Egykori, a horror műfajával ismerkedő önmagamtól.
A tipikus horror-rajongók előszeretettel kérkednek azzal, hogy őket már semmi nem tudja megijeszteni. Mások villanynál és társaságban ülnek neki a filmnek, közben végigbeszélik és szemüket takarják. Hogy a lényegét ragadjuk meg a dolognak, komolyabb hozzáállásra van szükségünk.
A horror történetei többnyire csupán másodlagosak, sokszor közhelyesek, a karakterek kidolgozatlanok, de nem is ez az, ami miatt kíváncsiak vagyunk rájuk. A félelemért nézzük. Ehhez a kritikai attitűdöt, a bakik keresését, a szereplők logikátlan viselkedésének bírálatát okvetlenül magunk mögött kell hagyni. Félni akarunk, de nem arra az izgalomra kell itt gondolni, ami a kiüresedett, életunt lélek ópiuma, hanem arra az eleven félelemre, amely felpezsdíti a vért és villámokat szór a testben.
Mikor a filmet nézzük, fény ne legyen, s lehetőleg a lakásban se legyen senki. Mi nem csupán félni akarunk: megidézni kívánjuk a halált. Vannak, akik rettegnek rettegni, s egy pillanatra sem gondolnak bele, hogy aminek el kell jönnie, az el is jön. Az, aki egy árva pillantást sem vetett életében hátborzongató képekre, és nem kereste a harcot démonaival, ne feledje, halála pillanatában sohasem látott horrorfilm látványában részesülhet. Aki életében még nem szembesítette magát tudatosan az ismeretlen keltette félelemmel, hogyan gondolhatja, hogy kellő erővel kezelheti azt, amikor az önkéntelenül rátör?
A félelem elhozza számunkra a teljes magárahagyatottság érzését, ahol immár senkinek a segítségére nem számíthatunk – nincs menekvés. A félelem és a szorosan ehhez fűződő halál kérdésével minden önmagát valamire tartó embernek foglalkoznia kellene. Egyesek szerint az élet egyedüli értelme, hogy felkészüljünk a halálra. De mit fog tudni az a halálról, aki életében még nem félt, s csak a napfényben sétál emberek közt, folytonosan csacsogva, hogy hangjával elnyomja az éj fenyegetésének gondolatát?
A félelem magányt keltő illúziója rámutathat arra, hogy egyedül a néző maga lehet saját maga megmentője. A világi támaszték megszűnik, és rothadó hullákkal, csontokkal, halálhörgéssel és aszott arcokkal kerget vesztembe. Ám az Önvaló mindig jelen van, a veszedelem, az üresség, a jól megszokott mankók hiánya pedig ráirányíthatja figyelmemet erre az örök lényegre.
A láncfűrészes gyilkosok unalmasak, sőt az igazi horrorhoz képest komolytalanok. Bennünket nem érdekel, hogyan kaszabolja halomra áldozatait az őrült, mi annak az énnek a borzongást akarjuk látni és átélni, aki számára nem ilyen vagy olyan gyilkos jelenik meg, hanem maga a halál.
A horrorfilmek a főszerepben általában egy kiábrándult, kötelességei és problémái elől menekülő, felelőtlen, lelki defektusaitól szenvedő karaktert ábrázolnak, aki a borzalmak végén (ha túléli), újult erővel lép vissza az életbe, s jóvá teszi korábbi bűneit, hibáit. Találunk-e ugyanakkor olyan filmet vagy regényt, ahol a haláli élmény nem csupán a depressziótól való megszabadulás elősegítője, hanem – az élet általános értékein túl – valami többre is segít rátalálni? Szereplőnk az életbe visszatérve innentől betartja azokat a normákat, szabályokat, amelyeket eddig elhanyagolt, s amelyekről úgy gondolta, megkerülhetők. Kedvesebb lesz a feleségével, jobban bánik a gyermekével, nem semmiz ki másokat vagyonukból, s látszólag minden rendben. De ki garantálja, hogy mindezt nem csak a dermedt hullahegyek újratapasztalásától való félelme teszi vele? Hol vannak azok a karakterek, akik tudatosan keresik fel a veszélyt, s akik belátják, hogy a szabályok buzgó betartása még nem jelent semmiféle megszabadulást? Hiába menekült meg ugyanis a hős, s hiába nem mereng már annyit múltbéli baklövésein, a halál ugyanúgy leselkedik reá. Tíz-húsz évet nyert erkölcsös viselkedésével, s nem mintha az erkölccsel bármi gond lenne, de önmagában csak annyira elég, hogy meghosszabbítja az ember villanásnyi életét. A vég ugyanis eljön, legyen az egy perc vagy ezer év múlva.
Hiányolom azokat a férfiakat ezekből a filmekből, akik kezdeti megilletődöttségükből kivetkőzve képesek szembenézni a félelemmel. Ezek a férfiak ugyanúgy rettegnek s borzongnak, s a halálfej ugyanúgy megrázza lényüket, ahogy a boszorkány sikolya hallatán is mennydörgés kúszik fel a hátukon. De mikor lehetőségük is volna a menekvésre, nem tágítanak, mert ők nem érik be az élettel. Az élet merő unalmas várakozás az ilyen férfiak számára. Hiányolom az ilyen szereplőket, mert ők már nem menekülnek, mert ők már többre vágynak, mint ideiglenes biztonságban éldegélni. Innen érthető a szamuráj epekedő vágya a halál után. Itt már nem egy szentimentális karakter benső lelki vívódásáról lenne szó, itt a cél már nem egy elveszített egzisztenciális harmónia visszaállítása, hanem a halálerőkkel való megküzdés, önmaguk evilági határainak áttörése és a túlvilág üvöltő ismeretlenségébe való bepillantás. Az univerzum harmóniájának helyreállítói, 'van' és 'nincs' urai, ők hiányoznak.
Az embert a mindennapjaiban is átjárja a szorongás és a félelem. Vizsgák, munkahelyi követelmények, emberi kapcsolatok, saját magához való viszonya. Ártatlannak tűnő helyzetek végzetes benső háborúkhoz, a lélek harmóniájának teljes felszámolásához vezethetnek. A legtöbben azt gondolják, ez a félelem arra vonatkozik, hogy valamit elveszítünk, ami eddig a miénk volt. Azt hisszük, az élet különböző félelmetes eseményeitől távol tartva magunkat, megőrizhetjük azt a békét, nyugalmat, egyensúlyt, pozitív önképet, amelyet életünk során kialakítani véltünk magunkban. A helyzet a valóságban teljesen más. Mondhatnánk, hogy ami ténylegesen a miénk, az éppen azért az, mert soha nem veszíthetjük el. De ez a modern füleknek gyenge közhely. Mi ezért inkább onnan közelítünk, ahonnan a legtöbb tekintély is: tudatosítjuk, hogy a világ romokban hever. És nem csak a világ, hanem mi magunk is. Ezért félünk és rettegünk. Meg vagyunk nyomorítva, fel vagyunk darabolva, össze vagyunk törve, reszketünk a tudatlanságban. De ez a félelmet kiváltó oknak csupán egyik komponense.
A másik az, hogy eme elveszettségről még csak tudomást sem akarunk venni. Teljesnek hisszük magunkat a szétesettségben. Rettegünk, hogy elveszítünk valamit, amit már rég elvettek tőlünk. Féltjük és őrizgetjük lelkünk várromját, amit rég szanaszét bombáztak a sötétség titkos hadai. Mégis mitől félünk és kit féltünk? Nem-e éppen azt óvjuk, ami éppen azért szorul megóvásra, mert nem mi vagyunk és mert nem a miénk – az ördögöt?
A félelem újabb fokozatát tekintve egy drámai fordulat jelenik meg a témához való viszonyulásban. Az, aki korábban belátta, hogy a félelem valójában a keserű igazságtól való félelem, majd az, aki felkereste a „mást”, hogy mintegy kihívja a vele szembeforduló erőket, most önnön attribútumaként éli meg a félelmetességet. Az egyén kizökkent állapotának felszámolása nem csak a félelem eljelentéktelenítésében áll, nem csak abban a felismerésben, hogy mindaz, amitől eddig féltünk, merő illúzió, hanem abban, hogy ráeszmélünk, ez a bénító, halálos tekintetű rettenet mi magunk vagyunk.
Félreértés ne essék, nem az emberben rejlő sötét és állati ösztönök magasztalásáról van itt szó, hanem arról a tiszteletet sugárzó nagyságról, amely nemcsak kegyességet és jóságot, de isteni bosszút is magában hordoz. Arról a természetfeletti önazonosságról van szó, amelyben megszületett az örökkévalóság halandók számára érthetetlen tudata. Ez a harag már nem az ember haragja, hanem a vakító napfényé. E fény szent rettenete borzasztóbb még a legocsmányabb lénynél is, s jaj annak, aki nem hajol meg félelmetes igazsága előtt. A pokol bugyraiban szenvedő lelkek hörgése, az egyént megszállni készülő ocsmány paraziták vagy az alvilág mélyén dühöngő chimera ordítása sem lehet olyan félelmetes, mint az a rendíthetetlen szigor, mit az ember arcvonásába vésett a makulátlan igazság és éberség iránti hűsége.
