Láttalak. Megint. Mindig megmutatod magad, mire pont elfelejtenélek, vagy mire azt hiszem, pont elfelejtettél. Nem tudtam és nem is akartam rólad levenni a szemem. Olybá tűnt, e helyzetben éppen ez lenne illetlen. Azokat is láttam, akik körülötted legyeskedtek. Irigyeltem, de leginkább megvetettem őket. Ők nem ismerték fel, amit én. Hogy egyes-egyedül csakis miattam jöttél. Miattam öltöztél királykék ruhába, és e ruhát arany nyaklánccal a kedvemért koronáztad. Rejtély, honnan tudtad, hogy itt leszek, és honnan tudtad, mi felel meg leginkább az ízlésemnek. Hiszen mi csak pillantásokból ismerjük egymást. Beszédesekből, de mégis csak pillantásokból.
A többiek nem azt szeretik benned, amit én. A többiek, ha ismerik is nevedet és múltadat, nem ismernek. Éppen ezért nem mentem oda hozzád soha. Mert én beláttam, amit ők nem. Hogy nem vagyunk méltóak közelségedhez.
Te nem is tudod, milyen nagy ajándék voltál aznap este. Anélkül, hogy tudtam volna, igazából téged csodálni mentem oda. Semmi másra nem emlékszem arról az unalmas bálról. Csak a korunkból már teljesen kivesző, királynői tartásodra, és a vibráló levegőre, amivel megtöltötted a termeket. Nem vártalak. Nem reméltelek. Még csak elégedetlen sem voltam aktuális helyzetemmel. És te tudtad, hogy éppen ezzel éred el a legnagyobb hatást. Ez az este, ahogy eltervezted, a szépségről szólt. A te szépségedről. És ez a szépség értem, leginkább értem tündökölt.
Jól tudom, hogy te nem a földről való vagy. Mégis, arra az esetre, ha emberi oldalad ezt néha elfeledné, tudatni akartam veled, és ha nem éreztem volna hitványnak bármilyen dicséretet, amivel hálámat kifejezhettem volna, személyesen is tudattam volna veled, hogy a terved sikerrel járt. Ha csak néhány órára is, istennő voltál valaki szemében. Vagyis az voltál, aki vagy.
Ők, ha valamilyen szinten törődnek is veled, embernek látnak, aki néha felvillantja földöntúli bájait. Nekem, és nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik éles szemmel látják a dolgokat, de mégis, kiváltképp nekem, csillagfény vagy, aki olykor-olykor emberi alakban is megmutatja magát.
Az emberi oldal, amelyik időnként bennem is fölém kerekedik, roppant mód kívánt téged. Hiszen gyönyörű voltál. És most nagy erőkkel keresne is, ha nem lenne bizonyos benne, hogy úgyis, mikor majd jónak érzed, ismét felbukkansz az életében. De tudom, kedvességed nem ezzel viszonozhatom. Nem azzal, hogy igazolom helyem szükségességét a te életedben. Önzetlenül dicsérni téged. Talán egyedül ezzel nem vétkezem fenséged előtt. Talán egyedül ezzel őrizhetem meg magamban eme est ragyogását, és annak tudatát, hogy szeretlek.
