A jelen írásban néhány észrevételt fűzök a tibetiül ngöndrónak nevezett, kilenc részből álló dzogcsen előkészítő gyakorlathoz. (E kifejezés pontos jelentése: „megelőző”, „valami előtti”.) Egyfajta metafizikai értelmezésről lesz itt szó, azzal a céllal, hogy a nyugati gyakorló ezen keresztül jobban meg tudja ragadni a szóban forgó rítusok lényegét. Általános tapasztalat, hogy a keleti tanítók, ilyen-olyan okokból, nem mindig mutatnak rá kielégítően egy gyakorlat metafizikai értelmére, azonban ha rá is mutatnak, a követők nem igazán veszik a fáradságot, hogy elmélyedjenek rajta. Ennek hiányában viszont a rítusok végzése egy öntudatlan és ebből következően eredménytelen folyamat marad. Mi a bódhicsitta? Miért kell menedéket vennünk? Mi a célja a bűnök megvallásának és a mandala felajánlásnak? Mi a guru-jóga voltaképpeni értelme? Ha érdemben részt akarunk venni a műveletekben, ezek felett nem lehet néhány egyszerű közhely kíséretében továbbsiklanunk.

Eddigi ismereteim alapján az, hogy pontosan mely kilenc elemből áll ez a gyakorlatsorozat, tanítótól, hagyományvonulattól függően mutathat árnyalatnyi eltéréseket, de lényegében ugyanazokat tartalmazza (én itt a Choe-khor Tshang Rinpocse által 2018-ban Magyarországon ismertetett változatot követem):

1) bódhicsitta (szemkje)
2) menedékvétel (kjabdro)
3) vallomástétel (shakpa)
4) mandala felajánlás (mandal bulva)
5) guru-jóga (lame naljor)
6) leborulás (kumcag)
7) szalevö mantra
8) matri mantra
9) dutriszu mantra

A gyakorlat kiegészül még a guru-jóga imával, a kilenc tisztító légzéssel, a végén pedig a felajánlással (ngomon), valamint az előkészítő előkészítőjével, a „négy gondolattal, amely megfordítja a tudatot”.

0. a. Négy gondolat, amely megfordítja a tudatot: Induljunk a legelejéről. Ahhoz, hogy a folyamatban kellő intenzitással vehessünk részt, ismernünk kell az ember alapbeállítódását megfordító négy gondolatot, és el kell mélyednünk azokon. Ez ad tüzelőanyagot a gyakorláshoz, és az alábbi igazságokat tartalmazza: a) az élet állandótlan – áthatja a születés és a halál körforgása; b) az élet szenvedés – áthatja a beteljesületlenség tapasztalata; c) az életet átszövi az ok-okozatiság törvénye – az életünk a tetteink minőségétől függően alakul; d) az emberi élet kitüntetett – itt és most kell törekedni a végső szellemi állapot megvalósításra.

Ezek egy szellemi ember számára evidens igazságok, de vajon magától értetődők-e egy megpróbálóbb szituációban is? Vajon tudjuk-e továbbra is tételezni, hogy minden állandótlan, amikor elemi erővel tör ránk a harag, a bánat vagy az irigység, és az az érzésünk, mintha örökké akarna tartani? A jövőnket buzgón tervezgetve tudatában vagyunk-e továbbra is, hogy a kívánt beteljesülést, szenvedésünk megszűnését, az ok-okozatiság hálójából való vagy a halál előli megszabadulást ez nem hozza el? Nos, nem feltétlenül, éppen ezért kell ezeket minél alaposabban és minél többször körüljárni, hogy végül egy pillanatra se feledkezzünk meg róluk.

Az emberi élet kitüntetettségének buddhista és bön megközelítése külön magyarázatot igényelhet. Ezen tradíciók világképében a végső megvalósítottság tekintetében az ember kedvezőbb helyzetben van minden más szanszárát benépesítő lényhez, még az istenekhez képest is. Rengeteg érvet sorolnak fel, miért is olyan nehéz embernek születni, és miért jár annyi előnnyel. Azonban ez elsősorban inkább módszertani megoldás. Itt nem az emberi állapot indokolatlan felmagasztalásán van a hangsúly, sokkal inkább azon, hogy használjuk ki az itt és most adta lehetőségeinket. Nem arra kell büszkének lennünk, hogy emberek vagyunk, és emberként bizonyos tekintetben még az isteneket is felülmúljuk, hanem arra, hogy szellemi értelemben nem vesztegetjük el az időnket. Ha kitüntetettnek gondoljuk a jelenlegi emberi inkarnációnkat, talán hajlamosabbak leszünk jobban megbecsülni azt, és kevésbé esünk bele a szellemi tétlenség hibájába.

A létesülés kereke, középen az ellenszenvet, a ragaszkodást és a nem-tudást jelképező kígyó-, kakas- és disznófejű kimérával (részlet)

0. b. Guru-jóga ima: Minden gyakorlás az oltár vagy a mester előtti háromszoros leborulással, majd a guru-jóga ima háromszoros elismétlésével kezdődik. Az ima a végső valóságot reprezentáló mester invokációjával indít, aki mintegy jóváhagyja és támogatja a gyakorlást. Az ima utolsó sora végül tudatosítja a törekvőben, hogy ez a végső lényeg ő maga. Ez utóbbi megállapításra még a későbbiekben visszatérek, amit kimondottan fontos lehet ismernie azoknak, akik gyanakvóan távolságot tartanak minden olyan gyakorlattól, ahol elsőre úgy tűnik, mintha egy külső isten imádatáról lenne szó.

0. c. Kilenc tisztító légzés: A tibetiek úgy tartják, hogy a testben három fő szubtilis csatorna helyezkedik el. Ez a három fő csatorna szennyezett, ami egy egyszerű (itt most nem részletezett) légző gyakorlat révén megtisztítható. A megtisztítás után megszabadulhatunk a három úgynevezett gyökérméregtől, az ellenszenvtől, a ragaszkodástól és a nem-tudástól, és így nyitottabbakká válhatunk a gyakorlat későbbi részeinek pozitív hatásaira. Mi az alapvető probléma ezekkel a mérgekkel? Az, hogy egy kettősségen alapuló szemléletből következnek. A harag is és a ragaszkodás is azon alapul, hogy azt gondoljuk, van valami rajtunk kívülálló, amitől meg kell szabadulnunk, vagy amit magunkévá kell tennünk. Az ellenszenv azonban jogtalan, mert a végtelen tudat tiszta terében mindennek megvan a maga helye. Végső soron minden tudati valóság, minden én magam vagyok – ostobaság lenne megválni akarnom attól, amivel maradéktalanul azonos vagyok. A ragaszkodás szintén jogtalan, mert abból a tévképzetből indul ki, mintha nem lenne már minden eleve az enyém. Mindent a tudat (a tudatom) teremtett, ebből következően a vágyott dologgal, amit meg akarunk szerezni, amihez kötődünk, már kezdettől fogva, elválaszthatatlanul egyek vagyunk. A nem-tudás pedig azon a tévedésen alapul, hogy azt hisszük, a testi, személyes, individuális állapotunk az, ami a mi tulajdonképpeni, végső természetünk. A három csatorna megtisztításával ily módon egy újabb módszert kapunk, ami a végső valóságra centrálja a tudatunkat. Azonban ehhez mélységeiben tudnunk kell, miért problémás ezen emóciók megléte bennünk. A harag rossz dolog, mert ártunk vele másoknak, de érdemes ismernünk a mélyebb okokat is, amiért az elutasítandó – csak így lehetséges ténylegesen kihúzni a kígyó méregfogát.

A három fő szubtilis csatorna

1. Bódhicsitta: Talán nincs még egy olyan szinten félremagyarázott fogalom a buddhista irodalomban, mint a bódhicsitta. Noha ez a szó „felébredett tudatott”, illetve az arra való törekvést jelenti, rendszerint kizárólag a szeretettel, az együttérzéssel, mások megsegítésével kötik össze. Természetesen a bódhicsittának mint általános szellemi attitűdnek ez is része, azonban nem mindegy, milyen okból a része. A mások fájdalma iránt érzett részvét, a mások boldogsága miatt érzett öröm, a részrehajlásmentes szeretet metafizikai célja, hogy felismerjem: nincs semmi, ami tőlem különálló lehetne, nincs semmi, ami független lenne tudatom végső valóságától. A szeretet gyakorlása a tudat egységének megtapasztalásához, másokkal való azonosságom, illetve mások önmagamkénti felismeréséhez, ily módon a bódhicsitta eléréséhez vezet. Itt megint inkább egy módszertani, semmint szó szerinti megközelítésről van szó, főleg abban az esetben, amikor arról beszélnek, hogy az a legérdemtelibb hozzáállás, ha mindenki mást magam elé engedek a felébredettség útján, mielőtt magam is belépnék a nirvánába. Az ilyesfajta, egyfelől túlzónak, másfelől meglehetősen szentimentálisnak ható megfogalmazások valójában azt a felismerést szolgálják, hogy – a bennem lévő szeretet felfokozásával – a tudati lét egyetlen mozzanatát se tételezzem olyanként, ami tőlem különálló lenne.

Még egy szempont miatt szükséges ezt az attitűdöt kimunkálni magunkban, mégpedig a guru-jóga hatékony elvégzése érdekében. A vizualizáció révén megjelenített szellemi mesterre csak abban az esetben tudunk úgy tekinteni, mint aki minden akaratával a mi megvilágosodásunkért tesz erőfeszítéseket, ha előzetesen már nyilvánvalóvá tettük a magunk számára, hogy létezhet efféle túlcsorduló jóság. Ezzel a kérdéssel még a későbbiekben részletesebben is foglalkozunk.

2. Menedékvétel: Általában három dologban szokás menedéket venni: a buddhában, a dharmában és a szanghában. Menedéket veszünk, vagyis tudati támasztékként használjuk a buddhát, a felébredettek felébredettjét reprezentáló mesterünket. Jelenléte támogat és védelmez bennünket, megerősít a spirituális célunkban, és példát mutat: mindaz, amire törekszünk, lehetséges. Menedéket veszünk minden lényben, aki valaha is elérte a felébredettséget, és mindenkiben, aki a végső célra törekszik: megerősítenek bennünket, hogy jó úton járunk, és hogy van értelme munkálkodásunknak. Menedéket veszünk minden szent tárgyban, helyben, szövegben, tanításban, amelyek a végső célhoz irányítanak bennünket. Tudatosítjuk, mennyi minden utal a világban Istenre, illetve a felébredett állapotra. A bönben egy negyedik dologban is menedéket vesznek: a tíz irány buddháiban. Ennek pontos hátterét nem ismerem, de nem elképzelhetetlen, hogy a következőre utal: a dzogcsen szellemiségében, mely szerint minden tudati jelenség egylényegű, végső soron akármiben menedéket lehet venni. Minthogy minden a tiszta tudat kiáradása, minden a tiszta tudat nagyságát dicsőíti, nincs, ami ne funkcionálna abszolútum emlékeztetőként: a legmagasabb szinten bármiben menedéket lehet venni.

Ez a gyakorlat a szellemi céljainkba vetett bizonyosság megerősítését szolgálja. Sok olyan pillanat lehet a szellemi életünkben (tanítók, szellemi barátok távolléte, megpróbálóbb időszakok), amikor felüti a fejét bennünk a kétség. Ez a módszer újra emlékeztet bennünket törekvésünk nemességére és jelentőség teliségére. Jó, ha ezekről konkrét tapasztalatunk is van: milyen minőségekkel rendelkezik egy mester; milyen egy valódi szellemi közösség; ismerünk-e olyan helyeket, rendelkezünk-e olyan tárgyakkal, melyek szentséggel áthatottak? Ezek nélkül fennáll a veszélye, hogy túl absztrakt képet jelenítünk meg magunknak, így nem lesz elég hatékony a módszer.

Itt ismételten a végső célra hegyezzük ki a tudatunkat. Sőt, bizonyos tekintetben már ez is az abszolúttal való egyesülés egy formája. (A hagyományon belül a három menedéknek vannak ezoterikusabb értelmezéseik is, amelyek még nyíltabban irányulnak az önnön végső lényegünkkel való azonosulásra.)

Bön menedékfa (részlet)

3. Vallomástétel: A bűnök megvallása a megtisztulást szolgálja. A megtisztulás pedig a spirituális influenciák befogadására tesz bennünket alkalmassá. Általános emberi vétkeinket is beismerhetjük, ám itt is érdemes metafizikai síkon maradni. Legnagyobb bűnöm az – hiszen minden további ebből következik –, hogy egy lehatárolt individuális állapottal azonosítom magam, és, ezzel párhuzamosan, rengeteg olyan pillanat van, amikor megfeledkezem önnön emberfeletti lényegemről, és arról, hogy felé törekedjek. A megvallás után ígéretet kell tennünk, hogy ez soha nem fordul elő többet. Még ha eleinte ezt nem is tartjuk lehetségesnek, az ígéret vagy az eskü mágikus kötelező erején keresztül jobban fogunk igyekezni, hogy tartsuk magunkat ehhez.

4. Mandala felajánlás: El kell készítenünk vagy kéztartással, szimbolikusan fel kell mutatnunk egy mandalát, amit a rítus során felajánlunk. Ez a mandala az egész világot reprezentálja, az emberfeletti és az emberalatti létbirodalmakkal együtt. Ebben a gyakorlatban feláldozom az egész szanszárát önnön felébredésem oltárán. Más megfogalmazásban, megerősítem azt a döntésemet, hogy lemondok a világi érvényesülésről, partikuláris céljaimról, a világi énemmel való azonosságról, és tevékenységemet valódi önmagam megismerésére fordítom maradéktalanul.

5. Guru-jóga: A gyakorlatsorozat központi része a guru-jóga, mely során imagináljuk a tökéletes buddhaságot reprezentáló mesterünket (vagy, ha nincs ilyen, az adott hagyomány egy központi alakját), ahogy fölöttünk helyezkedik el, velünk szemben a végtelen égen, és először megtisztítja a három felső csakránkat (homlok, torok, szív), majd megáldja azokat. Itt egy beavatási folyamat vizualizálásáról, illetve, amennyiben konkrétan is részesült ilyenben valaki, megismétléséről, újbóli átéléséről van szó. A mester testben (homlok), beszédben (torok) és tudatban (szív) – ami némi hasonlóságot mutat a test-lélek-szellem hármassággal – beavat minket önnön valóságába. Ezt követően a buddha egy fénygömbbé alakul és feloldódik a szívünkben, mely során felismerjük, hogy egylényegűek vagyunk vele.

Itt egyáltalán nem egy felébredett lény közönséges imádatáról van szó. Nem is egyszerű áldás, amihez jutunk. A vizualizált buddha saját természetébe avat be minket, amit a gyakorlat azzal egyértelműsít, hogy a külsőleg megjelenő buddha végül feloldódik bennünk. A külső buddha csupán egy eszköz, egy támaszték, egy előzetes rituális lépés a tiszta tudat önmagamkénti felismerését megelőzően. Kivetítése, majd visszavonása nemcsak azt egyértelműsíti, hogy lényegében azonosak vagyunk vele, hanem azt is, hogy mi magunk vagyunk a forrása bárminek, ami a világban megjelenik. Nincs szó heteroteizmusról, hiszen a megjelenített buddhára eleve önmagam megnyilvánulásaként tekintek: a folyamat végig önnön tudatomon belül zajlik le, minden mozzanat a tudat egységén belül kerül megtapasztalásra.

E gyakorlat sajátos dinamizmusán keresztül talán könnyebb megragadni a felébredett lényhez köthető minőségeket, mintha csak önmagukban próbálnánk azokat megidézni.

Fontos tudnunk, hogy ha nem él bennünk igazi bizalom ez iránt a mester iránt, ha azt gondoljuk, visszaélne a hatalmával velünk szemben, ha untat bennünket a jelenléte és nem tudunk rá figyelni, ha úgy érezzük, nem adná meg, amire vágyunk tőle, és ha úgy általánosságban rossz, kellemetlen vagy közömbös érzéseket táplálunk iránta, akkor ez nem a valódi mester. Akkor ez annak a jele, hogy hiányos, szegényes, elégtelen az abszolútumról alkotott felfogásunk. Isten ugyanis nem untathatja az embert, Isten tényleges jelenlétében csak a legnagyobb ostobának jutna eszébe elkalandozni. Bármilyen negatív gondolatot, érzést társítunk ehhez az abszolút valósághoz, tudnunk kell, hogy ez nem az abszolút valóság. Ezen elv mentén egy idő után a vizualizált kép mágikus erővel töltődik fel, ami részben helyettesítheti a fizikai mestert. És nem utolsó sorban ez a vizualizáció a konkrét, kézzel fogható mester életünkben való megjelenését is elősegítheti (már amennyiben nem rendelkezünk eleve ilyennel, ami a modern világ állapotát tekintve egyáltalán nem ritkaság).

Tapihritsa

6. Leborulás: Ahogy a külsőként megjelenített kép sem végérvényesen külső, úgy a mester előtti leborulás sem feltétlenül megalázkodás és behódolás. Azzal, hogy háromszor megérintjük térdeinkkel, tenyereinkkel és fejünkkel a földet a buddha előtt, önnön lehatárolt valónk létbeli helyzetét tudatosítjuk, ami az abszolút valósághoz képest nyilvánvalóan eltörpül. Míg a nyitott és összeillesztett tenyereink homlokhoz, torokhoz és szívhez érintése testi, lelki, szellemi szintű teljes elköteleződésünket fejezi ki az abszolút valóság iránt.

7, 8, 9. Mantrák: A korábbi gyakorlatokhoz is hosszabb-rövidebb mantrák kíséretében zajlanak. A mostaniak tovább erősítik az eddig kialakított szellemi elköteleződést, és egyfajta hálaadásként, dicséretként és további tisztító aktusként is felfoghatók. Ezeknek a részletes értelmezésébe nem bocsátkoznék most, azonban az már az eddigiek alapján is világos, hogy ezek is a tudatunk lényegre irányítását szolgálják. Ezek a buddhizmusban jól ismert három test felfogással állnak összefüggésben. A szalevö a dharmakájával, a matri a szambhógakájával, a dutriszu a nirmánakájával áll megfelelésben. Vagyis ezek a megnyilvánulatlan, a megnyilvánult egyetemes és az individuálisan megnyilvánult létállapotoknak megfelelő sajátos imák. Az első a tiszta tudattal való azonosulásról szól, a második az összes létbirodalom lényének megsegítéséről, a harmadik a bennünket érő negatív befolyások eloszlatásáról. Ily módon ezzel a három mantrával szintén egy teljességet felölelő szemléletet alakítunk ki.

A mantrák éneklése esetén általános érv, hogy azokat érteni kell, és azokat értve kell recitálni. A mantra éneklés lényege, hogy a bennük foglalt igazságokat tudatosítjuk és elmélyítjük. Az automatikus mondogatásnak is lehet némi eredménye, azonban ez egy metafizikai irányultságú embert nem elégíthet ki, nem alapozhat rá. Így aligha megkerülhető a tibeti verziók valamilyen fokú nyelvi (és doktrínális) tanulmányozása, hiszen a magyar nyelvre átültetett változatok, melyek sokszor csupán az angol nyelvű fordításokat veszik alapul, sok lényegi összefüggést nélkülöznek.

Matri mantra

0. d. Felajánlás: A gyakorlás végén fel kell ajánlanunk az összes érző lény javára minden elmélyedésünk során felhalmozott érdemet. Azt mondják, ha erre nem kerül sor, a gyakorlat pozitív hatásai elenyésznek. Ez ismételten az összes létezővel való azonosság meglétét erősíti meg. Ez az attitűd továbbá a következő illúzió feloldásában is segíthet: sokszor gondoljuk azt, hogy mi magunk személyesen vagyunk azok, akik fel akarunk ébredni. Azonban valójában nem a személy ébred fel, hanem az, aki a személynek álmodja magát. Azzal, hogy szellemi megvalósításunkat más lények boldogulásának szolgálatába állítjuk, ­– amellett, hogy ezzel a velük való egységünket tudatosítjuk – azt is tisztázzuk a magunk számára, hogy az úgynevezett realizáció lényegében nem személyes folyamat. Nem a rítust végrehajtó személy a gyakorlás központi eleme, hanem az az egyetemes valóság, ami akár a személyemen, akár az összes többi személyen túl helyezkedik el. Ez csak akkor tárulhat fel, ha a többi lény gyakorlatunkba vonásának segítségével megszabadítjuk magunkat a negatív önközpontúságtól.

Összegzés

Az itt elhangzó érvekkel az volt a célom, hogy – a teljesség igénye nélkül – jobban megvilágítsam ezen gyakorlatok metafizikai értelmét. Ezeket még tovább lehetne árnyalni és részletezni, azonban a lényeg talán már ebből is kiderül: az előkészítő gyakorlatok helyes értés mellett egy olyan metafizikai irányultságot hoznak létre és erősítenek meg az emberben, ami, dacára annak, hogy előkészítőnek nevezik, önmagukban is elég messzire vezethetik a törekvőt. A vallásos máz, az első rátekintésre konfesszionális jelleg, a némelyek számára túlzottan rituálisnak tűnő forma, a követők bizonyos részének felszínessége, automatikussága még nem jelenti azt, hogy mindez nélkülözné a legmagasabbra való irányulást. Épp ellenkezőleg: ezek éppen azért olyanok, amilyenek, mert a metafizikumból következnek.

Ezt a gyakorlatsorozatot nagyon sokszor el kell végezni (valahol azt írják, 100.000-szer, de más, hasonlóan nagy számokkal is találkozni), mielőtt a törekvő érdemessé válik a magasabb szintű dzogcsen gyakorlatokra. Teljesen értelemszerű, hogy amíg a törekvőnek nem szól minden egyes pillanata a végsővel való azonosulásról, a magasabbrendű gyakorlatokat nem fogja sikerrel abszolválni. Noha nem gondolom, hogy a tényleges számolásra túl nagy hangsúlyt kellene helyezni. A lényeg az, hogy a gyakorlatsorozatot, mindazon jelentés tudatában, amit az magában hordoz, egyre nagyobb rendszerességgel végezzük, és egyre központibb jelentőséget tulajdonítsunk neki az életünkben. Amíg nem erre tekintünk úgy, mint a napunk központi részére, ünnepi mozzanatára, lényegére és legfőbb értelmére, addig remélhetjük-e azt, hogy felnőttünk a későbbi gyakorlatok kihívásaihoz?

Irodalom

Patrul Rinpocse: Tökéletes tanítóm szavai. Budapest, 2017, Szatori.
John Myrdhin Reynolds: The Oral Tradition from Zhang-Zhung. 2007, Vajra Bookshop.

Gődény Jonatán