A dzogcsenben a végső állapotot két fő elnevezéssel illetik: teresség és tudatosság. A végső állapot olyan, mint a határtalan tér és a végtelen tudatosság. A végső állapotban a határtalan teresség végtelenül tudatában van önnön határtalan terességének. Noha két, egymástól eltérő aspektusra rámutató megnevezést alkalmaznak, a tanítás szerint ez a kettő elválaszthatatlanul egy. Mint a felhőtlen nappali égbolt, melynek végeláthatatlan terét maradéktalanul betölti a nappali világosság. Kettőként beszélnek róluk, de valójában az ég üres tere és világossága elválaszthatatlan, akár a tűz fénye és melege. A végső állapot égszerű és üres, mert túl van minden korláton vagy meghatározhatóságon, és fényteli, mert hiánytalanul érti ezt a minden meghatározhatóságon túli valóságot.
A tanítás azt is mondja, mindez itt és most eleve jelen van. Ám amikor elhangzik, „mindez itt és most eleve jelen van”, nem úgy értendő, hogy ez egy adottság, sokkal inkább úgy, hogy egy módszer. A teresség és a tudatosság elválaszthatatlan egysége a nem-törekvés módszere révén tárulhat fel. A nem-megvalósítás, a nem-kiharcolás, a nem-felépítés, a nem-elérés módszere révén. Könnyűnek tűnhet, de aki ismeri az örökmozgó elme folyvást tévutakra csaló, bennünk újabb és újabb célok és vágyak csíráit elültető ügyködéseit, tudhatja, hogy a nem-törekvés nem egyszerű feladat. A nem-törekvés nem tétlenség, hanem egyfajta nyitottság kimunkálása arra, ami igazán és eleve van. Bármennyire is ismerjük a szimbólumokat és a végső állapotra mutató fő fogalmakat, ezek a figyelmünket legfeljebb helyes irányba fordíthatják: hogy mindez jelenvalóvá is váljon, már egy olyan aktus szükséges, amely lemond a fogalmi voltából adódóan szükségképpen téves képzetek eléréséről, és megnyitja magát arra, ami valóban van.
Ha az ember már gyakorlottá vált a végtelen égszerűségben való élénk és tudatos jelenlét gyakorlatában (trekcsö), ha fényteli tudata a fenséges, rettenetet kiváltóan mérhetetlen térrel összeolvadt, egy következő fázisban megfigyelheti, miképp bontakozik ki a valóság (tögál). A (nem-)megvalósító számára lehetővé válik a spontán tudati teremtés folyamatának megtapasztalása. Nem csupán elméleti szinten értheti meg a világ illúziótermészetét, varázslatszerűségét, tudati voltát, hanem a tényleges átélés szintjén is. Látni fogja, miképp bontakoznak ki a jelenségek, és az is egyértelművé válik a számára, hogy az egész világ megléte is egy ilyen folyamat eredménye. Ekkor a saját természetét illetően végtelenül tudatossá váló tér, az önnön határtalan terességét felismerő tudatosság spontán kiáradásáról, majd feloldódásáról beszélhetünk.
A hagyomány egyik alapgyakorlata, a nappali égbolt szemlélése (háttal a napnak) egyfelől szimbólum. A gyakorló az égboltra tekintve gondolati síkon is fogalmat alkothat a tudat elválaszthatatlan tér- és világosságtermészetéről. De ennél többről is szó van. A teljes látóteret betöltő makulátlan égbolt szemlélése segít abban, hogy a tudat számára közvetlenül feltáruljon önnön határtalan térszerűsége, illetve az, hogy mi a tudat igazi „hordozója”: nem a fizikai test, hanem a látás által megidézett és a gyakorlat által jelenvalóvá tett tér. A gyakorlat még ennél is többet hordoz magában. Egy következő lépésben, miután a tudat az ég szemlélése által tértestét magára öltötte, ebben az állapotban, a határtalan öntudatosság eme állapotában, az üres térben megindul a fényjelenségek kibontakozása. A kezdetben cikázó fényszikrákként és áttetsző amorf alakzatokként megnyilvánuló jelenségek mandalák és buddhabirodalmak kibontakozásában végződnek. Mindez az üres világosság vagy világos üresség egységén belül valósul meg, és része az abszolút valóságnak. A dzogcsenben a megnyilvánulás is a teljességhez tartozik, sőt, maga a beteljesülés. Ez a spontán teremtői megnyilvánulás az öntökéletesség jele és igazolója.
A megvalósítás legvégső foka, amikor a halál pillanatában a test teljes egészében eltűnik, feloldódik. A feloldódás annak a jele, hogy a mester még saját hús-vér testét is képes volt teljesen eme önkéntelen tudati teremtés eredményeként tapasztalni. Az eltűnés a teljes szabadság megvalósulását bizonyítja. A testérzet minden akadálya, átláthatatlansága, tömörsége, makacssága megszűnik. A test az öntökéletességen belül kibontakozó teremtői pulzálás részévé válik, a jelenségek tudatban tapasztalt feloldódásával együtt kezd mozogni. Az illető ekkor már nem meghal, sokkal inkább az elemek lényét és lényegét nem érintő mágikus feloldódását tapasztalja. A földi élet iránti ragaszkodás hiányában nincs jelen többé az evilág és a túlvilág, a bensőleg tapasztalt és a közönségesen külsőként felfogott világ kettőségének gondolata, csak az isteni állapot és az isteni teremtőiség átélése, ami átöleli, felkarolja és átformálja még a legdurvább fizikai valóságot is.
