Vártam rád...
Helyeslő kristály-szemed
és dicsérő gyöngy-szavad.
Vártam,
hogy utat húzz
nekem az égbe,
s hogy angyalként
őrizd lépteim.
Nem szóltál,
s én azt hittem,
nem szeretsz.
Könnyeim rejtve,
árván és szorongva
kutattam figyelmed gyilkosát,
s töprengtem
szűnni nem tudó szürkeségben,
miért bánsz
oly hűvösen szívemmel,
s szárnyam
miért nem barátod?
Ide dobtál,
s én úgy tudtam,
lelkem átkot cipel,
s vétkemre hála
sértő némaságod
és titkod,
mit az örök fagyba
rejtettél előlem.
Utánad, veled
reméltem lépni
új mezőkre,
de te részvéttelen,
álmomat tiportad.
Száműztél kegyedből.
Így láttam,
egykor...

Gődény Jonatán

És a Férfi még egyszer, utoljára találkozott a Nővel, több hónapja már, hogy nem látta őt, annak pedig már az idejét sem tudta, mikor látta az ő szerelmétől lángoló tekintetét, persze most is, mint minden eddigi alkalommal, amikor szerencséje vagy éppen szerencsétlensége volt hozzá, ezt kereste benne, de ahogy az várható volt, nem talált semmit, legalábbis semmi érdemlegeset, ami valamilyen formában visszautalt volna arra a villámló és a felszabadulás izgalmától megízesített időszakra, ami – a Férfi szerint – gyökeresen megváltoztatta mindkettejük életét.

Kereste őt, azt, akit szeretett, és akit most is szeretni kívánt, kereste őt, minden porcikáját végigsimogatva sóvárgó nézésével, egyetlen szikrányi vonzalmat, leheletnyi varázslatot, csírányi ígéretet remélve tőle, legyen az kívül vagy belül, rajta vagy körülötte, felülről vagy alulról reá szálló, de sehol semmi jelet nem talált, csak zárt ajtók, csukott ablakok, bereteszelt kémények, üresség és üresség várta mindenütt, s a tündöklő lélek, mely a kellemesen csordogáló vízesés lágyságával ölelte testét és a csodát látó gyermek figyelmével kísérte minden, olykor számára egészen isteninek ható mozdulatát, eltűnt, és nem, semmi esetre sem akart újra előjönni.

A Férfi elbúcsúzni jött, még ha egy utolsó próbálkozást tett is arra, hogy előteremtse a Nőből néha egészen őskori távolságokba vesző, már-már felidézhetetlen szerelmét, elbúcsúzni jött, de hát akivel ezt megtehette volna, nem volt már sehol, csak a hordozó, egy test, egy gyönyörű, istennőkről mintázott, ám mégis fakó, a nap barnította bőre ellenére sápadt test, és a Férfi azt érezte, bármennyire is nem volt ínyére ezt belátni, azt érezte, ebből a Nőből, ebből a még tegnap odaadóan ragyogó Nőből nem csak a szerelem veszett el, nem, ennél valami jóval több is eltűnt, mondhatnánk úgy is, kihunyt, kihunyt benne valami, ahogy az élet szokott kihunyni a száraz falevelekből és a korhadt ágakból: meghalt.

Pedig ott ült mellette, könnyű ruháját lengette a fűszeres, tavaszi szellő, mintha mégis élt volna, hol megszokott illedelmességgel mosolygott, hol enyhe haragra gyulladt szemeivel hárította a Férfi, számára kevéssé tetsző gondolatait, amit a Férfi valójában azzal osztott meg, aki már csak emlékeiben, és valahol mélyen, szíve kastélyának legfelső tornyában volt jelen, de semmiképp sem ott, ahová éppen irányozta beszédét, és gondoljuk csak el, milyen nehéz is lehetett neki úgy elmondani mindezt, hogy talán mindketten tudták, hogy az egész találkozás és búcsúzkodás valahol értelmetlen, hiszen ez a pár már nem ugyanaz a pár, ez a Férfi és ez a Nő már nem ugyanaz a Férfi és nem ugyanaz a Nő, akik a valamikori, állítólagos, sokszor túlontúl könnyelműen megtörténtként tételezett múltban együtt voltak.

Értelmetlen volt egymást felkeresni, a záró pillantásokat megejteni, a zárószavakat hallatni, mert valahol mindketten – a Nő inkább mint a Férfi – tisztában voltak vele, hogy ők, akik ott ültek a padon, a virágzó fák alatt, bármennyire is próbálnak, nem válhatnak el, mert ők akként, akik most voltak, soha nem is voltak egymáséi, és mégis úgy érezték – a Férfi inkább, mint a Nő –, hogy végig kell csinálniuk mindezt, mert hát valamiért, ki tudja, milyen rejtélyes okokból mintha ez lenne a dolgok rendje: két idegennek, akik nem is ismerik egymást, elválni, jobban mondva, eljátszani az elválást, mintha valaha is lettek volna közös élményeik és álmaik, amiktől most tragikusan el kell búcsúzniuk, márpedig nem lehettek, hiszen ha lettek volna, és ha azok akkor igazán közösek lettek volna, most nem itt ültek volna ezen az egészen meseszerűen kifaragott padon, ebben az egészen rémálomszerű hangulatban.

Így hát a Férfi egyre tisztábban meg volt győződve arról, hogy a Nő meghalt, és a Férfi gyászolta őt, és olyannyira gyászolta, hogy holtában még jobban megszerette, és így még nehezebb volt ott vele, egy padon ülni az egyébként kellemes tavaszi estén, ami igazán remek alkalmat nyújthatott volna egy meghitt együttlétre, de itt most ez a lehetőség távolról sem állt fenn, helyette ez a nehéz és fullasztó gyötrelem, látni őt és mégsem őt látni, és azon ügyködni, hogy elhamvassza magában a képzelődést, amit eddig valóságnak vélt, és valahogy ennek ellenére mégis megőrizze mindebből azt a láthatatlan, érzékekkel fel nem fogható, megfogalmazhatatlan, mégis semminél sem reálisabb kincset, aminek a nélkülözése elképzelhetetlen létfelállás lett volna a számára, és valahol érezte is, hogy ezt, bár a Nőtől kapott ajándéknak tekintette, valójában nem adhatta neki senki, mert mindig is ott ékeskedett szíve legnemesebb birodalmának trónján.

Így hát egyre derengeni kezdett számára, hogy igazából azt, amit ebből az elhúzódott és átszenvedett szakítással végződő kapcsolatból a leginkább sajnált, és amiért néhányszor sziklasúlyú könnyeket is hullatott, ez a körülírhatatlan és tanulmányozhatatlan, de annál fénylőbb és melengetőbb esszencia, amit a Nőben úgy tisztelt, és amit most, hogy nincs mellette, még hatványozottabban tisztelt, mindvégig, soha el nem veszítetten nála maradt, és a Férfit ez a többszörös ellentmondásból gyúrt, zavaros, egyszerre lesújtóan szomorú és felemelően boldog átélés teljesen megrázta, és ahogyan mondani szokás, végre végérvényesen levedlette magáról száraz, megkövesedett bőrét, amit hosszú éveken át páncélnak vélt nyomorúságos teherként vonszolt vergődő, vézna testén, azt a bőrt, ami oda, az értelmetlen, ám mégis sorsfordító találkozóhoz is vezette őt azon a bódító levegőjű tavaszi estén.

Ez a Férfi és ez a Nő most ismét és utoljára közössé vált valamiben: a halálban.

Gődény Jonatán

A felhőbe burkolózó hegycsúcsok tiszta levegőjében és végtelen terében lakozó úr, ki hiányt nem szenvedett semmiben, egy nap rövid pillanatra levette tekintetét a csillagokról, hogy az alatta hömpölygő világ arcát szemlélje. Letekintett, hogy lássa, meddig terjed meredek sziklaszirtekben gazdag, akadálytalanul áradó napfényben teljes gyémántbirodalma. Ez az arc már megpillantása előtt kedves volt neki, mert ebben az arcban saját magát látta. Látta a fennséget, mely ily magasra elkísérte s biztatta őt, és látta a drágakövek csillogását: eme arc szemének derűs bizonyosságát. Szerelem gyúlt lelkében, ahogy e szépséges táj szelíd mosolya simogatta égszín szemeit. Gyönyörben úszott aranyszíve alázatának szenvedélyét ölelve. Szerelmes volt, mert az alatta szélesedő, színes, táncoló világ minden élő s holt eleme őt ünnepelte. Ő pedig szárnyalt az elégedettségben. Teste könnyűvé vált, mint a levegő, vágya kék lángokhoz hasonlított, mely nem éget. Ujjaiba istenek költözhettek, mert úgy tartotta őket, mintha nemes költemény volna. Buddha szobrokat mintázó hatalomtestét ragyogás csiklandozta. Magára ismert, emelkedetten nézte boldogságból font művének mindeneket betöltő csodálatát.

A legmagasabb csúcs ura emelkedők magasságaiban és szakadékok mélységeiben játszotta könnyed, testetlen játékát a vele egységben mozgó szerelmes létesüléssel. Csókja forrósága megolvasztotta a földet, uralmának hidegsége villámokat csiholt az égben, lehelete forgószélként tombolt. Önkéntelensége kiszáradt folyók medrét árasztotta el. Finom érintésére csillagok hulltak a mélybe, s egészében megremegett a világ. Mezítelen királynőjének tengerkék óhaja megnyílt a végtelenre. Ő pedig egyetlen pillantásával porig pusztított minden korlátot és bilincset, mi korábban szívét s lelkét a földhhöz tapasztotta, és szabadon hatolt át a lét rubinnal és smaragddal díszített aranykapuján.

Szeméből könnycsepp hullott. Az utolsó könnycsepp, amivel távozása előtt megajándékozta határtalanul gyönyörű kedvesét. Részvéttől túlcsordultan, s az öröm hevének kíséretében fordult el végleg az emberektől. Ez volt az utolsó áldozat, az utolsó tartozás az örökkévalóság kapuja előtt.

Tiszta szíve nem botlott meg az emberek gyengeségeiben. Fürdőt vett a mámorban. Most tiszta ruhában, újra a csillagoknál. Álom volt. Valós álom.

Gődény Jonatán

Látni akartam a mindenséget. Oldást és teremtést. Tudni akartam az egészről. Mindörökké felejteni ízt, illatot, idilli reményt. Akarni akartam az akaratom, felébreszteni tetszhalotti állapotából szent vágyam. Elengedni önimádatom, ezt a kielégíthetetlen születési mámort. Az idő megállt, a gondviselés értem nyúlt, ősi tekintettel fejemre tette kezét, és a végtelen birodalma hozzám szólt. Szüntelen eskü dallamai szakították fel húsomba égett maszkom körvonalait. Tudtam, innen nincs visszaút, már nem védhetem tovább azt, aki végleg a pusztulásra való. Megingathatatlan talapzaton áll bennem már a hűség, az erő és örök alázat. Tanítóm benső jelenléte forrása a túlon túlinak, Önmagamból való fakadásomnak. Egyedül rajtam múlik, hogy a létezőiségem valóságánál bizonyosabb legyen az a tudat, hogy soha egy pillanatra sem kételkedem benne, mert csak így lehetek egész és szabad. Nem engedem meg magamnak, hogy a sértettség, a gőg, és hitvány irigység elnyeljen, az ítélkezés alantas formája vele kapcsolatban bármikor felvetődjön bennem, és a nem-értés táptalaján fogant rosszindulat szívet bénító csapdájába zuhanjon akaratom és létem. Kevélység, csalódás, értetlenség és árulás nem érinthet meg engem. Általa most a jelenben igazán emlékezhetem. Ő volt az Úr határtalan teremtő kegyelme, aki egy éber álomszálon érintette meg valóm, és égi útjelzőként mutatott rá lényem határtalan magvára, hogy az enyészeté legyen az, ami földi és mulandó. Személyén keresztül részesedek az isteni jelenlét örökös megnyilatkozásában. Szelíd szigorral kaptam tőle értésem kulcsát, hogy tanításához életem után is hű legyek, győzelemben lépve át a halál kapuját. Már szikrázó derűben tépem le magamról álarcom ében szilánkjait. Reszketve illanó vérem még számtalan sebet nyel el, de égből font játékunk tüze űzi tova gyengeségem hiú árnyait. Szakadatlan remegésem a létezés elengedésétől alábbhagy. Lemondásom fénye lett az ige, a halandóságtól való megváltásomnak. Most csendben emlékszem születésemre, az örök láthatatlanból merített szent pillanatra, amely tanúja volt és lesz eredetemnek, hogy arcom a létesülés porától egyre szabadabb.

»Et ego si exaltatus fuero a terra, omnia traham ad me ipsum«

Répási Zsolt

Nem számoltam azzal, hogy elveszítem. Abban hittem, hogy ami van, az jól van, és hogy lennie kell. Meg akartam őrizni, mindent, amit szépnek és jónak tartottam. Idillt akartam. Megértő, szerető közeget. Jó barátot, hűséget, szerelmet. Kacsintást a tavasz zöldjébe bújó izgatott fáktól, simogatást az illatos szellőtől, őszinte mosolyt a napsugaraktól. Életteli ízeket, színes virágpompát akartam csodálni. Élni akartam, meghitten és szépen. Aranykoporsót akartam, szenvedés nélkül elmenni. Örömben úszó arcokra tekinteni. Boldognak látni mind az összest, ki szívemben magának helyt talált. Ó, igen. Ezt akartam.

Most elvették, amit szerettem. Nincs többé. A virágok, a tengerpart, a májusi eső, a csók: hamuízű emlékekké porladtak. Régen, amikor még ez az egész szemtelenül új volt a számomra, akkor ezt a régi világot, mikor el akart tűnni előlem, úgy ahogy, visszaküzdöttem magamnak. Dacos voltam. Nem hittem, és nem akartam hinni neki. Úgy gondoltam, ilyen akár elő is fordulhat, de nem velem. Az eper már kukacos volt, a fák kérge megrepedt, a leány vágya elillant. De akárhogy is, kellett. Mert nem tudtam felfogni, hogy a valóság útján más irányba vezetnek a dolgok.

Ezúttal más volt a helyzet. Éppen emlékeim fényképtárát lapozgattam elérzékenyülve. A nyári tábortűz ropogásának, a kedves beszélgetéseknek és a csillaghullás sejtelmének újra megélését, megidézését tervezgettem. Mintha másnap is élnék még. Ugyanúgy tettem, ahogy bárki, közülünk, emberként. Mintha lenne holnap. Mintha elég lenne majd akkor a súlyos dolgokkal foglalkozni. Gondtalan voltam, lelkes és az élet iránt bizakodó. De hirtelen belém nyilallt valami. Egy lándzsa. Olyan, amit Krisztus halálakor láttak egy katona kezében. Felsértette az oldalamat. Sebemből vér ömlött, s mindennek egyszerre hullaszaga lett. Csak egy baljós, suttogó hang kísértette gondolataimat. Ezt leszámítva sötétség és némaság.

Elsőre szomorú voltam, hiszen az életemet építgettem. És örömmel tekintettem mindarra, amit már elértem. A nagy emberekhez képest szerény vívmányok ezek, de épp elegek ahhoz, hogy boldogságot és szelíd békességet biztosítsanak a mindennapokban. Most egyszerre döntés elé kerültem. Mert ez, bármennyire is szilárd menedéknek tűnt, összeomlott. Választhattam. Vagy újra visszafutok a múltba, hogy a rozoga viskót megint összeeszkábáljam, vagy az életemet többé nem az idillre, hanem az egyedüllét kiáltó magányára építem. Merthogy elvették tőlem, és azóta magam vagyok. Ki tudja ki, és ki tudja, milyen régóta tervezte már, hogy így legyen, de elvette. Eddig ez a kedvesség ott volt a házban, néha messzebb tartózkodott, a szomszéd szobában, néha egészen közel átjárt mindent, s szeretetének melege a kellemesség óvó környezetét varázsolta elém. De most nincs semmi, ami egyedüllétem halálos tényének látásában megakadályozhatna. Attól, ami elől mindeddig úgy menekültem. A rémisztő-dermesztő magára hagyottság ténye elől. Hogy bármi van, egyedül vagyok, s hogy ezzel kezdenem kell valamit. Oly módon, hogy az ne a megnyugtató hazugságba való menekülés egyik formája legyen.

A berögződéseim még a régiek: támasztékok után kapkodnék. Emlékekbe kapaszkodnék, ígéreteket gyártanék, festői jövőt rajzolnék. De a tudat már tudja: ez nem út. Vágyom a harmóniára. De már nem ez éltet. Része a lényemnek, eleme a létemnek. De nem cél, s már nem szükség kutatja. Elvették tőlem, hogy ezt lássam. Hogy lássam, enélkül is fennállok, erősen és biztosan. Fenntartani a fenntarthatatlant, megőrizni, amit a halál úgyis magával ragad: ezt akartam régen. Most abban kezdek élni, ami nem múlik el. Magamban, a független szabadságban. Továbbra is szeretek, továbbra is tisztelek, de már nem kell, hogy tárgya legyen benső kiegyensúlyozottságomnak. Ez nem morális kérdés, már nem, és nem is félelemből eredő távolságtartás: törvényszerű, hogy így legyen. Most már elfogadom: nem azért születtem, hogy egy sápadt aranykort dédelgessek az ölemben. Bármennyire is nehéz ezt kimondanom, és fájó ezt hallanom – hiszen a seb még egész friss –, nem azért jöttem ide, hogy az élet lágy ölelését élvezzem.

Nincs cseppnyi megvetés, sértettség vagy harag bennem. Részvétem a világ felé él, de én már nem igénylem az övét.

Gődény Jonatán

Az elhanyagoltság megrekesztő fájdalmában sokszor találtad már magad. A meg nem értettség fullasztó görcsében. Vajon hányszor hagytak egyedül eszméiddel vagy harcodban? Emlékszel talán, volt, hogy a melletted állók, pont, amikor úgy hitted, minden rendben, elpártoltak tőled. Ott hagytak, mert ott hagyhattak. Elmentek, mert nem volt többé érdekes számukra, hogy elesettségedben pátyolgassanak. Milyen durva és sértő ez a nem törődöm hűtlenség. Ez a vad érzéketlenség, amely felemel, majd eldob, mint egy csontot, hogy jelen örömöd a múlt gyötrelmébe zuhanhasson. Itt vagy, egyedül, s tudod, hogy lényed az örök mindenség dicshimnuszát érdemli. Ami vagy, az ilyen értékes, és nem érted, igazán nem érted, hogyan lehet ilyesmitől elpártolni. Embervoltod tömlöcében oly egyedül és csodátlanul tengődsz. Az elhagyottság kiáltó csöndje mérgez. Itt vagyok! – szólsz, időnként újra, ahogy a lakatlan szárazföldre talált hajótörötteknél szokás. Nem hallja senki. Halkan szólsz, szinte félve és kérve, kiszolgáltatottan, a nemleges választól reszketve: Engem lehet szeretni!

Menekülsz attól, hogy egyedül légy, ahogy minden ember. Magányod viszont nem csak átok. Nem, ha látod, hogy az élet álmodás. A magány az álmodó szemében többé már nem szilánk. Mert álomalakjainak forrása szíve lüktetésének melege. Téged így vagy úgy, ezelőtt, most, vagy ezután megtámad majd a dermesztő magány téli orkánja. És akkor majd fulladozni kezdesz, s önsajnáló könnyeid fagyos cseppjei kopognak majd a földön. Mert a magány – a halál e különös mostohatestvére – színtelen köpenyével egyszer mindenkit meglegyint. S akkor majd összetörsz, és a sarokban kuporogsz, mint a rémeket látó gyermek. A régi időkön merengsz, és sem a nappalt, sem az éjt nem tartod ideálisnak az életre. Mert megcsalt a világ. És te csöndes sértettségedről bosszúra váltasz, majd szégyent és bűntudatot hívsz vendégeidül a démonlakomára, ahol tulajdon lelked van terítéken.

De ez csak hitványak magánya, ne feledd. Csak azoké, akik még mindig anyjukba vetik bizalmukat. Akik másoktól várják az üdvüket. Mondd, mi okod magányosnak lenni, ha minden álomalak a te fejedből pattant ki? S mi jogod a sértettségre, ha minden magára hagyót a szabadság ajándéka követ? Magad vagy, ez nem átok: próbatétel. Magad vagy, mert meg volt a nagyon is mély és lényeges oka, hogy magadra hagyjanak. Ne szomorkodj, hanem lépj ki gondoskodóid öléből. Kényelmes és meleg a szerető otthon, de a csillagvilág magányos tisztaságát nem adja meg. A felemelkedés küzdelmét és az egyetlenség rettenetes valóságában való helytállást sem. A bölcsek és a hősök azok, akik farkasszemet néztek a magány rémével és a támasztéknélküliség halálsikolyokat hallató kísérteteivel.

Szeret és nem szeret – a leány ezt ígéri. Együtt és egyedül – a világ ezt ígéri. A magány egyet ígér – hogy nincs ígéret. Nincs bizonyosság, nincs elvárás, nincs biztos, hol kimagasló, hol alásüllyedő talaj. Csak a szakadék mélységekből magasságokba ható kérdőjele. Csak a végtelen lehetőség izzó szerelme.

A nagy kérdőjel frusztráló semmije rád talált. S az emberi közösségekből száműzött lényed új társra lelt. A mindenné lehető semmi veled maradt. Magadra hagyott a „van”, hogy felkínálkozzon a „lehet”. A te magányod nyomorúság az emberek szemében. De a szabadság hangja annak, aki hajlandó arra, hogy a tátongó űrt önmagával töltse ki. A magány szakadékának fenyegetése rendített meg. De ne légy gyenge, s elhagyott. Hisz a magány hűvös és kétségbeejtő ürességében valójában ott rejlik számodra a határtalan mindenség.

Gődény Jonatán