült első rátekintésre igen blaszfémikus, ugyanakkor módfelett tanulságos és mulattató történeteit meséli el.

A szerző 1998 óta rendszeresen látogat hazánkba

és tart elvonulásokat [legutóbbi információim azóta Magyarországra költözött]. Az itt elhangzottak lejegyzett változatát is kiadják időnként, a legutóbbi könyv például (Dowman dzogcsen, 2019) három különálló tanítását is tartalmazza.

2022-ben új könyvet adtak ki tőle. Ez egészen friss írás, eredetileg 2020-ban jelent meg. A mű kétnyelvű, a magyar fordítás mellett az angol eredeti is megtalálható benne, ezért vastagsága ellenére nem túl nagy terjedelmű, de annál lényegretörőbb könyvről van szó. Egyszerre bevezetés a dzogcsenbe és összefoglalása annak, miben áll e hagyomány lényege. Az írást a szerző a saját megállapításaival kezdi (17–48. o.), majd a második részben különféle tanítóktól származó idézetekkel támasztja alá. (49–74. o.) A kötet ugyan nem nyújt részletes betekintést magába a hagyományba, de

arra kiváló, hogy az érdeklődőt elvezesse a dzogcsen-gyakorlás legfőbb elvének megértéséhez.

Ez olyan fontos, a szokványos vallásos attitűdtől eltérő megközelítés, amit az embernek – bármilyen úton is járjon – érdemes beépítenie a szellemi életébe.

A dzogcsent általában „nagy teljességként”, „teljes tökéletességként” szokták fordítani. A kifejezés arra utal, hogy a végső cél, legbenső lényegünk már itt és most hiánytalanul jelen van, azzal minden pillanatban és minden helyzetben a maga teljességében rendelkezünk. Ebből kifolyólag nincs mit elérni vagy megvalósítani, nincs mire törekedni. Aki mégis ekképp tesz, úgy viselkedik, mint az az ember, aki végigkutatta egész házát azért, hogy megtalálja a szemüvegét, amit a fején viselt. Azt az abszolút állapotot, amit más hagyományos szellemi utak képviselői ok–okozati célként jelölnek ki, már eleve, soha el nem veszített módon birtokoljuk, így a megtalálására tett erőfeszítések értelmetlenek. Ahogy a könyvben található dzogcsen szövegek egyikében olvasható: „Nem számít, hogy éppen ülünk, sétálunk, alszunk vagy ébren vagyunk –

soha nem léphetünk ki a valóság-tér belső ragyogásából.

Ahogy a madár, bármerre repüljön is, nem hagyhatja el az eget; ahogy a hal, akármerre ússzon is, mindig a vízben marad; akár az ember, akármerre is csatangoljon, nem hagyja el a földet – ezekhez a példákhoz hasonlóan a jógi soha nem léphet ki a jelenlét teréből.” (53. o.)

Dowman az úgynevezett „radikális dzogcsen” képviselője, ami azt jelenti, hogy tanításaiban az imént megfogalmazott lényegre szorítkozik. A többé vagy kevésbé bonyolult megvalósítási gyakorlatok végzése közepette könnyen elterelődhet a törekvők figyelme a lényegről, így kimondottan áldásos az olyan megközelítések megléte, amelyek kiélezetten igyekeznek rámutatni a dzogcsen eredendő értelmére. A kissé provokatív Nem-meditáció cím is erre utal. Arra, hogy a valóság megtapasztalása érdekében nem meditálnunk kellene, azaz nem csinálnunk kellene valamit, hanem éppen

a meditálás, a „csinálás elhagyását” kellene gyakorolnunk.

Amíg ugyanis az az elgondolásunk, hogy jelenleg tartózkodunk egy bizonyos állapotban, ahonnan meditáció révén el tudunk jutni egy másik állapotba, addig valójában egyre távolabbra taszítjuk magunkat a célunktól. A legfőbb tévedés a „megcsinálásban” rejlik, ennélfogva a „törekvés” elhagyása válik végső természetünk spontán feltárulásának leghatékonyabb módszerévé.

Noha Dowman fejtegetései kifejezetten hasznosak, inspiratívak és felszabadítóak, könnyen félreértések forrásává válhatnak.

A szellemi tétlenség és a jelenlétben való törekvésmentes időzés spirituális módszere közti különbség sokszor nem rajzolódik ki megfelelő élességgel nála.

Ez nem jelenti azt, hogy tanításaiban e különbség ne jelenne meg: „[a] nem-meditáció talán látszólag azt sugallja, hogy nincs benne semmilyen meghatározott meditatív alapállás vagy viselkedés, mégsem egyszerűen egy negatív lenyomat létrehozása a cél.” (22. o.) Dowman sokszor megfogalmazza, „[s]emmit nem tehetünk annak érdekében, hogy előidézzük a nemkettős tapasztalatot”, ami egyike azon állításainak, amelyek önmagukban hibás következtetésekhez is vezethetnének, de pár sorral később helyesbít: „[a]nnyit azonban mégis tehetünk, hogy hagyjuk – vagy teret engedünk – ama fogékony állapotnak, melyben a tudat természete tudatosulhat bennünk.” (21. o.) Ebből is látszik, hogy

a „nem kell csinálni semmit” javaslatot nem kell teljesen szó szerint érteni.

A semmit nem csinálás a szellemi gyakorlásra vonatkozik a dzogcsenben. Tehát nem a mindennapos teendőkre értendő, hanem arra, hogy szellemi értelemben az ember nem törekszik a megvalósításra, nem tesz a megvalósítás érdekében. A megvalósítás ugyanis eleve fennáll. Igaz, hogy a dzogcsen szerint lényegében semmit nem kell tenni, azonban ezt a semmit ugyanúgy tenni kell. Ha nem így lenne, az emberiség nagy része, amely köszönőviszonyban sincs a szellemi megvalósítással, dzogcsen jógi lenne. A helyzet azonban nem ez. Az eredeti állapotából kizuhant ember mindig nyüzsög, folyamatosan a csinálás állapotában van. Még egy végtelenül lusta és semmirekellő ember elméje is folyton a mozgás, a tevékenység, a valamire irányulás jegyében működik. A semmit nem tevés, a semmire nem irányulás ezért az egyik legnehezebb dolog, amivel az ember próbálkozhat, még ha időközben ki is derül, hogy ez a legtermészetesebb állapota. A szellemi értelemben vett semmit nem csinálást el kell dönteni, és amellett ki kell tartani. A nem-törekvés tehát ugyanúgy egy szellemi módszer, mint az összes többi, ha módfelett rendhagyó is.

A végső állapot már itt és most jelen van a maga teljességében – ez eleinte egyáltalán nem nyilvánvaló, erre magamat folyamatosan emlékeztetnem kell.

A végső isteni valóságot nem kell gondolatban felépítenem és megteremtenem, mert már rendelkezésemre áll; önmagam jelenlétének állandó tapasztalata egyenlő az örökkévaló tudatossággal – az ebben való hitemet fel kell ébresztenem és meg kell erősítenem. Nem kell tenni semmit, de egy sajátos értelemben vett akaratlagosság (a nem-akarás akarása; a nem-törekvésre való törekvés; a célhoz való ragaszkodás elengedése) ennek ellenére szerepet játszik ebben a módszerben. Ez meglátásom szerint nagyobb tisztázásra szorulna a könyvben.

A kötet másik problémás pontja, hogy

Dowman lekicsinylően beszél tradíciókról és a tradicionális rítusokról.

Noha minimális érvényüket elfogadja, azokra lényegében a „vad és fenyegető külvilágtól” menekülő, a „barlang vagy kolostor rejtekhelyén” megbúvó, a világ felé megnyílni nem merő ember menedékeként, a szabadság korlátozójaként tekint, amiket a 21. század szülöttje végre végleg levethet magáról. (25. és 35. o.) Szemében a hagyomány többnyire útjában áll a nem-kettős tapasztalat beteljesülésének. Ezt a meglehetősen leegyszerűsített és elfogult megközelítést, ha valaki, akkor épp azok a mesterek cáfolják, akiktől ő maga tanult.

A tibeti buddhizmusban a vallásos vagy tantrikus gyakorlatok végzését tökéletes összhangba tudják hozni a legmagasabb rendű irányulással.

Azok a mesterek, akikről köztudott, hogy dzogcsen gyakorlók, döntően ugyanúgy kiveszik a részüket a vallásos életből, ha akadnak is kivételek. Sőt, e közvetett módszerek támogathatják a közvetlen megvalósítást, például úgy, hogy a törekvő megtisztítja magát általuk, eltávolítva ezzel bizonyos akadályokat, amik megnehezítik a dzogcsen igazságának felismerését.

Másfelől a szerzőnek arra is tekintettel kellene lennie, hogy a mai helyzet teljesen más, mint a középkorban. A 8. század körül, amikor a dzogcsen képviselői megjelentek, és az ok–okozati úton történő gyakorlást kritizálni kezdték, a tradicionális szemlélet volt az uralkodó. Olyan emberek számára nyilvánították ki a tanítást, akik egy vallás ösvényén jártak, komoly szellemi gyakorlatokat végeztek, azaz megfelelő tapasztalattal rendelkeztek ahhoz, hogy készen álljanak a továbblépésre.

A 21. század embere azonban nem teljesíti ezt a kritériumot. Nagy kérdés, hogy hagyományos életvitel hiányában mit ért meg mindebből,

és ha meg is ért, mit tud átvinni a megvalósításba. Ha valaki nem ismeri az önmagától többé-kevésbé távolinak tekintett Isten felé törekvés élményét, vajon tudja-e, mitől kellene megszabadítania magát? Továbbá jó-e az, ha az ember teljesen támasz nélkül marad olyan esetekben, amikor nem képes a „nem-meditáció” állapotában tartózkodni? A tradicionális keretek bizonyos esetekben valóban akadályokká válhatnak, de ez egyrészt nem szükségszerű, másrészt ez a fajta korlátozottság véletlenül sem vethető össze azon sötét és szellemellenes kor akadályaival, amiket manapság tapasztalunk, és amikkel kapcsolatban Dowman kissé könnyelműen úgy tesz, mint ha nem is léteznének.

Az olvasó tisztességes, jól követhető magyar fordítást tarthat a kezében. Akadnak azonban néhol egészen fülsértő kifejezések és zavaró idegen szavak – „áttetsző jelenlét mátrixa”, „a valóság kimondhatatlan és lényegi spiritusza”, „mindent magában foglaló megapixel”, „négyrétű tetralemma”, „a makulátlan tágasság holisztikus fénycseppje”, „a szublimáció szándéka”, „referenciamentesség” –, melyek megnehezítik az értelmezést, ezenfelül a nagyotmondás és tudálékosság benyomását keltik. Ezeket mindenképpen kigyomlálnám a jövőbeli kiadásokból.

A könyv még egy érdekessége, hogy a legvégén egyedülálló tradicionális ábrázolásokat találhatunk a hatodik Dalai Láma által építtetett tibeti Lukhang-templomból, amely

dzogcsen gyakorlók különféle vízióit és testtartásait mutatja be.

Ezek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy valamennyire el tudjuk képzelni, mit is értenek a dzogcsenben tögál víziók alatt. A képek és a melléjük írt idézetek a Ian A. Baker által szerkesztett The Dalai Lama’s secret temple című nagyszerű gyűjteményből származnak. A képsorozatot és egyben magát a kötetet is szellemi úton járó festők – közülük is Nagy Marcellt emelném ki – néhány egészen érdekes ábrázolása zárja.

Aki átfogóbb betekintést szeretne nyerni a dzogcsen hagyományba, többek közt Lopön Tenzin Namdak, Namkhai Norbu, Tenzin Wangyal, James Low, John Myrdhin Reynolds és Agócs Tamás magyarul elérhető könyveiből tájékozódhat. Néhány mű tőlük szintén a Bódhiszattva Kiadónál lelhető fel, a magyarországi Tibetet Segítő Társaság budapesti Sambhala Tibet Központjában.

Gődény Jonatán

Magyar Hüperión (Budapest) 11. évf. (2023) 1. sz. 119–122. o.

Egy táj szemlélésekor sok minden megragadhatja a figyelmedet. A változatos földfelszín különbö­ző elemei, a hegyek, a síkságok, a tavak, a bennük otthonra találó növények, állatok, ember alkotta építmények. Hagyományos szempontból ezekben végső soron Isten köszön vissza rád. Akadnak azonban olyan jelenségek és szimbólumok, ame­lyek bizonyos szempontból túlemelked­nek a többin, és amelyekben ily módon a végső valóság koncentráltabban, na­gyobb hatásfokkal mutatkozhat meg. Amikor megmutatkozásról be­szélek, ezalatt nem csak azt értem, hogy ez és ez isteni, vagy ebben és ebben ott lapul Isten.

A szimbólum maga arról is hírt ad, miben áll, mi a természete an­nak az isteni valóságnak, amire rámutat.

A tibetiek szerint különösképp így van ez az általános tájélmény részletességé­nek és mozgalmasságának köszönhetően némileg háttérbe szoruló, ennek ellenére a táj szerves részét képező éggel. Azon belül is a nappali, felhőtlen és zavarta­lan, végtelenül kék éggel, amely talán kisebb figyelmet kap és első rátekintésre kevésbé izgalmas, mint a csillagoktól tündöklő esti égbolt. Bizonyos tibeti hagyományokban (dzogcsen) olyannyira Istent látják az égben, hogy úgy tartják, az égre tekintés sajátos gyakorlata révén el is lehet érni azt az állapotot, amelyet első rátekintésből a fejünk felett elterülő határtalan kékség csupán szimbolikusan képvisel. Mondhatnánk úgy is, a nappali égbolt számukra egy kapu, amely foko­zatok nélkül átvezetheti esendő és lehatá­rolt lényüket végső és eredeti otthonukba.

A teljes látóteret betöltő makulátlan kék égnek két fő tulajdonsága van. Üres és világos.

A tibetiek azt mondják, a vég­ső állapot hasonlóképp e két fő minőség­gel jellemezhető. Az ég ürességtermészete a megnyilvánulatlan metafizikai állapotnak, világosságtermészete pedig az ab­szolútum megnyilvánulás felé forduló arculatának felel meg. A fényteli égbolt tehát olyan, mint maga a megnyilvánult és megnyilvánulásfeletti vagy személyes és személyfeletti arculatát egyszerre ma­gára öltő, azok elválaszthatatlan egységét felmutató isteni valóság.

Ezt a közvetlen átélésed oldaláról is meg lehet világítani. Amit az éggel összefüggésben kozmológiailag a lét és a nemlét egységeként írhatsz le, abban egy végső lényegedet feltáró folyamat is meg­mutatkozik. Eszerint

az ég üres teressége saját tudatod határtalanságát jelenti. Az ég fényessége pedig e határtalanságra való maradéktalan ráébredést szimbolizálja.

Az ég, amit a konkrét tibeti gyakorlat so­rán egy magaslatról, a nappal háttal ülve figyelsz, határtalan és egyszersmind min­den pontján világos. Ez a következőt je­lenti:

hiánytalanul tudatában vagy önnön tudatod végtelenségének.

Vagy másképp: végtelen vagy, és e végtelenségedet illető­en maradéktalan éberséget tanúsítasz. És még egyszer: te vagy a meghatározhatat­lan és behatárolhatatlan űr, s ezen ere­dendő természetedet az eget egészében átható fény világosságával látod és érted.

Érdekes, hogy a lét (avagy a világosság) itt nem pusztán az abszolútum kifelé fordulása, nem egyszerűen a létörvénybe vezető alászállás kezdete. A lét itt a nem­lét (üresség) önmagára irányuló szaka­datlan éberségének jelentését ölti magára. A lét nélkül az ég üressége tompa és sötét és fel nem ismert marad. A nemlét nélkül pedig az ég fényessége világi eltévelyedés forrása lesz. Egységük – amire a nappali ég oly tisztán és egyszerűen, mégis sokat­mondóan rávilágít – mutat csak rá tel­jességében arra, amit Istennek vagy más megfogalmazásban lényegi önmagadnak nevezel. Ez a nemkettősség az, amely a szóban forgó hagyomány szerint a te­remtés spontán tökéletes kibontakozását is lehetővé teszi, éppúgy, ahogy az ég is teret szolgáltat mindannak, ami alá tar­tozik.

Noha az ember tudja, az ég világos­sága a Naptól ered, e gyakorlat szimbo­likájában a Nap nem játszik központi szerepet.

Most csak az eget nézd. Mint­ha önmagától világítana. Fényére és ürességére figyelj, s arra, hogy ez a ket­tő elválaszthatatlanul egy.

Üres világos­ság és világos üresség. Másképp kifejez­ve: üres tudatosság és tudatos üresség. Ízlelgessük e legutóbbi kifejezést. Tu­datos üresség. Olyan üresség ez, amely nem a nihilbe vezet, nem a hiányba és a „semmibe”. Nem a homályba és az árnyak birodalmának kilátástalanságába. Ez az üresség a „végtelenül önmagamnak lenni” élményének szikrázó fényével tündököl. Ez az üresség teljesen önmaga. Ezért vilá­gos. Ezért világos mindeneket betöltően. Mert nem pusztán az, ami, hanem ezen túlmenően sikerült végtelenül tudatosíta­nia is önnön valódi mibenlétét. Erre tanít a kék ég. Ilyen a tulajdonképpeni tudat. Ez vagy te.

Az ég továbbá a mindig jelenlévő mester. Egyetemesen jelen van mindenütt, így közvetlenül mindenhonnan elérhető.

Az úgynevezett közvetlen utak követői ezt mondják a végső álla­potról is. Ott van szüntelenül benned, csak nem veszed észre. Ahogy az ég is folyvást ott időzik fölötted, mégsem jut eszedbe feltekinteni rá. S ha mégis így teszel, hamar továbblépsz, vagy ha oda is figyelsz, az égen megmutatkozó rész­letekkel kezdesz el bíbelődni. Nem segít az sem, hogy modern tudományos ala­pon, például a heliocentrikus világkép vagy az űrutazás eredményei nyomán a legtöbbek, ha öntudatlanul is, tagadják az ég fensőbbségét, bizonyos értelemben a létét is.

Nem úgy látják már az eget, ahogy azt látniuk kellene.

Nem ké­pesek mindenféle mögöt­tes gondolat és hiedelem nélkül a zavarba ejtően hatalmas, tengermélysé­gű kék égbe beletekinteni, és annak lényegét meg­látni. Nekik a nappali ég csak egy optikai illúzió, amit a Napról ideérkező fény és a Föld légkörének kölcsönhatása generál. Az ég azonban akkor is ég ma­rad. Ő a forrás. Ő az alap. Ő az, aki a látóteredben minden jelenségnek helyet ad. De a fókusz nem rá irányul. Éppúgy, ahogy a benned rejlő legbensőbb én, a létezésednek alapot adó legfelsőbb tudat felett is rendre elsiklasz. Pedig ott van. S ha figyelnél rá, a tiéd lehetne. Akár már most.

A nappali kék ég látványa egyszerű­nek, unalmasnak és érdektelennek tűn­het. A látszat azonban csal. A meztelen ég igenis fenséges. Megfoghatatlan csu­paszsága megigéző, mint a dákiník leg­szebbike. Tündöklő fénye dicső és méltó­ságteljes, mint a régi idők büszke nemesei. Átfog, áthat és átlát mindent, mint a hivatására legérdemesebb király. Foltta­lan, akár a bölcs, aki semmiként minden lehet. De nemcsak látásod és értelmed kielégülését keresheted benne, hanem ezen felül és túl az isteni látást magát.

Az eget nézve ugyanis nemcsak Istent nézed, hanem egyszersmind Istenként nézel.

Testtudatod háttérbe szorul. A közönsé­ges gondolatáramlás zsarnoksága elenyé­szik. Személyed és mindaz, amit hozzá­kötsz, jelentőségét veszti. Éned mintha a szemeiden keresztül a korlátlan szabadságterébe lépne át. A határ a külső és a belső közt kezd elhalványulni. Hirtelen rád tör a belátás. Olyan vagy, mint a szentköny­vekben leírt hasonlatok korsója. Most re­pedezik a test cserepe. A külső tér és a bel­ső tér egyesül. Repülsz. Nem úgy, mint az égen cikázó pilóták. Náluk sokkalta inkább repülsz. Te magad vagy az ég.

Gődény Jonatán

Ars Naturae (Szeged) 7. évf. (2021) 19–20. sz. 5–7. o.

Az itt fordításként bemutatott szöveg a sötételvonulás negyvenkilenc napos gyakorlatát körvonalazza a bön-tradíció dzogcsen-tanításai szerint, amely Zsangzsung nyengyüként (Zhang-zhung snyan-rgyud), azaz Zsangzsung királyságából származó szóbeli átadásként ismert. [1] A fordításhoz felhasznált szöveg a sNyan-rgyud nam-mkha' 'phrul mdzog drang nges skor dang Zhang-zhung snyan-rgyud skorban található. [2] Itt a cím tibetiül így hangzik: rDzogs-pa chen-po zhang-zhung snyan-brgyud las gcig brgyud 'od-gsal bdun skor zhes bya-ba bzhugs-so. A cím jelentését lentebb, a fordítás kommentárjában fejtjük ki. A szöveg az észak-tibeti Zsangzsungból származó dzogcsen-tanítások ciklusához tartozik, ami, ahogy erre a címben szereplő snyan-rgyud is utal, eredetileg szóbeli útmutatás volt, amelyet titokban adott át a mester a tanítványnak. Mindazonáltal a Zsangzsung-hagyomány szerint a dzogcsen-tanításokat zsangzsungi nyelven először a 8. században jegyezte le Gyerpung Nangzser Löpo, de főként Kundul Orgom (Kun-'dul 'or-sgom) és Jangton Csenpo Sherab Gyalcen (Yang-ston chen-po Shes-rab rgyal-mtshan) a 10. században.

A sötételvonulást (mun-mtshams) magában foglaló módszerek gyakorlati útmutatóját valamikor a 12. században állította össze Drucsen Gyalva Jungdrung

(Bru-chen rgyal-ba g.yung-drung), és a sNyan-rgyud rgyal-ba phyag-khrid címet adta neki. Később e gyűjteményhez a jelen szöveget is hozzácsatolták afféle mellékletként, noha Lopön Tenzin Namdak szerint ezt már nem Drucsen maga, hanem egy másik szerző készítet

Miként a tisztafény ('od-gsal) víziógyakorlata esetében, amit a tibeti nyingma-iskola buddhista hagyományában tögálként (thod-rgal) ismernek, úgy a sötételvonulás gyakorlatában sem a vizualizáció (dmigs-pa), a tisztáltalan karmikus látomások tiszta látomásokká alakítása az alapelv, ahogy azt a tantrikus szádhana során végzik, hanem egyszerűen a látás mint olyan gyakorlata. Ennek oka, hogy a vizualizáció valami olyasmi, amit a fogalmi tudat hoz létre. A vizualizáció során a fogalmi tudat még mindig gondolkozik, még mindig működik, míg, noha a látás (snang-ba) vonatkozásában az érzékek továbbra is nyitottak és működnek a fényességnek (gsal-ba) nevezett állapotban, a gondolkozás, a felfogás, a megértés általános mentális folyamatait felfüggesztjük vagy meghaladjuk, mivel beléptünk a kontempláció állapotába.

A dzogcsen gyakorlásával a fogalmi tudatosságon túl, a kontempláció (mnyam-bzhag, ting-nge 'dzin) állapotában találjuk magunkat,

mely által a Tudat őseredeti állapotába (sems-nyid gnas-lugs) lépünk be, és abban tartózkodunk. A Tudat állapotát rigpának vagy eredendő éberségnek nevezik, ami a tükör veleszületett képességéhez hasonlítható, ami bármilyen elé kerülő dolgot visszatükröz. Ez esetben, képletesen szólva, amikor a kontempláció állapotában vagyunk, a tükör, nem pedig a visszatükröződések létmódjában tartózkodunk. A kontempláció ezen állapotát máshol, a nyingma-hagyományban trekcsőnek (khregs-chod), minden feszültség és merevség (khregs-pa) eloldásának (chod) nevezik, mely oknál fogva a dzogcsen lhod-pa chen-poként, a teljes elnyugodottság állapotaként is ismert. Csakugyan, a sötételvonulás végzése során teljesen elnyugodottá válunk. Mindazonáltal a trekcsö és a tögál kifejezések ténylegesen nem jelennek meg a Zsangzsung nyengyü ciklushoz tartozó szövegekben, annak ellenére, hogy a zsangzsungi dzogcsen-tanítások e ciklusa a dzogcsen-tanítások három osztálya közül az upadeshába (man-ngag gi sde) sorolható.

Lopön Tenzin Namdak (1925–2025) és a szerző (1942–)

Általánosságban a megvilágosodáshoz vezető összes spirituális ösvény közt a dzogcsen az önmagától felszabadulás ösvényét (grol lam) képviseli, szemben a szútra és a tantra módszereivel. Emiatt a dzogcsenben a fő gyakorlat (dngos-gzhi) mindig a kontempláció, avagy az egyszerű tartózkodás az őseredeti állapotban. Ahogy fentebb mondtuk, a kontempláció egy olyan állapot, amely meghaladja a tudatot (sems) és túl van azon, illetve annak sokféle működésén és valóságalkotó folyamatain. A dzogcsenben egyértelmű különbséget tesznek egyfelől tudat (sems) vagy mentális folyamat (blo) közt, amely a karma és a körülmények által korlátolt, valamint az időben egzisztál, másfelől az időtlen és feltétel nélküli Tudat természete közt. Utóbbi előbbinek forrása és foglalata, olyan viszonyban állnak, mint anya és sok gyermeke, és mindkettő jelen van a mindennapi tapasztalásunkban, jóllehet

a Tudat természete és annak rigpára, megvilágosodásra vagy éberségre való képessége közönségesen észrevétlen marad,

ahogyan a vastag felhőréteg is eltakarja a napot az égen. A nap azonban mindig jelen van az égen, máskülönben a világ teljes sötétségben lenne.

A kontempláció gyakorlata szemben áll az átalakítás ösvényét (sgyur lam) képviselő tantra módszerével, mely során hosszú elvonulások alatt végzett vizualizációs gyakorlatok révén a szanszára tisztátalan karmikus tapasztalatait megtisztítják, és átalakítják a nirvána mandalákkal (dkyil-'khor) és meditációs istenségekkel (yi-dam lha) teli tiszta látomásaivá. De

a dzogcsen szemlélete szerint nincs szükség semmilyen átalakításra,

mivel bármi, ami megnyilvánul vagy megjelenik a látás számára, vagy felmerül a tudatosságban, teljes és tökéletes úgy, ahogy van. A spontán öntökéletességet képviselik úgy, ahogy vannak, mivel ezek a Tudat természete veleszületett energiájának megnyilvánulásai. A Tudat természete egyfelől maga a súnyatá (szkrt. śūnyatā ­– a ford.), az üresség állapota, amit primordiális tisztaságnak (ka-dag) hívnak, másfelől viszont, ezzel egyszerre, a kreatív energia (rtsal) kimeríthetetlen készletének forrása is. Ez az összes lehetséges forma, az összes lehetséges univerzum, az összes lehetséges korszak látható megnyilvánulásának tiszta potencialitását képviseli. Ezt a princípiumot spontán tökéletességnek (lhun-grub) nevezik. Ellentmondásosnak tűnik, hogy az űr, egy látszólagos semmi egyúttal a kimeríthetetlen energia forrása is, ami benne rejlik. Mégis így van.

A súnyatá (stong-pa nyid) a dzogcsen-tanítások értelmében nem puszta semmi vagy hiány.

Tögál-víziók

Bármi is merüljön fel a tudatban, legyen az tiszta vagy tisztátalan, a szanszára vagy a nirvána víziója, valójában a Tudat természete benső, kimeríthetetlen energiájának megnyilvánulása (sems kyi snang-ba). Amikor Tudat természetéről beszélünk, nem valamiféle elmebeli tartalomhoz vagy egónak (bdag) nevezett különálló, atomi entitáshoz hasonló szubsztanciára utalunk. Amikor valaki magába néz, és megvizsgálja a gondolatok felmerülését, jelenlétét és feloldódását, egy ilyesfajta létezőt nem fog találni. Amit találni fog, a folyóéhoz hasonlatos szüntelen folyás és hömpölygés, a tudatosság valóságos áramlása. A tudatosság minden tartalma, történjen vagy jelenjen meg bármi a tudatosság ezen áramlásában, feltételekhez kötött, véges, szubsztancianélküli, azaz nélkülöz minden önlétet. Természetük az üresség. Így a Tudat természetét a súnyatá, az üresség állapotaként jellemezhetnénk. Azonban mint említettük, ez az „üresség” nem puszta hiány vagy semmi, mivel a jelenségek megnyilvánulásai állandóan és folyamatosan kiáradnak belőle, akár a tengerből megállás nélkül kiemelkedő hullámok. Ezek a Tudat természete veleszületett energiájának (rang rtsal) folyamatos és zavartalan megnyilvánulását képviselik. Ám ez nem azt jelenti, hogy a Tudat természete annak őseredeti állapotában pusztán hiányos és gondolatoktól mentes lenne. A dzogcsen célja nem egyszerűen egy gondolatok nélküli állapotban lét (mi rtog-pa) elérése. Ez csupán egy tapasztalat (nyams), ami nem azonos azzal, amit a rigpa, avagy az eredendő éberség alatt értünk.

A Tudat természete nem egyszerűen üresség, ami a primordiális tisztaság (ka-dag), ugyanilyen mértékben jellemzi a ragyogó fényesség (gsal-ba) és az eredendő éberség (rig-pa).

A primordiális állapot szempontjából, ami az alap, e kettő, az üresség és a fényesség a kezdetektől fogva elválaszthatatlanul egy (ye nas gsal stong dbyer-med), és ez sohasincs másképp. Eme egyetlen, nemkettős valóság két oldalát vagy aspektusát csak a fogalmi kifejtés és az emberi megértés érdekében különböztetik meg. Ezenfelül Tudatunk természete nem tehetetlen és passzív, mint egy agyagdarab, hanem dinamikus és kreatív. Természetes, hogy a gondolatok és a jelenségek a Tudat természete végtelenül tiszta potencialitásából szakadatlan folytonossággal felmerülnek. Ráadásul a megnyilvánulás ezen állandó folyamata zavartalan és szüntelen (ma 'gag-pa).

És azzal, hogy részt veszünk egy hosszú sötételvonuláson, belépünk az érzékmegvonás tapasztalatába, és a tudatunk általános működését átmenetileg felfüggesztjük, ezt nagyon közvetlen módon átélhetjük, mi több, nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati úton megérthetjük. Emiatt Drucsen Phyag-khridjében a sötételvonulás megelőzi az ég és a napfény szemlélésének gyakorlatait. Előtte azonban először járatossá kell válnunk a kontempláció gyakorlatában, azt valamelyest stabillá kell tennünk a fehér tibeti A [ཨ] betűre való koncentráció (zhi gnas – a ford.) vagy más hasonló célt szolgáló, szemdzinként, avagy a tudat rögzítéseként ismert módszerek révén.

Ha a kontempláció nem stabil, a sötételvonulásnak nem sok haszna lesz,

nem fog sokkal többet érni annál, mintha tévét néznénk egy sötét szobában vagy elkalandoznánk napközben.

Amikor sötételvonulásba lépünk, a majdnem teljes érzékmegvonás állapotába, legalábbis ami a látást illeti, és amikor a gondolatokat és elméleteket gyártó funkcionális tudat vagy manasz (yid) nem avatkozik közbe, és amikor a karmából következő akadályok sikeresen megtisztultak, akár az égen eloszló felhők, a spontán felmerülő víziók a tisztaság kifejeződéseivé válnak. Azaz nem tisztátalan karmikus víziók, hanem tiszta víziók. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a gyakorlónak a test, a beszéd és a tudat teljes elnyugodottságának állapotába és a kontempláció tudatot felülmúló éber jelenlétébe kell lépnie.

Tögál-víziók és -pozíciók

Hogyan ébrednek fel ezek a víziók a teljes sötétségben, amely megnyilvánulásuk közvetítő közege? A dzogcsen-szövegek négy, illetve hat lámpásról (sgron-ma drug) beszélnek, amelyek leírják a folyamatot. A lámpások alapvetően fényforrást jelentenek, de itt a „lámpás” egy hasonlat.

A fény, amiről most beszélünk, nem közönséges fizikai fény, mint például a villanykörte, hanem metafizikai fény – az éberség fénye, amely megvilágítja a világot.

A rigpának nevezett éberség fényének forrása, egyfajta hasonlatként értve, az egyén fizikai szíve (tsi-ta). E benső fény (nang 'od), az éberség fénye a szív üreges terében tartózkodik, ami állítólag egy gesztenyebarna karneol kőhöz hasonlít, amelyet a zsír fehér kristálya díszít. Adott továbbá a kati elnevezésű áttetsző csatorna, a fizikai szívet és a szemgolyókat összekötő finom fehér ideg ('jam dkar rtsa), amely a szívtől felemelkedik egészen az agyhoz, ahol kettéválik, és belép a szemgolyókba. Az éberség ezen benső fénye a szív üreges teréből a kati-csatornán keresztül eljut a két szemhez, melyek olyanok, mint a lencsék, amik áteresztik ezt a fényt.

A két szem a kapu, amelyen keresztül az éberség benső fénye kilép a külső térbe.

Ebből az következik, hogy e fény és e fényben megjelenő képek eredetileg bensők, a szív benső terében tartózkodnak, de itt a gyakorlat során az egyén előtt elterülő üres térbe vetítődnek ki. A szív lámpásából a fény az üreges, áttetsző kati-csatornán át kisugárzik felfelé, majd a két szem lencséjén keresztül a szemközti térbe, hasonlóan ahhoz, ahogy a moziban a filmvetítés történik. Ez a folyamat a bűvös lámpás [3] vagy a vetítőgép működéséhez hasonló. Csakhogy itt a megnyilvánuló képek közege nem a mozi falán lévő lapos, kétdimenziós vászon, ehelyett ezek az üres térbe vetítődnek ki háromdimenziós képekként. Más megfogalmazásban a sötételvonulás során megtapasztalt víziók holografikus képek. Ennélfogva a víziók még a teljes sötétségben végzett elvonulás során is megjelennek a gyakorlóval szemközti üres térben. [4]

Ez azonban nem olyan, mint egy fáklya vagy egy zseblámpa, ami hirtelen megvilágít minden tárgyat egy sötét szobában. A megjelenő objektumok valójában nincsenek rajtunk kívül. Ezek holografikus projekciók, fényalakzatok, annak kivetítései, ami bennünk, saját nemtudatos pszichénkben rejlik. A sötételvonulásban teljesen egyedül vagyunk, egyedül egy sötét szobában a saját tudatunkkal. Ezért az elvonulást megfelelő előkészületeknek, elsősorban a kontempláció gyakorlatának kell megelőznie.

Egy hosszú sötételvonulás nem olyasmi, amibe csak úgy felkészületlenül belefoghatunk.

A jelen szöveget tartalmazó könyv

A sötételvonulás végzése azt jelenti, hogy

több mint egy hónapra az intenzív érzékmegvonás tapasztalatába lépünk.

Csak így természetszerű, hogy a sötétben víziók jelenjenek meg. Kezdetben elképzelhető, hogy nem merülnek fel, mivel a tudat még mindig izgatott és aktív, fogalmilag tevékenykedik a szokásos működési módjában. Ha mégis megjelennek a víziók, ezek nagy valószínűséggel világi, karmikus természetűek. Azonban az előzetes felkészülésként, majd a sötételvonulás fő gyakorlataként végzett kontempláció rendszeres végzésével a tudat fokozatosan eloldja feszültségeit, míg közönséges és szokásos működése meg nem szűnik. Ez lehetővé teszi, hogy a tudatküszöb alatti tartalmak, amelyeket alapvetően elnyomunk vagy figyelmen kívül hagyunk, felmerüljenek és víziókként kivetítődjenek a sötételvonulás szobájának terébe. Eleinte ezek a víziók minden bizonnyal tisztátalan karmikus látomásaink eredményei lesznek. Ezért különösen fontos, hogy határozottan megmaradjunk a kontemplációban, avagy az őseredeti állapotban. Amikor a víziók felmerülnek, ne ítéljük meg őket jóként vagy rosszként, szépként vagy csúnyaként, nagyként vagy kicsiként.

Nem szabad kötődnünk (zhen-pa med-pa) hozzájuk, és elemeznünk sem szabad őket gondolati úton.

Ezek csak azok, amik, és mi hagyjuk őket.

Továbbá a dzogcsen megközelítésében a sötételvonulás nem az álominterpretációk, de még csak nem is a víziómagyarázatok gyakorlata. Az interpretáció maga után vonja a gondolati kibontakozást. A fogalmi gondolkozás működik, és nem tartózkodunk többé az őseredeti állapotban, avagy a kontemplációban. Amint beindul a gondolkozás, elveszítjük az őseredeti állapotot, amely egyszerűen azt jelenti, hogy jelen vagyunk, éberek vagyunk szándékos gondolatok és ítéletek nélkül.

Amikor az értelem közbeavatkozik, és vizsgálni, magyarázni, értékelni kezdjük a víziókat, elterelődünk, ily módon kizuhanunk az őseredeti állapotból.

A lényeg, hogy ne társítsunk ilyen-olyan jelentéseket és magyarázatokat egy adott vízióhoz, hanem csak engedjük őket jelen lenni az éberség és a jelenlét állapotában, mint a tükör a benne tükröződő képeket. Az elemzés egy másodlagos folyamat, ami a tudatműködések szintjén zajlik. Itt a sötételvonulásban azonban egyszerűen csak hagyjuk, hogy ezek a víziók megnyilvánítsák magukat, mást nem teszünk. A víziók önmaguktól jelennek meg, majd újra eltűnnek, anélkül, hogy a tudat és a gondolati folyamatok beavatkoznának. Ahogy a tükör természetén nem módosít az, hogy milyen képek jelennek meg benne, ugyanígy, a sötételvonulást végző gyakorló is közömbös marad, bármilyen vízió is merüljön fel a sötétben, és egyszerűen az őseredeti állapotban marad.

Ha mégis elkezdjük követni, üldözni ezeket a víziókat, nem maradunk többé az őseredeti állapotban, sőt, tönkre fogjuk tenni a saját sötételvonulásunkat. A realizáció folyamata olyan, mint megnyomni egy szezámmagot. Az olaj természetesen kifolyik. Ha a teljes sötétségben kontemplációban maradunk, anélkül, hogy gondolkoznánk a felmerülő víziókról vagy ítélkeznénk felettük, azok természetesen, spontán módon, erőfeszítés nélkül folytatják kiáradásukat.

Ezek a fénytapasztalatok a Tudat természete őseredeti állapotából merülnek fel, és ugyanoda oldódnak vissza.

Nem számít, hogy szépek-e vagy csúnyák, ezek csak víziók, az energia látható kifejeződései. Ezek az őseredeti állapotból ébrednek fel. Illúziók, mint a horizonton felbukkanó délibáb, csupán a Tudat energiájának látható kifejeződései (sems kyi snang-ba).

Tögál-víziók és -pozíciók

Felismerjük, hogy a sötételvonulás során bekövetkező fénytapasztalatokra mindez érvényes. És nem nehéz megérteni, hogy ugyanez azokra a víziókra is igaz, amelyeket minden éjszaka álomállapotban tapasztalunk. Az álmok egyszerre illúziók és az energia megnyilvánulásai. De ezt követően még tovább kell mennünk, és fel kell fedeznünk, hogy mindez a mindennapi életben megtapasztalt valóság normális vízióira is érvényes.

Mindennapi konkrét valóságunk ezen objektumai, amelyeket az ébrenléti tudatosság állapotában tapasztalunk, ugyanúgy a Tudat természetéből kelnek fel, majd a Tudat természetébe oldódnak vissza.

Hasonlóan ahhoz, amikor reggel felébredünk, és rájövünk, hogy csak álmodtunk, halálunkkor szintúgy felébredünk abból a kiterjesztett álomból, amit mindennapi valóságnak hívunk. A valóság víziókból épül fel. Stabilnak, szilárdnak, valódinak, biztosnak, tömörnek és lényeginek mutatkozik. Úgy tűnik, mintha valóban odakint lenne, pedig csak vízió. Csupán tér és fény. Voltaképp ez az, amit a tudat ténylegesen érzékel és ténylegesen tud, nem pedig a dolgokhoz és szubsztanciákhoz hasonló absztrakciókat, amiket valósnak és tartósnak vélünk. A sötételvonulás azonban, sőt az általános víziógyakorlat és az álomgyakorlat képes feloldani ezt a gondolati berögződést. Ez a víziógyakorlat lényege – hogy

felülírja a szokásos elképzelésünket arról, hogyan épül fel a valóság, és túlemeljen minket saját korlátainkon.

Még ha látszólag valódinak, szilárdnak és tömörnek is hatnak, a mindennapi élet ezen víziói üres megnyilvánulások, amik nem bírnak önléttel. Olyanok, mint az égen a szivárvány. A szútra-rendszerben fellelhető madhjamaka filozófiai vizsgálódásai feltárják, hogy természetük az üresség. De ezek az anyagok csupán az üresség (stong-cha) kérdését tárgyalják. A szútra-rendszer madhjamaka-filozófiája a fényesség vagy a megnyilvánulás vonatkozásában nem beszél spontán tökéletességről (lhun-grub). Kétségtelen, hogy a dzogcsen szempontjából is üres a Tudat természete, nincs önléte, mégis, e súnyatá nem puszta semmi. A súnyatá tartalmaz minden lehetőséget. Képes arra, hogy spontán megnyilvánítson magából minden lehetséges víziót. Ezért a dzogcsen felülmúlja a madhjamaka felfogását, mivel azt állítja, hogy a Tudat természete őseredeti állapota a súnyatá vagy primordiális tisztaság (ka-dag) és egyszerre a spontán tökéletesség (lhun-grub) jegyében folyamatosan megnyilvánuló energia. A sötételvonulásban ennek elválaszthatatlanságát felismerhetjük gyakorlati úton.

Mi a kimeríthetetlen energia forrása? A jelenségek spontán merülnek fel, ahogy az olaj jön elő a mustármagból, ha megnyomjuk. Noha alapvetően nem észlelhető, a mustármagot megnyomva ez az olaj spontán tökéletességként megnyilvánul. Ezért a kontempláció gyakorlata közben az őseredeti állapotból minden lehetséges jelenség, sőt minden lehetséges univerzum és minden elképzelhető korszak felmerülhet vízióként.

Ezek a víziók spontán keletkeznek és erőfeszítés nélkül tökéletesek,

mivel a Tudat önmagában és önmagától kívül áll az időn és az oksági láncolaton, még ha alapja és foglalata is azoknak. A meghatározatlan múlt, és ugyanígy, a meghatározatlan jövő minden eseménye és minden korszaka egyszerre van jelen a Tudat természetében. Mivel ez a primordiális alap (ye gzhi), a szanszára és a nirvána összes eseménye és víziója az ember eme egyetlen Tudatából bomlik ki. Ahogy a tükör képes arra, hogy bármilyen előtte megjelenő dolog képét visszatükrözze, a Tudat természete is képes arra, hogy bármilyen felmerülő jelenség tudatában legyen. A Tudat természete azonban nem csupán egy tükör, ami visszatükröz. Egyszerre a látható formákat magára öltő energia forrása. Így hasonlatos a nap által megvilágított kristályhoz, amely a fényt megtörve szivárványt vetít a falra. Csakhogy a Tudat természete több, mint egy kristály. Fénye nem valamiféle külső, naphoz hasonlatos forrásból ered. Fénye benső. Hiszen amikor azt mondjuk, hasonlatos a tükörhöz vagy a kristályhoz, az éghez vagy a naphoz, olyan példákat (dpe) használunk, amelyek nem tökéletesek. Mindazonáltal hozzásegíthetnek ahhoz, hogy megértsük a Tudat természete valódi jelentését.

John Myrdhin Reynolds

Általánosságban kétfajta víziót különböztetnek meg: tisztát és tisztátalant.

A tisztátalan víziók múltbeli karmánkból fakadnak, és a szanszárában való újraszületés különféle úticéljainak karmikus vízióit nyilvánítják meg. A szanszárikus vízió e labirintusa az, amelyben közönségesen saját magunkat találjuk. Ezeket a jelenségeket azért nevezzük tisztátalannak, mert nemtudásból, avagy az értés és az éberség hiányából fakadnak, továbbá mert keverednek az egó képzetével összekapcsolódó kléshákkal, azaz a negatív emóciókkal. A tiszta víziók ezzel szemben értésből és éberségből erednek, továbbá mentesek a kléshák szennyeződéseitől és torzulásaitól. Ezek a tisztafény felismerésében felmerülő buddhák és buddhabirodalmak archetipikus képei. E tiszta víziókat (dag snang), amelyek a megvilágosodott éberség tögál-víziókként is ismert spontán megnyilvánulásai, meg kell különböztetnünk a tisztátalan karmikus jelenségektől (ma dag las snang), amelyek elhomályosítják a tudatosságot, és amelyek az emlékekből és a karmikus lenyomatokból erednek. Ez utóbbiak szanszárikusak és természetüknél fogva feltételekhez kötöttek.

A sötételvonulás totális sötétségével, a felhőtlen égbolt nyitott, üres terével vagy a napfelkeltét nem sokkal követő korareggeli nap fényével való gyakorlás csupán másodlagos kiváltó okai a tögál- vagy tisztafényvízióknak.

A primordiális állapot tulajdonképpeni kiváltója a kontempláció gyakorlata.

A sötételvonuláson kívül más támasztékokat is igénybe vehetünk, amik másodlagos okok, például a nap, a hold vagy egy lámpás fényét és így tovább. Ezt azonban csak biztonságos és kényelmes úton szabad végezni, sohasem tekintve közvetlenül a fény forrásába, különösen a nap esetében. Nézzünk inkább egy könyöknyivel a napkorong alá vagy mellé, és akkor soha, amikor a nap fényessé vált a reggel későbbi szakaszában. Ugyanígy, kicsit a hold alá vagy annak szélét érdemes nézni. És hasonlóképp, a gyertya vagy a vajlámpás lángjának is a szélét nézzük.

Miért tölt valaki hét hetet, azaz negyvenkilenc napot teljes sötétségben elvonulva?

Ahogy az álomgyakorlat, úgy a sötételvonulás víziógyakorlata is egyfajta felkészülésként szolgál a halál utáni bardo-tapasztalatokra.

Ahogy sötételvonulás, úgy alvás közben, noha fizikai testünkben maradunk, érzékmegvonást tapasztalunk. Mikor érzékeink eloldódnak azok külső tárgyaitól, és a manasz, avagy a fogalmi tudat (yid) átmenetileg felfüggeszti szokásos működését, a nemtudatos psziché tartalmai víziókként tárulnak fel a tudatosság számára. Ez történik az álmokban, és ez történik a halál után a létesülés bardójában. Ezek a víziók azonban karmikusak, így nem a megvilágosodott éberség jegyében állnak. A haldoklás csikhai bardóként ('chi kha'i bar do – a ford.) ismert folyamata során, mikor a külső légzés megszűnt, és halottnak nyilvánítottak minket, namshénk (rnam-shes) vagy tudatosságunk a fizikai testtől elkülönülten találja magát. Mindazonáltal

e tudatosság folytatódik, egy szubtilis vagy tudatteremtette testben találja magát,

amelyben a tudat és az érzékek továbbra is működnek. Pár napig az elhalálozott személy tudatossága lát mindent, és tud mindenről, ami a holttest körül történik, illetve amit azzal csinálnak. De három vagy négy nap múlva, mikor a benső légzés, vagyis a pszichikus energia áramlása megszűnik, a tudatosság hordozójaként szolgáló szubtilis test a személyiséggel együtt elkezd feloldódni. Ekkor egy második halál, az egyéni tudatosság tényleges pszichikus halála, avagy feloldódása következik be. Megtapasztaljuk a fehér hajnalt és a vörös hajnalt, végül pedig a teljes hanyatlást és elsötétülést, amely során a dualisztikus tudatosság megszűnik és kioltódik. Ami ekkor egyedül marad, az a súnyatá állapota. Ezt az üresség bardójának nevezik, és a haldoklás folyamatának betetőződését jelenti.

Dzogcsengyakorlatot végző jógík (tibeti Lukhang-templom falfestménye)

Ekkor teljes érzékmegvonást tapasztalunk, mivel sem az érzékek, sem a tudat nem működik. A teljes, mindent betöltő, test és tudat nélküli üresség állapotában találjuk magunkat. Egyszerűen a térben tartózkodunk. Mi vagyunk a súnyatá maga. Az összes felhő eltűnt az égről. Ez biztosítja a teret és a fényt az egyén buddhaságának, Tudatának megnyilvánításához. Ami a súnyatá állapotában feltárul, az a tisztafény. Ez olyan, mint amikor megpillantjuk saját arcunkat a tükörben. E tisztafény eredendő éberségünk, rigpánk, mely a Tudat természete őseredeti állapotának lényegi tulajdonsága. Pontosan ebben a pillanatban, a haldoklás és a bardo-tapasztalatok felmerülésének határán vagy választópontján (so-mtshams), a tisztafény ürességben való feltárulásának pillanatában van a legnagyobb lehetőség a szanszárából való megszabadulásra vagy felébredésre.

Ha felismerjük a tisztafényt, és megértjük, hogy ez Tudatunk megnyilvánulása, felszabadulunk.

Ha nem, a dualisztikus keretek között működő spontán ébredő nemtudás nyer teret, és előidézi a szubjektum és az objektum kettőségét. Ekkor nem ismerjük fel intuitíve, hogy mi magunk vagyunk a tisztafény, ehelyett úgy kezdjük érezni, hogy ez olyasvalami, ami kívül, tőlünk különállóan van a térben. Ekkor szubtilis síkon a tudat ismét működésbe lendül, és a békés és haragvó istenségek archetipikus képei merülnek fel a tisztafényben formálódó színek kavalkádjában. Ha előző életünk során végeztünk meditációs gyakorlatokat előkészítésként, lehetőségünk lesz arra, hogy e tiszta víziókat Tudatunk megnyilvánulásaiként ismerjük fel, és ezen a ponton felszabadulhatunk. Ha nem, e jelenségek aktívabbá, energikusabbá válnak, és haragvó istenségek alakját öltik. Még ekkor is felismerhetjük természetüket és a felszabadulhatunk. Ha azonban meditációs gyakorlatok révén nem készültünk fel előzetesen, a tisztafényben e jelenségek csupán a pillanat tört részére villannak fel, mint a távoli horizonton észrevett villámlás az éjszaka közepén.

A tisztafény elhomályosulásával a durva fogalmi tudat újra működni kezd,

és visszatérnek az emlékek. Megint a tudatteremtette testbe lépünk, mely állapotban a szubtilis érzékek teljesen működnek. De ahelyett, hogy a holttestünket egykor körülvevő fizikai feltételek közt találnánk magunkat, azt tapasztaljuk, hogy képzeletbeli szimbolikus földeken barangolunk, ahol saját múltbeli karmánk bontakozik ki előttünk vizuális kivetítéseinkben, hasonlóan, mint az álomban. Elszakadva a valóság tisztafényének bardójától, a létesülés bardójába jutunk, mely folyamat elvezet az újraszületéshez. Az értés és az éberség jelenlétének hiányából fakadóan elterelnek ezek a jelenségek, mivel valósként tekintünk rájuk, és elveszve kóborlunk a képzelet e kiterjedt holografikus birodalmában. E táj kibontakozik, bővül és átalakul, ahogy emlékeinknek és karmikus lenyomataink kicsíráznak és újraélednek. Szó szerint elveszünk a saját karmánk vízióinak útvesztőjében. Végül, a karma sodrásának engedve, hasonlóan ahhoz, ahogy az üres utcákon szállingózó száraz levél hódol be az őszi szélnek, könyörtelenül a szanszárában való újraszületés felé haladunk.

Azonban

az időt a bardóban nem ugyanúgy érzékeljük, mint a tudatosság ébrenléti állapotában. Sokkal hasonlóbb, az álomban tapasztalt időhöz.

Azonban a bardóban való tartózkodás szimbolikusan negyvenkilenc napig tart. A bardo egy adott létező esetében talán csak egy percig tart, de az is lehet, hogy évszázadokba vagy évezredekbe telik, mire ez a tudatfolyam újra testet ölt. Minden az egyéni karmánktól függ. Mindazonáltal a hét és a negyvenkilenc végső soron kapcsolódik az ősi babilóni, valamint a hermetikus és gnosztikus szimbolizmus rendszereihez, nemcsak a teremtés hét napjához, hanem például a lélek mennybe emelkedésének, majd földi testbe való alászállásának hét fokozatához is. Gnosztikus megközelítésből a léleknek a hét bolygószférát végigjárva kell alászállnia, minden állomásnál mintegy burokként magára öltve egy szenvedélyt vagy bűnt vagy kléshát. A Tibeti halottaskönyv esetében e burkok felöltését, valamint a szenvedélyeket képviselő és a hét földöntúli bolygószférát uraló hét királlyal vagy istennel való szembesülést a haragvó istenségek egymásra következő megnyilvánulása helyettesíti. Ebből az okból a negyvenkilenc napos sötételvonulást megelőzően a törekvőt általában beavatják a Zhi-khro, azaz a békés és haragvó istenségek misztériumaiba és gyakorlataiba. Mindazonáltal a zsangzsungi tradíció sötételvonulása esetében a témákat a dzogcsen sokkal egyszerűbb szempontjából, a bonyolult tantrikus gyakorlatokra való támaszkodás nélkül magyarázzák.

Fordította: Gődény Jonatán

[1] A szöveg forrása: John Myrdhin Reynolds: Translation of the Seven-fold Cycle of the Clear Light (A tisztafény hét gyakorlata fordítása). In uő (ford. és szerk.): The Practice of Dzogchen in the Zhang Zhung Tradition of Tibet (Dzogcsen-gyakorlatok a tibeti Zsangzsung-hagyományban). Kathmandu, 2011, Vajra Publications, 247–258. o. (A ford.)

[2] New Delhi, 1977, Tibetan Bonpo Monastic Centre, 714–722. o.

[3] A modern diavetítő elődje. (A ford.)

[4] A metafizikai fény útjának és kibontakozásának részletes bemutatása, valamint a bön és buddhista dzogcsen-hagyomány kapcsolódó szövegeinek angol fordítása megtalálható: Jean-Luc Achard (ford. és szerk.): The Six Lamps. Secret Dzogchen Instructions of the Bön Tradition. Somerville, 2017, Wisdom Publications. Valamint Christopher Hatchell (ford. és szerk.): Naked seeing. The Great Perfection, the Wheel of Time, and visionary Buddhism in Renaissance Tibet. New York, 2014, Oxford University Press. (A ford.)