És a Férfi még egyszer, utoljára találkozott a Nővel, több hónapja már, hogy nem látta őt, annak pedig már az idejét sem tudta, mikor látta az ő szerelmétől lángoló tekintetét, persze most is, mint minden eddigi alkalommal, amikor szerencséje vagy éppen szerencsétlensége volt hozzá, ezt kereste benne, de ahogy az várható volt, nem talált semmit, legalábbis semmi érdemlegeset, ami valamilyen formában visszautalt volna arra a villámló és a felszabadulás izgalmától megízesített időszakra, ami – a Férfi szerint – gyökeresen megváltoztatta mindkettejük életét.
Kereste őt, azt, akit szeretett, és akit most is szeretni kívánt, kereste őt, minden porcikáját végigsimogatva sóvárgó nézésével, egyetlen szikrányi vonzalmat, leheletnyi varázslatot, csírányi ígéretet remélve tőle, legyen az kívül vagy belül, rajta vagy körülötte, felülről vagy alulról reá szálló, de sehol semmi jelet nem talált, csak zárt ajtók, csukott ablakok, bereteszelt kémények, üresség és üresség várta mindenütt, s a tündöklő lélek, mely a kellemesen csordogáló vízesés lágyságával ölelte testét és a csodát látó gyermek figyelmével kísérte minden, olykor számára egészen isteninek ható mozdulatát, eltűnt, és nem, semmi esetre sem akart újra előjönni.
A Férfi elbúcsúzni jött, még ha egy utolsó próbálkozást tett is arra, hogy előteremtse a Nőből néha egészen őskori távolságokba vesző, már-már felidézhetetlen szerelmét, elbúcsúzni jött, de hát akivel ezt megtehette volna, nem volt már sehol, csak a hordozó, egy test, egy gyönyörű, istennőkről mintázott, ám mégis fakó, a nap barnította bőre ellenére sápadt test, és a Férfi azt érezte, bármennyire is nem volt ínyére ezt belátni, azt érezte, ebből a Nőből, ebből a még tegnap odaadóan ragyogó Nőből nem csak a szerelem veszett el, nem, ennél valami jóval több is eltűnt, mondhatnánk úgy is, kihunyt, kihunyt benne valami, ahogy az élet szokott kihunyni a száraz falevelekből és a korhadt ágakból: meghalt.
Pedig ott ült mellette, könnyű ruháját lengette a fűszeres, tavaszi szellő, mintha mégis élt volna, hol megszokott illedelmességgel mosolygott, hol enyhe haragra gyulladt szemeivel hárította a Férfi, számára kevéssé tetsző gondolatait, amit a Férfi valójában azzal osztott meg, aki már csak emlékeiben, és valahol mélyen, szíve kastélyának legfelső tornyában volt jelen, de semmiképp sem ott, ahová éppen irányozta beszédét, és gondoljuk csak el, milyen nehéz is lehetett neki úgy elmondani mindezt, hogy talán mindketten tudták, hogy az egész találkozás és búcsúzkodás valahol értelmetlen, hiszen ez a pár már nem ugyanaz a pár, ez a Férfi és ez a Nő már nem ugyanaz a Férfi és nem ugyanaz a Nő, akik a valamikori, állítólagos, sokszor túlontúl könnyelműen megtörténtként tételezett múltban együtt voltak.
Értelmetlen volt egymást felkeresni, a záró pillantásokat megejteni, a zárószavakat hallatni, mert valahol mindketten – a Nő inkább mint a Férfi – tisztában voltak vele, hogy ők, akik ott ültek a padon, a virágzó fák alatt, bármennyire is próbálnak, nem válhatnak el, mert ők akként, akik most voltak, soha nem is voltak egymáséi, és mégis úgy érezték – a Férfi inkább, mint a Nő –, hogy végig kell csinálniuk mindezt, mert hát valamiért, ki tudja, milyen rejtélyes okokból mintha ez lenne a dolgok rendje: két idegennek, akik nem is ismerik egymást, elválni, jobban mondva, eljátszani az elválást, mintha valaha is lettek volna közös élményeik és álmaik, amiktől most tragikusan el kell búcsúzniuk, márpedig nem lehettek, hiszen ha lettek volna, és ha azok akkor igazán közösek lettek volna, most nem itt ültek volna ezen az egészen meseszerűen kifaragott padon, ebben az egészen rémálomszerű hangulatban.
Így hát a Férfi egyre tisztábban meg volt győződve arról, hogy a Nő meghalt, és a Férfi gyászolta őt, és olyannyira gyászolta, hogy holtában még jobban megszerette, és így még nehezebb volt ott vele, egy padon ülni az egyébként kellemes tavaszi estén, ami igazán remek alkalmat nyújthatott volna egy meghitt együttlétre, de itt most ez a lehetőség távolról sem állt fenn, helyette ez a nehéz és fullasztó gyötrelem, látni őt és mégsem őt látni, és azon ügyködni, hogy elhamvassza magában a képzelődést, amit eddig valóságnak vélt, és valahogy ennek ellenére mégis megőrizze mindebből azt a láthatatlan, érzékekkel fel nem fogható, megfogalmazhatatlan, mégis semminél sem reálisabb kincset, aminek a nélkülözése elképzelhetetlen létfelállás lett volna a számára, és valahol érezte is, hogy ezt, bár a Nőtől kapott ajándéknak tekintette, valójában nem adhatta neki senki, mert mindig is ott ékeskedett szíve legnemesebb birodalmának trónján.
Így hát egyre derengeni kezdett számára, hogy igazából azt, amit ebből az elhúzódott és átszenvedett szakítással végződő kapcsolatból a leginkább sajnált, és amiért néhányszor sziklasúlyú könnyeket is hullatott, ez a körülírhatatlan és tanulmányozhatatlan, de annál fénylőbb és melengetőbb esszencia, amit a Nőben úgy tisztelt, és amit most, hogy nincs mellette, még hatványozottabban tisztelt, mindvégig, soha el nem veszítetten nála maradt, és a Férfit ez a többszörös ellentmondásból gyúrt, zavaros, egyszerre lesújtóan szomorú és felemelően boldog átélés teljesen megrázta, és ahogyan mondani szokás, végre végérvényesen levedlette magáról száraz, megkövesedett bőrét, amit hosszú éveken át páncélnak vélt nyomorúságos teherként vonszolt vergődő, vézna testén, azt a bőrt, ami oda, az értelmetlen, ám mégis sorsfordító találkozóhoz is vezette őt azon a bódító levegőjű tavaszi estén.
Ez a Férfi és ez a Nő most ismét és utoljára közössé vált valamiben: a halálban.
