„Az Istenség azért testesül meg az emberben, hogy a Semmivel vívott harcában saját öntudatára ébredjen. Valamint az erotikában a férfi a nőben, úgy akarja Isten az emberben önmagát megtalálni” (Otto Weininger)

Az utolsó ember megfosztotta már élete minden porcikáját a benne rejlő túlnani varázslattól, a létezés önmagán túlmutató titkaitól, és igyekezete lázában talán nem hagyott maga mögött egyetlen egy felperzseletlen területet sem. Porba taposta már a férfi teremtő akaratát, alantas ösztönlényt ültetett helyébe, és megtagadta a nő áldozatát, szűzies mivoltát, hogy az a természet félhomályából kiutat soha ne találhasson. Végül önhitt szívtelenségében egy olyan áldozatot kívánt lelki dögkútjába hajítani, amelynek tragikumát a mai napig sem volt képes feldolgozni. Ezerszer is meghurcolt és tönkretett konok délibábot teremtett maga köré az utolsó ember: a halandó szerelem világát. Roppant uralma alatt térdre rogyva szűköl, esetlen gyengeségben vergődve, de minduntalan kénytelen fejet hajtani hatalmassága előtt. Bemocskolja, elhazudja, közhellyé teszi, ám képtelen elbújni előle, és csak erőtlen rongybábuként hánykódik Erósz kezében. Álmok, regények, filmek, versek, színdarabok, életek, kapcsolatok százezreit áldozza fel egyetlen szaváért, de Erósz halhatatlan és pusztító úr, így

akinek világa a megtagadott Isten, az soha meg nem ismerheti magát az égi szerelem misztériumát.

Ezen rövid és kissé apokaliptikus színezetű bevezetőt azért tartottuk fontosnak megtenni, hogy ily módon is érzékeltessük témánk dramatikumát, ugyanis a hétköznapi szerelem legtöbbször feltáruló arculata sem más, mint tragédia. A szóban forgó alkotás látszólag ezen problematikát igyekszik bemutatni, egy átlagosnak tűnő párkapcsolaton keresztül, viszont a kortárs filmművészeti szempontoktól eltérő alapokon, lényegi mondanivalójában idézve meg azokat a perspektívákat, amely a szerelem triviális arculatán jelentősen túlmutathatnak. Képes arra, hogy beemelje megközelítésébe azt a szentséget – a szerelmes pár kálváriájával párhuzamosan jelenlévő, a lélek sötét éjszakájában állhatatosan kitartó pap képében –, amely nélkül valóban filléres játék lehet férfi és nő ősi vonzalma. Ez pedig nem más, mint az Isten-szerelem fenséges misztériuma. Ugyanakkor nem kevesebbet vállal, mint hogy a csalhatatlan szemek számára feltárja a természet számtalanszínű fátylát, a női nem mibenlétének talányát. Teszi mindezt a mozgókép nyelvén úgy, mint egy valódi költő. Ezért e film megtekintését – az elmondottakon túl – elsősorban azoknak ajánljuk, akik kedvüket lelik a lassan kibontakozó, vízió-szerű, olykor cselekményszegény, mágikus hangulatot, illetve létállapotot lefestő alkotásokban.

A filmben gyakran meglepő egzaktsággal tűnnek fel archaikus szimbólumok, olyan jelenetek, amelyek magától értetődővé teszik, mondhatni kívánják a spirituális indíttatású rátekintést. Hogy ez mennyire tudatos, illetve ösztönszerű a rendező részéről, az végső soron teljesen mindegy.

E műben megnyilvánul a lehetőség, hogy az önnön keretein túlira mutasson, idealitást rejtve a konok és megmásíthatatlannak vélt realitásba,

és ez nekünk több mint elég.

Az alábbi észrevételeink Venus istennő kegyelme alatt fogantak, megpróbálván hangulatilag is megidézni a mű hátterében tündöklő elemi erejű csodát, ezáltal invitálva az ismerkedőt és a filmet már megtekintő olvasót is.

„Újszülöttként nyitom ki a szemem. Beleolvadok az örök sötétségbe. Szikraként zuhanok a lángba. Miféle szerelem éltet minket? A semmiből bukkan elő. Mindenhonnan. Az égből. Belőled, te felleg. Engem éltetsz.”

A történet folyama onnan fakad, ahol a szentimentális „romantikus” filmek végződnek és így menthetetlenül elvéreznek, avagy a szerelem hevének forrpontján, a nő és a férfi elementáris erejű egymásba robbanásánál. Emberi dialógusokat csak elvétve hallunk, elsősorban a mágikus atmoszférát teremtő klasszikus zenei motívumok (többek között Bach, Wagner, Haydn, Arvo Pärt és Rachmaninov) és a nő önfeltáró monológjai díszítik fel a vizualitás kibontakozó áradatát. A megszokott filmművészeti eszközökkel ellentétben ezúttal nem bírnak meghatározó erővel a szereplők egzaktra formált, merev személyiségjegyei. A férfi bizonyos szempontból erőtlen és határozatlan vázlat csupán, míg a nőiség archetipikus mintái gazdagabb megvilágításban jelenhetnek meg előttünk.

„Te vezettél ki az árnyékból. Felemeltél. Értelmet nyert az életem.”

Az olykor homályos és csapongó képek sokaságából pillanatok alatt fénnyel s térrel telt álomszerű látvánnyal szembesülhetünk, akárcsak a nő vágyódó szíve, akit láthatóvá tett a férfi szeretete. A béke, a teljesség, a harmónia és a megváltás ígéretét súgja körülöttük az egész világ: a megszabadulásra finoman utaló, egy pillanatra megjelenő Buddha szobor, és a fény elől szelíden visszahúzódó árnyékokból felsejlő, A hölgy és az egyszarvú selyemképe is, amelyen – többek között – megpillantható a férfiúiság szoláris erejét tükröző nőiség mivolta, és

rámutat természeti szépségbe való beleájulás misztériumára is: a szerelmesekre, akik önmagukon kívül, a másikban keresik önnön szabadulásuk titkát.

A lét és a sors sziluettjei felszabadulnak, mintha soha sem léteztek volna, örökemlékű játékot táncolnak együtt. Minden érintés és lélegzetvétel új világot teremt a felejtés és emlékezés szédítő nászában. Viszont a szerelmesek nagyravágyása most sem ismer határokat, a halhatatlanság emlékét e világon belül akarják megtalálni, így a holtak szigetére egyértelműen utaló Mont-Sant-Michel kolostorában tett látogatásuk után a sors az ő köteléküket is kikezdi, baljósan jelezvén, hogy a halálon innen Erósz ereje újra s újra a föld porába hull.

„Mindenütt jelen vagy. Mégsem láthatlak. Bennem vagy. Körülöttem. És nem érzékellek. Nem úgy, mint egykor. Miért nem vagyok hű ahhoz, amire rátaláltam? Szívem, mint a kő.”

Ahogy a férfi gyengeségében értetlenül bámulja maga körül a baljós jeleket felszínre hozó természet arcát, majd az önidegen vasmonstrumok ólomsúlyú pusztítását, úgy szabadulnak be a nő szívébe is a mérgek, a szeretetlenség homályt szülő képzetei. Hiába a játszi könnyedség, a végtelen gyengédség s a kerítők tánca, az életben, ahol az Úr pásztora sem találja lelke isteni bizonyosságát, ott a férfi alvajáró, és újabb csábító utakra tér, s a nő rideg sötétbe ájul. Rémület és kábulat és szürkeség, őrület, közöny és elveszettség. Olthatatlan sóvárgás a boldogság nagyszerű pillantásáért, de

a Szent Ige nélkül férfi és nő többé nem láthatja meg egymást.

„Oly messze a világ. Kísértet csupán. Hamvak.”

Melankólia. A létezésből való kiábrándulás. Minden, ami átlátszó és súlytalan volt, mostanra nyomasztó, üres porhüvellyé foszlott. A kölcsönkapott lendület még halványan fennmarad, nő s férfi emlékeiben kutatva keresi, hogyan szerették és hogyan szerethetett egyáltalán. Ki más szólhatna erről az állapotról kellő világossággal, mint Marsilio Ficino?

„Mit teszel, ó szerencsétlen? Nem tudod, hová fordulj, jaj, te elveszett, nem tudod? Nem akarsz gyilkosod mellett lenni. De nem akarsz a boldoggá tevő tükör nélkül sem élni. Azzal nem tudsz együtt lenni, aki téged elveszejt, s aki megöl. Anélkül nem tudsz élni, aki bűvös csáberejével elrabol téged magadtól, aki teljesen magának követel. Szökni kívánsz az elől, aki lángjával elemészt, s vágysz a közelében is lenni, hogy a téged birtokló közvetlen közelében tartózkodván saját magaddal is szorosan összetartozz. Ó szerencsétlen, tenmagad saját magadon kívül keresed, a tolvajon csüggsz, hogy ki tudd váltani magadat valamikor a fogságból. Nem akarsz szeretni, ó esztelen, mert nem akarsz elpusztulni. De nem akarod azt sem, hogy többé ne szeress, tudniillik úgy ítéled, kedvében kell járnod az égiek képmásának.”

Egy váratlanul megjelenő szépség személyében az újjászülető remény kecsegteti a férfit, a nőt vágya és ragaszkodásának utolsó szála. A nő esélyt kér a megváltásra, s kap is, viszont ami neki a kegyelem ajándéka, az másvalaki végzete lesz majd.

Ekképpen sugallja Erósz a halál és halhatatlanság emlékét, a végső egységre utaló égi idea belerögzítését egy halandó képébe,

ami így óhatatlanul az elmúlás felé tendál. Másik arculata a főnixmadár-szerű feltámadásra való képessége, mely villámerejű és váratlan megújulása magában hordozza az örökkévalóság ihletét, a végtelen szépségre és boldogságra való utalás igényét.

„Istenem! Milyen ádáz harc! Két nő lakozik bennem. Az egyik irántad való szerelemmel teli. A másik csak húz a föld felé.”

A férfi lényét emésztő kétely és erőtlenség, a lelkét és az őt körülvevő természet újraformálására való képtelenség felébreszti a nő zavaros ösztönvilágát. A formát és keretet, amit kapott, nem tartja fenn már magasztosabb cél, azok kontúrjai elpárologni látszanak. Elemi félelem, taszítás, majd irtózat lép fel benne szerelme iránt, mivel saját természetére ismer a férfi gyengeségében, amely megtisztítására és felemelésére reményt kapott szerelemük születésénél, hogy szabaduljon léte örvénylő kínja alól. Így úgy tűnik, idegen hatások formálják tovább parázsló vágyát, hamis vonzalmak és kontrollálatlanul csapongó sugalmazások, de kétség sem lehet a felől, hogy ez mind önnön lényének átvilágítatlan szenvedélye. Csalfa vággyal tapogatózik, tapad és kapaszkodik mindenbe, hogy felejtse árvaságát. Bármibe és bárkibe, csak szeressék. Csak, hogy vonzhasson. Csak vonz, hogy szeressék. Ám az igazán vonzó nő, csak a férfi szeretete által életre keltett nő.

Minden hajnalhasadás az éj legsötétebb órája után következik be, egymás nélkül nem létezhetnek, ezért valaminek a végzete mindig magában hordozza a megújulás eleven erejét.

Ahhoz, hogy férfi és nő újra a tökéletesség felé induljon el, meg kell, hogy semmisüljön bennük az, ami nem az igazságot akarta, hanem a csak másikat, a különbözőt, az illúziót.

Ezért végleg meg kell halniuk egymás számára, hogy szerelmük halála feltámadásuk bölcsője is legyen egyben.

„Szeretet támad, isteni jelenlét, mely ott szunnyad minden férfiban és nőben… Töltsd be lelkünket szellemeddel és életeddel, oly teljességgel, hogy életünk a Tiéd tükörképe lehessen! Ragyogj át rajtunk! Mutasd meg nékünk, hogyan keressünk Téged! Arra teremtettünk, hogy meglássunk Téged.”

Erósz nyughatatlan úr, mindenáron önmaga teljességét akarja, önnön valóságát és egységét kívánja, nem a másikat, a részlegeset és hiányosat és nem az elmúlásra ítélt, a föld enyészetére vágyó női vagy férfi maszkokat. Így az ember nemességén és méltóságán áll vagy bukik a feladat, hogy felemeli őt vagy a mélységbe taszítja. Ezért támad fel újra és ezért hullanak szárnyai oly könnyen a porba, mert egyszerre felszabadító és felszabadítandó. A tökéletességre áhítozik, magában hordozza ígéretét, de nem maga a tökéletesség. És ezt, csak az tudhatja meg, csak az tanulhat tőle, aki Istensége szívének centrumába igyekszik.

Minden bizonnyal állítjuk, hogy ez a közvetlen Istenre irányulás az, ami igazán szépségessé teszi ezt a filmet és amint már mondottuk, ez nekünk több mint elég.

Répási Zsolt

„Vasból van annak szíve-lelke, úgy hiszem,
ki végveszélyt lát, s ezalatt örülni tud,
s bár tudja jól, hogy kikerülhetetlenül
halál vár rá is, keserűen nem zokog.”
(Buddha élete)

Ugyanazzal az érzéssel ébredt, mint az ezt megelőző tízezer-egyszázhuszonhat napon, ugyanazzal a szomorúsággal a lelkében nyitotta fel a szemeit erre az általa csak őrjítő tébolynak nevezett valóságra, jóllehet nem a sokszor egészen izgalmas és olykor látomásszerű álmaiba vágyott vissza, hiszen azokkal egy idő után éppúgy telítődött, mint az ébrenlét nyüzsgő rémképeivel, nem is egy másik galaxisba vagy egy párhuzamos univerzumba, esetleg a távoli jövőbe, vagy életének legsúlyosabbnak ítélt tévedéseit megelőző múltbeli pillanatba készült, amikről a túl szegényes fantáziával rendelkező írók és tudósok szoktak képzelegni, és nem is a halálba vágyott, amennyiben ezalatt az önfeladás szélsőségesen kétségbeesett tettét értjük, ő egyszerűen csak elvágyott innen, hogy pontosan hova, maga sem tudta, de annál inkább meg volt győződve arról, hogy innen el, mert határozottan azt érezte, hogy e tízezer-egyszázhuszonhat nap egyikén sem arra a valóságra ébredt, amit ő igazi otthonának tekintett, és ahová ő igazán ébredni szeretett volna, hiszen ez a valóság egyáltalán nem olyan, amivel mértéken felül elégedett lehet, egyáltalán nem olyan, amit jó szívvel igaznak tud nevezni az ember, és benne saját maga sem az, aki, ha választhatna, lenni szeretne, így hát valahányszor felébredt, ez a végtelen csalódás fogta el, hogy valójában itt valami tévedés történt, mert ugyan ki gondolhatja komolyan, hogy az ébredés pillanatától az elalvás pillanatáig fennálló folyamatos nyugtalanságnak bármiféle értelme lehet, és hogy az ébrenlét akármelyik tette és erőfeszítése jelentőséggel bírhat, ki veheti komolyan ezeket az emberi drámákat, ki nem látja már az első rügy kipattanásánál vagy az újszülött első levegővételénél, hogy mindennek egyszer, méghozzá az idő nem is olyan távoli pontján tagadhatatlanul és reménytelenül vége lesz, akárcsak annak a szomjoltó és pezsgő fiatalságnak, aminek habzsolásával nem tudnak betelni az ifjú szerelmesek, ki nem látja életének elfogulatlan perceiben, amit Sziddhárta herceg látott apja palotájából való kiszabadulásának napján, amikor belenézett a betegek, öregek és haldoklók rémülettel teli szemébe, és ki nem mondja vele együtt, hogy „örülni hogy tud a világ e létnek?”

Szóval ez az egész színjáték, de még inkább az a tény, hogy ezt a színjátékot ráadásul minden létező a legelmélyültebb pillanatánál is nagyobb komolysággal kezeli, minden reggel azt a hangulatot keltette benne, hogy óriási félreértés történt, hogy itt valamit a felelősök, bárkik is legyenek, nagyon elrontottak, és pontosan ugyanezt érezte, nemcsak az ébredéskor, hanem életének nem is olyan ritkán megjelenő, paradox pillanataiban is, például amikor először elvették tőle a játékát, amivel nem az volt a baja, hogy elvették, hanem hogy egyáltalán lehetséges olyan, hogy „elvenni”, és amikor először szembesült vele, hogy megromlott a szeme, ott sem azzal volt a baja, hogy elromlott, hanem hogy egyáltalán van olyan, hogy „elromolni”, amikor pedig elhagyták és elváltak tőle, akkor sem az zavarta, hogy elváltak, hanem hogy van olyan, hogy „elválni”, és hogy hiába született a szívében azzal a makulátlan meggyőződéssel, hogy tökéletes, vagy ha ő nem is az, legalábbis valahol létezik, léteznie kell tökéletességnek, rendre azzal szembesíti az élet, hogy ez márpedig nincs így, és a szülött rosszul tudja, és a szívében ragyogó meggyőződés önnön kitüntetettségét, vagy legalábbis a tökély elérésének lehetőségét illetően nem több merő kitalációnál.

Szóval ezt nevezte ő világnak, amibe oly fájdalmas volt minden nap beleébredni, és valahányszor erőt vett magán, valahányszor megpróbálta felvenni az iramot az élettel, mindig az volt a benyomása, hogy csak nem képes beilleszkedni, mert minden emberi lelkesedésben, szándékban, elképzelésben és önazonosításban látott valami leírhatatlan álszentséget, a képmutatás vállalhatatlan jelét, egy minden mozzanatban jelenlévő szűklátókörűséget és az élet ellentmondásai iránti érzéketlenség fájdalmas jelenlétét, amivel ő egyszerűen képtelen volt közösködni, amit képtelen volt szeretni és boldogsággal elfogadni, hiszen tökéletesen értelmetlen az ellentétek világában való élet, hiszen ha belélegzel, akkor utána ki kell lélegezned, és ha eszel, akkor utána ürítesz, és ha mozogsz, utána pihensz, és ha örülsz, nem sokára szomorú is leszel, és ami tiszta, az bekoszolódik, és amit birtokolsz, az elveszik, és ha valami megszületik, akkor az meg is hal, ami már önmagában is elfogadhatatlan, minden szabályszerűsége ellenére teljesen logikátlan, minden érthetősége ellenére teljesen értelmetlen, minden praktikussága ellenére tökéletesen felesleges, hiszen ha ezek az emberek valóban tisztában lennének magukkal, akkor tudnák, hogy nem kell semmit sem enniük és tenniük és megszerezniük és megtisztítaniuk és létrehozniuk, mert már minden eleve, kezdettől fogva ott van bennük, és éppen emiatt látta minden reggel egy felülmúlhatatlan komédiának a valóságot, minthogy benne mindenki vérrel-verejtékkel küzd és harcol és viszálykodik valami olyasmiért, amiért nem lehet és nem is kell, mert soha nem is veszett el.

Ám ez a reggel, mint minden olyan esemény, amire külön figyelmet fordított, mégsem volt teljesen olyan, mint az ezt megelőző tízezer-egyszázhuszonhat nap, ugyanis ő ezen a reggelen ráébredt, hogy hiába nem érzi magát, mondjuk így, idevalósinak, mégiscsak, ahogy Hamvas írja, „ide rendezkedett be”, és akármennyire is megveti ezt a tudatlan világot, valamennyire mégiscsak a varázsa alatt áll, és éppen ez az oka annak, hogy olyan keserű az ő élete, mert amikor felkelt, bármennyire is látta, hogy valami nincs rendjén, mégis ugyanolyan valóságosként tekintett a világra, mint bárki más, tehát azért volt mindezidáig olyan végtelenül szomorú, mert ő maga is komolyan vette mindazt, amit olyan nevetségesnek tartott, ő maga is teljesen elhitte, amit nem hitt el, ő maga is úgy élt, mintha az lenne, aki ő nem is, vagyis azért volt úgy letörve, mert hagyta magát mégis átverni azon erő által, amit elméjében már úgy kiismert, hiszen mégis azonosította magát a szerepével, mégis beleélte magát a szerepébe, mégpedig feloldhatatlanul, megmásíthatatlanul, véglegesen, vagyis egyedül saját magának és nem ennek a körülötte minden reggel kirajzolódó, oly gyakran vádolt bolondos karneválnak köszönhette, hogy olyan sokáig szenvedett, és hogy olyan sokáig elhitte azt, amit elhinni teljesen őszinte szívvel soha nem lehet: hogy mindenek feletti és mindent, még ezt az ellentmondásos valóságot is átható módon, egy emberen is túlszárnyaló értelemben ő nem teljes és tökéletes.

Gődény Jonatán

Keith Dowman (1945–) számos tibeti dzogcsen szöveg fordítója és interpretátora, valamint hiteles mesterek (többek közt a csodás életű Düdzsom Rinpócse) által képzett dzogcsen gyakorló és tanító. Ismertem már néhány írását és fordítását, de közvetlen ismeretség hiányában mindeddig nem tudtam egyértelműen állást foglalni az ő személyét illetően. Ez év szeptember 23–24-én, a tanító Budapestre látogatása alkalmából végre lehetőség adódott erre a Sambhala Tibet Központban.

A dzogcsen a tibeti buddhizmus (és a bön) legmagasabb irányzata, amit gyakran vonnak párhuzamba a japán zennel, a hindu advaita védantával vagy az iszlám szúfizmussal. Egészen a legutóbbi időkig titkos tanítás volt, amibe csak a legmagasabbrendű gyakorlók nyertek beavatást. A modern világ sajátos jellegéből fakadóan úgy adódott, hogy ezeket ma szinte bárki megismerheti. Nem foglalkozva egyelőre ennek pozitívumaival vagy negatívumaival, vagyis azzal a társadalmi kontextussal, amelyben ezek a tanítások ma megjelennek, az vitathatatlan, hogy a hétvégén magas színvonalú gondolatoknak lehettünk fültanúi, és egy olyan személlyel találkozhattunk, akinek szellemi életvezetése láthatóan összhangban áll mindazzal, amiről beszél. Valójában Dowman nem tesz mást, mint hogy megállás nélkül a lényegről szól, a végső valóságról, ami a dzogcsen szerint már itt és most jelen van, csupán nem ismerjük fel. Határozott, nagyfokú éberségről tanúságot tevő, erőteljes személyiség, aki mind példáiban, mind a számunkra átadott néhány egyszerű gyakorlatban szorosan tartotta magát a hagyományhoz, és aki lényéből fakadóan kerülte a szentimentalizmus minden formáját (egy vélhetően a New Age émelyítően giccses hangulatához szokott hölgy rosszallásának hangot adva meg is jegyezte mögöttem, hogy „ez a dzogcsen túl férfias”). Egy szigorú és mégis roppant nyitott és kedves embert láttam Dowmanben, akivel – néhány számomra kevésbé tetsző gondolatvezetése ellenére is – azonosulni tudtam. Éspedig azért, mert ha a mondandóját olykor (de tényleg csak olykor) modern szemléletre utaló gondolatokkal is támasztotta alá, nála mindez nem igazán bír jelentőséggel. A társadalmi vonatkozású kiszólások csupán a többivel egyenértékű eszközök abban a gondolati játékban, amely újra és újra a valóság lényegét igyekszik megláttatni, és amely eme lényeg egyedüli érvényét igyekszik beláttatni.

Az első napon a tiszta tudat természetét írta le nekünk, már amennyire meg lehet ezt fogalmazni a szavak szintjén. Törekednünk kell rá, hogy az önazonosságunkat ne a személyünkhöz társítsuk, hanem a tudat eme végső lényegéhez, amely kettősségek és megragadás nélküli. Az általános szemléletünk szerint hétköznapi emberi életünk tűnik valóságosnak, míg néhány szellemileg emelkedettebb pillanatunkat csupán káprázatszerű villanásokként fogjuk fel. Meg kell fordítanunk ezt a viszonyt: a mindent magában foglaló, megkülönböztetések nélküli tiszta tudat élményét kell a tulajdonképpeni valóságnak tekintenünk. Ezt követően csendben ültünk, amit időnként a PHE mantra erőteljes kiejtésével tört meg. Elmondta, hogy ez azt szolgálja, hogy a meditáció során előforduló tudati rögzültségeket, beleragadásokat feloldja. Ezután kérdések következtek, amikre úgy tűnt, mindig kielégítő válasz érkezik.

A második napon néhány gyakorlatra került sor. Mivel a dzogcsen egy közvetlen ösvény, ami nem az ok-okozatiság síkján képzeli el a szellemi megvalósítást, első rátekintésre logikátlannak tűnhet, hogy miért alkalmaz mégis bizonyos módszereket. A feloldás abban rejlik, hogy a dzogcsen nem a gyakorlatoktól teszi függővé a tiszta tudat elérését, ugyanakkor ezek kedvező állapotot idéznek elő ahhoz, hogy a kívánt felismerés végbemehessen. A kilenc (tisztító) légzés révén egy benső tisztulás megy végbe, ami által valamelyest eloldódunk a testünktől és a személyes énünktől. A tiszta tudatot szimbolizáló HUNG mantra vizualizálása révén (mely során belégzéskor magunkban, kilégzéskor pedig a külső emberekben és tárgyakban jelenítjük meg a mantrát) megszüntetjük a külső és benső kettősségét, azt a felfogást, mely szerint a tárgyi világ tudatunktól különállóan, merev és tömör valóságként létezik. A gondolatok megragadás és beavatkozás nélküli figyelése által pedig a gondolat feletti állapotba helyezkedés lehetősége merül fel. Kár lenne alábecsülni ezeket az egyszerű, mégis hatásos gyakorlatokat. Az első napon kifejtett végső állapot ugyanis nem ragadható meg gondolatilag. Az elme hiába igenli a metafizikát, ha önmagát nem képes meghaladni. Ha tetszik, ha nem, ezt bizonyos tradicionális gyakorlatok segítségével lehet csak megközelíteni, amiben bizonyára van valami, ha még egy olyan szerző is javasolja, aki annak a „radikális dzogcsen” nevű irányzatnak a képviselője, amely a lehető legkevesebb energiát igyekszik fordítani a spirituális megvalósítás rituális, vallási és kulturális vonatkozásaira.

HUNG

Ami az előadások fentebb már érintett pontját illeti, a meglátásom a következő. Való igaz, hogy egy végső, isteni szempontból nincs különbség a modern nyugati „kultúra” és a tradicionális kultúrák között. Az is igaz, hogy van némi hasonlóság a dzogcsen tagadása és a modern civilizáció tagadása között. Ám ha jobban megvizsgáljuk, akkor előbbi egy tudatos akció, amely úgy haladja meg az adott formát, hogy azt tökéletesen ismeri, érti, szereti és a sajátjának tudja, utóbbi viszont fékevesztett, őrjöngő, tudatlan, romboló tagadása egy olyan hagyományos világ maradványainak, amely, még ha relatív igazság is, mégiscsak összemérhetetlenül értékesebb, mint az, amit a modernitás fel tud mutatni. Dowmannél mintha ez a kettő majdnem ugyanazzal a lehetőséggel kecsegtetne, és ez a legkivételesebb emberek esetében akár tényleg így is van, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy alapvetően és általánosságban a modernitás által felmutatott feloldódás nem egy magasrendű szellemi felismerés következménye. És éppen ebből a tudatlan, tévedésektől és indulatoktól terhelt attitűdből következik, hogy a hagyományát elvesztett ember egyáltalán nem indul azonos esélyekkel egy tradicionális kultúrában felnevelkedő emberhez képest a dzogcsen helyes megragadása vonatkozásában. Továbbá félő, hogy az ilyesfajta megjegyzések – még ha helyesen arra is igyekeznek rámutatni, hogy ne a formától várjuk a megváltást – a modern embert téves önigazolásában erősítik meg, ami nagy spirituális akadályt jelenthet. (Nem egyszer hallottam gúnyos felnevetést a magát nagyrészt vélhetően buddhistának valló hallgatóság néhány tagja részéről a kereszténységre való óvatos utalások után, ami a szellemi irányulás tisztaságát illetően kételkedésre ad okot.)

Igazságtalanok volnánk azonban (és elsősorban magunknak ártanánk vele), ha ezen hagyományos szempontból kevéssé elfogadható álláspont miatt (ami, még egyszer hangsúlyozom, nem képezi a tanítás központi részét) nem részesítenénk kiemelt figyelemben és tiszteletben azt a szerzőt, akinek fordításai, kommentárjai és immáron élő személye révén nagyon sokat köszönhetünk a dzogcsent illető megértésünk tekintetében.

Gődény Jonatán

Alább három személy ismertetője olvasható egymás után a Tibeti hanggyógyítás és hosszú élet gyakorlat tanítás és átadás elnevezésű eseményről.

Tenzin Wangyal, a tibeti bön egyik ismert tanítója harmadik alkalommal látogatott el Magyarországra szeptember második hétvégéjén, hogy átadja nem kisszámú közönségének a bön ősi mantráinak gyakorlatát és magyarázatát. Ami az egy pénteki előadásból és három-három másfél órás (szombati és vasárnapi) beülésből álló rendezvény külső vonatkozásait illeti: derűs hangulatú, remekül megszervezett eseményeknek lehettünk részesei. A szervezők, akik egyúttal a rinpócse által alapított Ligmincha Intézet hazai képviselői, láthatóan kitettek magukért, a hangulatért pedig a jó humorral és előadókészséggel bíró Tenzin Wangyal felelt.

A közönség vegyes volt. Ennek megfelelően a rinpócse, ahogyan legutóbbi könyveiből és előadásaiból már megszokhattuk, hétköznapibb, közérthetőbb nyelvezetet és példákat használt. A gyakorlatok a lelki életre és az embert legközvetlenebbül érintő emóciókra igyekeznek reflektálni. Ezek tudatosítása a kiindulópontja azoknak a benső gátlásokat megtisztító gyakorlatoknak, amelyek a tiszta tudattal való azonosulás előfeltételei, és amelyeket az említett mantrák (á, om, hung, ram, dzá) értő kiejtésével lehet megvalósítani. Ezek a mantrák a test főbb szubtilis központjaival (csakráival) állnak összefüggésben (homlok, torok, szív, köldök, nemi szervek), és egy fentről lefelé induló folyamat egyes állomásait képezik. Ezen központok felébresztése és összekapcsolása révén (ami egészen tömören a tér, a fény, az öröm, a tűz és a spontán cselekvés egységesítését jelenti) lehetőségünk adódik a konkrét élethelyzeteink erőlködés nélküli megváltoztatására és emberi életünk derűsebb, nyitottabb szemlélésére.

Ez az első rátekintésre lelkigyakorlatnak tűnő, túlságosan is emberi viszonyokra reflektáló önvizsgálat és gyakorlat valójában többek közt éppen azokat a hibákat igyekszik kiküszöbölni, amelyeket itt-ott „köldökbámulásnak” neveznek, és amit azokra az álmegvalósítókra alkalmaznak, akik megtanulnak és imitálnak bizonyos formákat és módszereket, de úgy, hogy közben bensőleg semmit sem érnek el. Mivel itt konkrét, kézzelfogható élményeket kell bevonni a gyakorlatba, a szellemi tétlenség, a képzeletvilágban való elveszés vagy a tudattalan akciózás kevésbé valószínű. Ezért az, ami első megközelítésből hétköznapinak tűnik, az egy újabb szempont szerint a legbiztosabb módja épp annyira a hétköznapiság, mint amennyire a világ megpróbáltatásai elől menekülő „ködevő” mentalitás legyőzésének. A banálisnak és profánnak tűnő, ennek ellenére bennünket szorosan foglalkoztató (kísértő) problémáink tudatosítása és legyőzése oszlatja el az absztrakció veszélyét. Ráadásul aktuális gondjaink, zavaró élethelyzetünk eltűnése, átalakulása egy remek lehetőség a gyakorlatban elért szellemi eredményeink ellenőrzésére.

Noha sok olyan jellegű tanács érkezett irányunkba, hogy „ne az új autónktól várjuk a boldogságot”, a figyelmesebbek felfedezhettek egészen lényegre mutató megjegyzéseket is magyarázataiban. A „hosszú élet gyakorlatra” például szerinte nem (csak) úgy kell gondolni, hogy emberként hosszú életet érünk el, hanem úgy, hogy azzal a végső, embervoltunkon túlmutató lényegünkkel azonosulunk, amit eleve nem érinthet a halál. És azt is többször hangsúlyozta, hogy nincs az életben olyan történés, ami tőlem (a tudatomtól) független. A tudatosság vagy az éber jelenlét szellemi fontosságára pedig nemcsak felhívta a figyelmet, hanem igazolta is annak meglétét megnyilvánulásaival. A metafizikára, a tudat végső természetére való utalás – az, ami barátaimat és engem leginkább érdekelt – ezért, ha nem is került előtérbe, és ha a közönségből sokak számára nem is lesz soha szempont, jelen volt. Arról nem is szólva, hogy minden szóbeli útmutatáson túl Tenzin Wangyalnak – mint egy töretlen leszármazási láncolattal rendelkező hagyomány képviselőjének – jelenléte már önmagában olyasvalami, ami miatt érdemes volt figyelemmel kísérni. Főleg, amikor közel kerülhettem hozzá pár szó erejéig, akkor tűnt fel igazán, hogy a haverkodó, laza stílusa mögött milyen sziklaszilárd erő lakozik. A hagyomány szent ereje és szigora ez, amely koncentrálódott a személyében, és aminek megtapasztalása sokszor nagyobb felismeréshez vezethet, mint a szintén lényeges szóbeli útmutatás. Éppen ez utóbbi tapasztalatom az, ami arra a véleményre vezet, hogy a nagy gyakorisággal feltöltött Facebook videói – minden erőfeszítése és igyekezete ellenére – sajnos nem képesek visszaadni az ilyen mélységű élményeket.

Az egész napos személyes jelenlét az adott gyakorlat elsajátításában is sokat jelentett. Azzal, hogy az emberrel megértetik a mantrák jelentését és használatuknak módját, és gyakoroltatják is vele egy egész hétvégén keresztül, a tanítás szinte lényévé válik (kihangsúlyoznám, hogy a módszerek megértetésére, a módszerek értő alkalmazásának szükségességére tényleg nagy hangsúlyt fektet a tibeti tanító). Pusztán a könyv elolvasása vagy a részvétel egy a fülemben továbbra is roppant furcsán csengő „cyber szanghán” – ha nem is teljesen megkerülhető – nem tudja visszaadni ennek az elevenségét.

A magyarországi Ligmincha – többek közt az Észak-Indiában található Lishu Intézet képzéseit is elsajátító – vezetői idehaza is tartanak közös gyakorlatokat a rinpócse útmutatásai alapján. Ha ez nem is egyenértékű Tenzin Wangyal jelenlétével, jó lehetőség a könyveiben felmutatott hasznos tanítások élő elsajátítására.

Gődény Jonatán

Az elmúlt hétvégén (2017.09.08-tól 09.10-ig) Magyarországra látogatott Tenzin Wangyal Rinpocse, egy tibeti dzogcsen mester, hogy két napon keresztül személyesen vezesse az általa ismertetett hanggyógyítás és hosszú élet nevű meditációs gyakorlatokat. A mester 1959-ben született Indiában, a kínai megszállás miatt hazáját elhagyni kényszerülő, hagyománytisztelő tibeti család sarjaként, és már gyerekkorától tibeti mesterek között, majd a kolostori élet keretein belül ismerkedhetett meg és mélyülhetett el a bön buddhista tanulmányok rejtelmeiben. Egy töretlen láncolat jelenkori képviselőjével van tehát dolgunk.

A program szombaton és vasárnap három darab másfél óra hosszúságú, szünetekkel megszakított blokkból állt. A másfél órás időtartamokon belül felváltva folytak a meditációs gyakorlatok és a hozzájuk fűzött – ugyanolyan fontos, bizonyos esetekben viszont még fontosabb – magyarázatok, a mester példákkal színesített és azok által érthetőbbé, könnyebben megragadhatóvá tett gondolatai, vagy a felmerülő kérdésekre adott megvilágító erejű válaszai. 

A meditációs gyakorlat lényege az öt harcos magszótag hangos recitálása volt, amely szótagok a testen belüli energiaközpontokhoz, szanszkrit nevükön csakrákhoz tartoznak. Ezek a szótagok az „A”, a korona- és homlokcsakrához tartozó, és a terességet jelölő; az „Om”, a torokcsakrához tartozó és a tudatossággal kapcsolatban álló; a „Hung”, amelyet a szívcsakrához párosítanak és a kiegyensúlyozottsággal, együttérzéssel függ össze; a „Ram”, amely a köldökcsakránál a tüzességet, a szándékot, elhatározást jelenti; majd a „Dza” harcos szótag, amely a titkos, legalsó energiaközpontnak felel meg, és a spontán akcióért felelős.

A Rinpocse a konkrét gyakorlatokat megelőző és azokat követő tanító célzatú beszédeiben arra helyezte a legnagyobb hangsúlyt, hogy ezek a módszerek a legkevésbé sem absztraktak, nem öncélúak, itt a gyakorlás nem a gyakorlás érdekében történik. Nem azért, hogy évek múlva minél tökéletesebben tudjuk végezni a meditációt. Noha a kitartó gyakorlás ezt az eredményt is meg fogja hozni, de a lényeg, hogy már a kezdet kezdetén az életünk mindennapi (lehetőleg szellemi) problémáinak megoldására, az életünkben (főleg annak spirituális vonatkozásaiban) fölmerülő akadályok elhárítására használjuk. A mester kiemelte, hogy aki szellemi úton akar járni, annak a mindennapi élete, úgy a munkája, mint a párkapcsolata nem haladhat párhuzamosan, de kapcsolódás nélkül a meditációs gyakorlatok mellett, mert ahogyan fogalmazott, vagy a mindennapi élet fogja akadályozni a szellemi gyakorlatokat, vagy a szellemi gyakorlatok a mindennapi életet.

Szintén kiemelt fontosságú a nyitottság megvalósítása, megőrzése, az új dolgok megismerése, mert ez tartja frissen és rugalmasan a szellemet, ez a lényegi értelemben vett fiatalság titka. A bezárkózás, az elzárkózás, a kitaposott ösvények elhagyásától való félelem, a mindennapi rutinba való belefásulás, ezek az öregség, a megöregedés csalhatatlan jelei. Ami a gyakorlatokban az energiaközpontok megnyitását jelenti a harcos magszótagok segítségével, az az életünkben a minket körülvevő emberek, a minket körülvevő új szituációk felé való érdeklődés és nyitottság, új ismeretek megszerzése, új dolgok tanulása, a teresség, a tudatosság és az együttérzés hétköznapi megvalósítását szolgálhatja és segítheti elő.

Ugyan a tanítások egy olyan általános alapról indultak és tértek oda vissza, amely akár egy érdeklődő, vagy a szellemi úttal és konkrétan a bön/dzogcsen hagyománnyal most ismerkedő hallgató számára is könnyebben megragadható, bizonyos esetekben a Rinpocse érintette a szellemi hagyományok mélyebb vonulatait is. Például amikor a halál kérdését vetette fel a közönség előtt. Kérdése arra vonatkozott, hogy a hallgatóság szokott-e reflektálni erre a (főleg Nyugaton) tabuként kezelt témára. A dzogcsen, a „Nagy Tökéletesség” mint a bön/buddhista hagyomány csúcsirányzata a halál át- és túlélésére, az arra való felkészülésre minden percet meg akar ragadni. Ezért alkalmazza az álomjógát, hogy az életünk egyharmadát (!) kitevő időtartamú állapotot se hagyjuk kihasználatlanul. Erre szolgál a meditációs gyakorlatok folyamatossá tétele, úgy értve, hogy a mindennapi élet, akár a munkánk, akár a párkapcsolatunk, akár önmagunk megismerése és uralása nemhogy akadály ne legyen, de még segítse is a tiszta tudat felismerését, a „fényességes tudat vagy a szakrális test felébresztését”, amivel szemben a halál tehetetlen. A dzogcsen és képviselője, Tenzin Wangyal Rinpocse abból a betegségből akarja kigyógyítani az erre fogékony embereket, ami ezzel a múlandó, öregedő, halálra ítélt fizikai testtel és személlyel való azonosulással kapcsolatos. Ezt a betegséget akarja gyógyítani többek között „formával, energiával, fénnyel és hanggal”.

Felejthetetlen esemény volt egy tibeti dzogcsen mester jelenlétében időzni két napon keresztül. Az esemény zárakkordjaként Tenzin Wangyal Rinpocse saját kezével áldotta meg a jelenlévőket. Tudatosan kerülve a személyes vonatkozásokat, annyit szeretnék csak megemlíteni, hogy az áldás során a mester kezeiből végtelen nyugalmat és gyengédséget éreztem áradni. 

A meditáció közvetlen gyakorlati alkalmazásához és annak eredményéhez azt szeretném hozzátenni, hogy a „Ram” és a „Dza” szótagok megerősítése, és az ehhez tartozó energiaközpontok nyitottabbá tétele nélkül ez a beszámoló sem jöhetett volna létre.

Bartók-Csató Zoltán

Az elmúlt hétvégén Tenzin Wangyal Rinpocse tanításain és az általa vezetett gyakorláson vehettünk részt pár barátommal. Tenzin Wangyal egy hiteles bön tanító. Semmiféle köldökbámulásról nem volt szó.

Olyannyira nem, hogy az öt harcos szótag-gyakorlathoz választanunk kellett egy adott életterületet, problémás szituációt, amin dolgozhattunk. Nagyon határozottan felszólalt az ellen a tendencia ellen, hogy a szellemi gyakorlást és a mindennapi életvezetést különválasszuk. Ha a szellemi gyakorlásunkat, az ezek révén megszerzett pozitív kvalitásokat és magas lelki- és tudatállapotokat nem vagyunk képesek a mindennapi életben megnyilvánítani, akkor valami hibádzik. Ha a mindennapi életünket nem tudjuk a szellemi gyakorlás révén elért tudati emelkedés jegyében élni, akkor valamit rosszul csinálunk. Ha ez a kettő elválik egymástól, akkor akadályozzák egymást, ahelyett, hogy egyik segítené és támogatná a másikat.

Felmerülhet még vádként (és tibeti mesterek részéről fel is merült), hogy mennyire adekvát az, hogy ezeket a valaha nagyon elzárt tanításokat és gyakorlatokat ilyen széles körben, pláne Nyugaton elkezdik tanítani. A tibeti szellemi elit egy dilemma elé került, amikor a kínai megszállás miatt el kellett hagyniuk Tibetet. Ez a dilemma arról szólt, hogy vagy hagyják elveszni a tibeti tanokat (köztük a bönt is), vagy elkezdik Nyugaton kinyilvánítani, hogy fennmaradhasson. Utóbbi mellett döntöttek, és úgy tűnik, jól döntöttek. Fel lehet vetni, hogy ez a tanok felhígulásával, sőt a hamissá válás veszélyével járhat, hiszen a nyugatiak számára is érthető formában kell továbbadni a tanokat.

Tenzin Wangyal tanításai vonatkozásában azonban szó sincs ezekről. Annyi történt, hogy a Rinpocse ezeket az ősi szellemi tanításokat és gyakorlatokat elkezdte alkalmazni a nyugati embert leginkább sújtó élethelyzetekre és szituációkra. Olybá tűnhet, hogy itt a pszichikus (lelki) és a spirituális (szellemi) összekeveréséről van szó, ahol is az előbbi „kiüti a nyeregből” az utóbbit. De nem ez a helyzet, hiszen Tenzin Wangyal mind a mostani budapesti tanításaiban, mind a könyveiben egyértelműen a legmagasabb szellemi és metafizikai tanokat is kifejtette. A Rinpocse a valóban spirituális és metafizikai magasságokig is eljuttatni képes gyakorlatokat a lelki életre és hétköznapi helyzetekre is alkalmazza. Ez akkor jelentene meghamisítást, ha csak és kizárólag ezzel foglalkozna. Amikor a hétvégén meg-megcsillantotta a legmagasabb igazságokat, akkor emiatt ezek még értékesebbnek tűntek, egy „na végre”-érzéssel töltött el engem és barátaimat.

Tenzin Wangyal tanításairól elmondható, hogy a személyes életvezetés vonatkozásában is képes tudatosságot vinni az ember életébe. Egyes bön tanokat és gyakorlatokat olyan formában fejt ki, hogy az legalább relatív szinten, lelki szinten is gyógyító lehet. Ehhez kapcsolódik még, hogy kiemelte az önreflexió, sőt a naplózás fontosságát is, amelyeket ő maga is végez, s amelyek hozzájuttathatnak egy harmonikus élet kialakulásához.

Ami nekem különösen tetszett, az az, hogy kiemelte: a legbiztosabb mester és vezető a saját tiszta tudatosságunk. Nagy segítség lehet, ha az ember külső mestert vagy tanítót is talál, de itt némi kritikát is megfogalmazott. Ki tudja, hogy a magát mesterként definiálók miket tanítanak, hova vezetnek minket. A lényeg, hogy a tiszta tudatosságot, mint a bennünk rejlő mestert megtaláljuk, s „vele” elmélyítsük a kapcsolatunkat.

Kaifis Bence

E kezdettől fogva fennálló lényegiség,
melyet tudatlanságunkból fakadóan nem ismerünk fel,
világosan láthatóvá válik, amint az instrukciókat megkapjuk,
ahogyan nem látható arcunk is láthatóvá válik, amint tükörbe nézünk.

A fiú tulajdonságai

Bu, a fiú, különböző tulajdonságairól kapott nevei alapján ismert: veleszületett tudatosság (rig pa), természet (ngo bo), veleszületett, éber bölcsesség (rang rig ye shes), a mozgó tudat összes jelenségének alapja (shes rig rgyud kyi kun ghzi).

A fiú az őseredeti állapot zavartalan önjelenléte, a fogalommentes, gondolatokon túli önmegértés bölcsessége. Amennyiben azt mondjuk, hogy eme állapotnak a megértése gondolatokon túli, mégis ki az, aki megérti ezt az állapotot? Maga az állapot az, amely megérti önmagát. Például a vajlámpás (vagy Nyugaton használhatjuk az elektromos villanykörte példáját) nem csak azt világítja meg, ami körülötte van; önmagát is megvilágítja. Hasonlóképpen ezen állapot saját benső tudatossága által érti meg önmagát. Önmegértésről beszélünk, mert az állapot nem az üresség vagy a tudatosság, hanem az üresség és tudatosság, az anya és fiú, ma és bu elválaszthatatlansága, tehát a tudatosság az ürességet érti meg. Vagy még pontosabban, mivel elválaszthatatlanok, az üresség tudatosság, és a tudatosság üresség, és az üresség önmagát saját tudatossága által érti meg. Ez az üresség nem érthető meg a fogalmi gondolkozással; a gondolkozás csupán az üresség elmebeli képmását képes megérteni. A szútra rendszerben kezdetben ennek révén értetik meg az abszolút valóság ürességtermészetét. A dzogcsenben viszont közvetlen tapasztalásról, és a rig pa általi azonnali megismerésről van szó.

A fiú a nem megragadó tudat ürességtermészetének zavartalan, önmagától tiszta lényegisége. Ez a mozgó tudat megnyilvánulásának alapja. Megszakítatlanul fennáll. Ha ismerjük ezt a tudatot, a tudatosság e tükrét, minden nirvánai kvalitás visszatükröződik és megnyilvánul benne. Mivel rendelkezik azzal a kvalitással, amit „tükörszerű bölcsességnek” nevezünk. Ha nem rendelkezünk ezzel a tudással, a tudat a szamszára forrásává válik, és ama alappá, amelyben a karmikus lenyomatok tárolódnak.

Az anya és fiú tudatossága

A Zsáng Zsung Nyen Gyüben különbség van a felébredő bölcsesség és a bensőleg eleve fennálló bölcsesség között. Az előbbi az anya, az alap tudatosság feltáruló bölcsessége. Az utóbbi a fiú, az energia tudatosság feltáruló bölcsessége. Itt fontos, hogy tovább részletezzük a tudatosságot. Ha azt mondjuk, hogy az anya és a fiú soha nem vált el, ez azt jelenti, hogy rig pa soha nem állt külön a tudatosságtól. A szamszára mégis hogyan jön létre akkor? A tudat természete olyan, mint a tenger, a szamszárikus tudat pedig olyan, mint a tenger mozgó hullámai. A mozgó tudat szintje az, ahol a szamszára létezik. A mozgó tudat az, amely szétválasztja a valóságot szamszárára és nirvánára.

Háromféle rig pa

A tudatosságnak (rig pa) három fajtája van: átható tudatosság (chab rig); az elmebeliség vagy a mozgó tudat tudatossága (bsam rig); és őseredeti tudatosság (ye rig). Az átható tudatosság (chab rig) elválaszthatatlan a künsi alaptól, és a materiális létezés egészében jelen van. A mozgó tudat tudatossága a fiú rig pa, amely csak ama érző lények tudatában található meg, akiknél a zavarodottság félbeszakíthatja a tudatosság folytonosságát. Amikor zavartak vagyunk, nem tudunk a kontempláció állapotában maradni. Az őseredeti tudatosság az anya rig pa, a tudatosság, ami mindig fennáll, akkor is, ha gyakorlunk, és akkor is, ha nem. Ez az a tudatosság, amit a mozgó tudat tudatossága megpróbál megérteni. Mindazonáltal nem szabad azt gondolnunk, hogy mivel az átható tudatosság mindenütt jelen van, és mivel az őseredeti tudatosság örökké jelen van, nem kell gyakorolnunk. A benső, de ismeretlen, egyéni tudatosság az, amivel szembesülnünk kell, és amit tökéletesítenünk kell, és amibe a mester beavat, amint felfedeztük magunkban.

A mozgó tudat tudatossága számára azért lehetséges az őseredeti tudatosság megértése, mert az anya és fiú elválaszthatatlan, és mert a mindig jelenlévő, önmagától fennálló őseredeti tudatosság nem olyasvalami, amit a mozgó tudat tudatossága hoz létre: csupán felismeri.

Az ég szemlélésének gyakorlata

Az őseredeti tudatosság az öt érzékszerven keresztül tükröződik és vetítődik ki. Az öt érzékszervi észlelésen, és különösen a szem érzékszervi észlelésén keresztül lehet megtapasztalni, éspedig azért, mert kapcsolat áll fenn az elemek, valamint a belső szervek, az érzékszervek és az érzékszervi észlelés között. A szemek esetében a tér elemmel és a szívvel áll fenn ez a kapcsolat.

• elem: tér
• belső szerv: szív
• érzékszervi észlelés: látás
• érzékszerv: szem
• a tapasztalás tárgya: forma

Az elemek érzékszervekkel való kapcsolata alapelv az ég szemlélésének gyakorlatában. Az őseredeti tudatosság nem ismer fejlődést vagy hanyatlást, de vannak időszakok, amikor az ég szemlélésének gyakorlata jól megy, míg máskor nem megy jól. Felléphetnek akadályok, úgy mint álmosság vagy nyugtalanság, a világosság hiánya vagy az üresség tapasztalatának hiánya. Ahhoz, hogy legyőzzük ezeket az akadályokat, érdemes megváltoztatni a nézés fajtáját és irányát. Ahhoz, hogy legyőzzük az álmosságot, érdemes a haragvó nézést alkalmaznunk, úgy, hogy felfelé nézünk; a nyugtalanság legyőzéséhez a békés nézést érdemes alkalmaznunk, úgy, hogy lefelé nézünk. A módszer kibontakoztatásához balra kell néznünk; a bölcsesség kibontakoztatásához jobbra.

Mondhatjuk, hogy amikor megtapasztaljuk az égszemlélő gyakorlat eredményét, magát az őseredeti tudatosságot látjuk a fizikai szemünkön keresztül, amit úgy tapasztalunk és ismerünk föl, hogy a mozgó tudat tudatossága folyamatosan és eltéríthetetlenül jelen van a látás érzékszervi észlelésén keresztül. Ezen a módon, vagyis azzal, hogy egységben maradunk a térrel, a trekcsö kontemplációs gyakorlatát fejlesztjük ki (amit a 15. fejezetben fejtünk ki). Amikor a trekcsöben való stabilitást megvalósítottuk, el kell köteleződnünk a térrel való egység mellett, mely által az elemi fények lehetséges tulajdonságai megnyilvánulnak, amennyiben bizonyos módszereket használunk, úgy mint a „kényszerített bevezetést a tiszta fénybe”, az ég szemlélését a hegyek és az ég találkozásánál, vagy közvetlenül a tiszta ég, a Hold vagy a Nap szemlélését, vagy a tögyál sötét elvonulás végzését.  Ebben az esetben nem maradunk többé a térrel való egységben, hanem megtapasztaljuk a tértapasztaláson belüli energia mozgását. Ez a tögyál gyakorlás alapja. Amikor a tögyált gyakoroljuk, a szem érzékszerve a fő érzéki „ajtó”, amelyen keresztül a térben lévő energia mozgását megtapasztaljuk. A szútra rendszerben nem találunk ilyesfajta leírásokat: ez a magyarázat és ezek a gyakorlatok egyedüliek a dzogcsenben. Jóllehet fontos emlékeznie a gyakorlásra jelentkezőnek, hogy mielőtt elkezdené a gyakorlást, pontos útmutatásokat kell kapnia egy kompetens dzogcsen mestertől.

A Zsáng Zsung Nyen Gyü rendszerében a mester a szimbolikus átadás során hat példát ad annak érdekében, hogy a gyakorlót alkalmassá tegye a közvetlen és nem csupán elméleti megértésre a bu, az őseredeti tudatosság különböző tulajdonságait illetően. Ez nem pusztán filozófiai megkülönböztetése a tulajdonságoknak.

A természetes állapot egy egyedülálló teljesség, nekünk pedig spontán módon, közvetlenül kell megtapasztalnunk minden aspektust, anélkül, hogy a fogalmi tudat által különbséget tennénk: ez a szimbólumok általi közvetlen átadás módja. Olykor a szimbólumok sokkal hatásosabbak tudnak lenni, mint az intellektuális magyarázatok általi tisztázás, mert noha az intellektuális magyarázatok révén tanulunk, a szimbólumok révén érünk; nem erőltetettek, mint a fogalmi magyarázatok. Különösen igaz ez a Zsáng Zsung Nyen Gyüben, ahol a tisztázások többsége szimbolikus, és nem annyira gondolati.

A fiú hat tulajdonsága a következő:

• 1) vajlámpás, mely az önmagától való fényesség szimbóluma;
• 2) lótusz, mely az őseredeti tisztaság szimbóluma;
• 3) pávatoll, mely a tiszta fény spontán tökéletességének szimbóluma;
• 4) tükör, mely a zavartalan, önmagától való tisztaság szimbóluma;
• 5) kristály, mely a mezítelen, áttetsző bölcsesség szimbóluma (szó szerint: „áttetsző mezítelenség”);
• 6) tér, mely a részrehajlás nélküli, mindent átható bölcsesség szimbóluma.

Shenla Ökar (Vajrasattva), szambógakája buddha

Ez az önmagát megértő önjelenlét és öntisztaság. Gyakran, amikor a tanítások a „világosság” vagy a „tiszta fény” terminusokat használják, hajlamosak vagyunk egyszerű fényre gondolni, de ez nem olyan. A világosság azt jelenti, hogy ismerjük önmagunkat, semmint azt, hogy egy tárgyat vagy dolgot ismerünk, vagy hogy önmagunkat mint tárgyat ismerjük. Itt az önvaló, a lélek és a személy ugyanaz, és mindhárom belső tere az üresség. Azért, mert az üresség a belső természete annak az önvalónak, mely maga az én hiánya. Nincs egy állandó vagy független én bennünk vagy a jelenségben. A tradicionális példa egy gazdáról szól, aki keresi a jakot, és nem találja: amit talál, hogy „nincs jak”. Amikor keresünk egy ént, amit találunk, az a „nem-én”; ez jelenti valódi önmagunk megtalálását.

Noha a lótusz a mocsárból nő ki, tisztaságát soha sem szennyezi be a mocsár; ugyanígy az őseredeti tudatosság lótusztisztasága sem szennyeződik be soha a mocsárszerű vágyak által. A tudat őseredeti tisztasága az őseredeti buddha, Kuntuzangpo, aki tiszta marad, még ha vágyak és indulatok mérgeivel érintkezik is. Ahogy a hullámok ugyanolyan minőségűek, mint a tenger, a vágyak is ugyanolyan minőségűek, mint a tisztaság és a bölcsesség. Amint megértjük, hogy a tisztaság a valódi minőségük, felismerjük, hogy soha nem voltak különbek a tisztaságtól.

Nem a művész az, aki a páva tollaira ráfesti a színeket; hasonlóan a fényeket és elemeket, melyek a létezés, valamint a szamszára és nirvána forrásai, sem alkotta meg senki, egyszerűen spontán tökéletesek. A primordiális állapot spontán tökéletes, fogalmakon és időn túli módon. Ez utóbbiak a fogalmi tudat termékei; ez azt jelenti, hogy mindig tökéletes, azaz most is. A fogalmi tudat az, amely elkülöníti a szamszárát és a nirvánát, és osztályozza a dolgokat jóként (nirvánai) és rosszként (szamszárai). De mind a nirvána, mind a szamszára megnyilvánulása annak köszönhető, hogy már eleve ott vannak, önmaguktól tökéletesen az őseredeti állapotban.

Ahogyan a tükröt nem befolyásolja semmilyen elfogultság és előítéletesség, amikor visszatükrözi azt, ami elé tárul, az őseredeti tudatosságot sem befolyásolja a tárgyak vagy a fogalmi gondolatok megjelenése.

A kristály mezítelen és áttetsző; hasonlóan az őseredeti tisztaság is érintetlen a fogalmi gondolatoktól, és a megfigyelő őseredeti tudat számára a benső és külső tapasztalatok tiszták.

A tér benső és külső felett áll; mindent átható és irányokon túli, ahogyan az őseredeti tudatosság is megtalálható minden érző lényben.

Noha a szimbólumok és a nem fogalmi tisztázások más fajtái nem hozzák el a végső megértést, közvetlenebbek és könnyebbek a megértés számára, mint a filozófiai magyarázatok. Amikor a mester a hat szimbólumon keresztül bevezeti a tanítványt a tudat természetes állapotába, a tanítvány alkalmassá válik a fiú minden egyedi tulajdonságának megtapasztalására a mester átadása során.

In Tenzin Wangyal: Wonders of the Natural Mind: The Essence of Dzogchen in the Native Bon Tradition of Tibet. New York, 2000, Snow Lion Publications. 11. fej.

Fordította: Gődény Jonatán (nyersfordítás)

A szamszára és nirvána hibáit és tulajdonságait belátva:
A tudatlan, téves koncepciók különböznek az őseredeti bölcsességtől.
(De) a lényegi alapon belül e kettő nem különbözik.

Má, bu és cál

A Zsáng Zsung Nyen Gyüben (zhang zhung sznyan rgyud – a bön hagyomány dzogcsen tanításait és gyakorlatait tartalmazó gyűjtemény – a ford.) a primordiális állapot alapjának kétféle kifejtésével találkozunk: az első a lényegi tanítások rövid tárgyalása, a második a fényesség keletkezésének tárgyalása. A lényegi tanítások magyarázata három részben történik: a tanítás lényege, cselekvés általi felszabadulás és illúzió alóli felszabadulás.

E három rész közül az első a primordiális állapot alapját magyarázza három témát érintve: az anyát (ma), a fiút (bu) és az energiát (rtsal), ahol az energia az anya és a fiú elválaszthatatlanságát jelenti. Az olyan szimbólumokat, mint „az anya és a fiú”, arra használják a dzogcsenben (rdzogs chen), hogy megtisztítsák és megkönnyítsék a megértést. Ez a triád megfelel a Nyingmapa dzogcsen tanításokban széles körben használt triádnak: lényeg (ngo bo), természet (rang bzhin) és energia (thugs rje). Bizonyos értelemben, a Prajnaparamita irodalomban megtalálható szútra tanítások szerint, má az abszolút igazságnak felel meg, bu a relatív igazságnak és cál (rtsal) a két igazság egységének.

Má a künsi (kun gzhi), a mindenség (kun) alapja (ghzi). Ahogyan a künsi, má a természetes állapot ürességét szimbolizálja, amit az individuum a tudat születetlen lényegeként tapasztal meg; bu a természetes állapot fényessége (rig pa), amit az individuum zavartalan bölcsességként, a tudat fénylő önjelenléteként tapasztal. A künsi üres tere sötét, a rig pa tiszta fénye pedig felkel és beragyogja a künsit. A tér üres marad, de fényes – többé nem sötét. Ez a primordiális állapot ürességében felmerülő rig pa az anya–künsi–tér fia. Ezért úgy is mondják, hogy a künsi és a rig pa olyanok, mint az egymástól elválaszthatatlan anya és fia. A primordiális állapotban üresség és fényesség elválaszthatatlan. Az üresség fényesség és a fényesség üresség. Nem mondhatjuk, hogy az üresség az egyik dolog, a fényesség pedig a másik, mert igazából ők egyetlen egység.

A tér tulajdonságai és aspektusai

Az anya analógiáját azért használjuk, mert a létezés összes jelensége a künsi természetéből ered, és abban működik és szabadul fel. Az anya mind a szamszára, mind a nirvána lényegi alapja; legfelső szinten „bódicsittaként” (bodhicitta – felébredett tudat – a ford.) és a „jelenségek lényegének tereként” ismert, mivel rendelkezik a tér kilenc tulajdonságával:

• 1) határtalan
• 2) mindent átható
• 3) végtelenül kiterjedő
• 4) nincs sem teteje, sem alja
• 5) mérhetetlen
• 6) összetömöríthetetlen
• 7) hatalmas
• 8) örökkévaló
• 9) változatlan

E kilenc tulajdonságot az abszolút üresség vagy tér három fajtájának – ká (mkha’), long (klong) és jing (dbying) – aspektusaiként is magyarázhatjuk. Ká a külső tér, amelyet anélkül kell elgondolnunk, hogy bármit is tartalmazna magában; long azon objektumok tere, melyek a kán belül helyezkednek el; jing pedig a közvetlen tapasztalás tere. Ezt a hármat úgy is fordíthatjuk, hogy külső tér (mkha’), belső tér (klong) és titkos tér (dbying). E három tér három másik fogalommal is kapcsolatba hozható: ká megfelel a „példa” terének (be; dpe), long a „jelentés” terének (don), jing pedig a „jel” terének (rtags).

Ká vagy a be-tér a külső, üres tér, ami nyitott, mint az égbolt. (A ká szó szintén eget jelent.) Long vagy don-tér az objektumok tere, amelyet szintén üresnek tartanak, mint az eget. Hogy segítsen belátnunk az objektumok üres természetét, megkapjuk a külső, üres tér példáját, amelyet az objektumokra kell vonatkoztatnunk. Azzal, hogy az üres tér e példáját az objektumokra vonatkoztatjuk, megértjük annak a kijelentésnek a jelentését, hogy az objektumok – a külső térhez hasonlóan – üresek. Ez a tudati megértés pedig egy jel vagy utalás a titkos térre: a tudat terére, amely a három tér egyesítője is, és amely titkos módon úgy található meg, hogy nem próbáljuk megtalálni.

Ká, a példa tere, a körülölelő tér, a külső fiú külső anyja, a belső tér létezőinek, szubsztanciális jelenségeinek alapja. Például az üres tér (mkha’) az eredeti alapja egy felhő megjelenésének. Ká-tér teszi lehetővé az elemek mozgását, amelyek pedig a feltételei annak a lehetőségnek, hogy a felhő megjelenjen. Az elemek belső térben (klong) történő folyamatos kibontakozása idézi elő a felhő tényleges megnyilvánulását. Annak ellenére, hogy az elemek létre hozták az üres tér állapotában vagy dimenziójában felmerülő összes felhőt, soha nem történt elkülönülés a felhő kibontakozását előidéző mozgás és a felhő ama tere között, amelyből ez a mozgás megnyilvánult. A felhőre, a „külső fiúra” vonatkozó minden mozgás – megjelenés, kibontakozás, működés, felszabadulás­ – a külső vagy körülölelő téren alapul, amely a „külső anya”.

A jelentés tér – long vagy don – a belső tér, ami a jelenségek természetes környezete. Minden jelenség, főleg a létező dolgok szubsztanciális szintjén, eme belső térből származik, ahol megjelennek azon elemek, amelyek a jelenségek létrejöttét előidézik.

A jel tere a titkos vagy tudati térhez kapcsolódik, ami buddha-természetként is ismert. Minden gondolati áramlás ebből a benső tudati térből ered: megjelenésük, kibontakozásuk, működésük és felszabadulásuk mind elválaszthatatlanul e térben foglalnak helyet, amely a tudat üressége (śūnyatā).

Minden objektumnak és magának a tudatnak az abszolút realitása az üresség: ezt „primordiális tisztaságnak” nevezik a dzogcsenben, és „abszolút igazságnak” a szútrákban. A Nap és a kristály hasonlatában minden valóság üresség alapja, a létezés abszolút igazsága olyan, mint a mindenfelé ragyogó Nap, míg a tudat üresség alapja vagy tere (dbying) olyan, mint a Nap fényét visszaverni képes kristály. Az üresség csak a tudatban képes megérteni önmagát.

Kuntuzangpo (Samantabhadra), dharmakája buddha, ősbuddha

Az ég szemlélésének gyakorlata

Nagyon fontos, hogy ne csupán elméleti, hanem tapasztalati megértésünk is legyen a külső, körülölelő térnek, az objektumok belső terének és a tudat titkos terének elválaszthatatlanságáról. Amikor a dzogcsen tanításokban a tudat és a tér egyesítéséről beszélnek az ég szemlélése által, a gyakorló megpróbál jelen lenni e három tér elválaszthatatlanságában. Amiért a gyakorlatot szemlélés által végezzük, annak oka nem az, hogy az érzéki észlelést csupán a látó érzék tudatosságára korlátozzuk. Az összes szerv által lehetőség van a három tér elválaszthatatlanságának megtapasztalására. A szem érzékszervét azért preferálják, mert ez a legfontosabb az öt érzékszervi tudatosság közül, és mert a tér elemmel áll összefüggésben. A szemünk által láthatjuk meg az alap bölcsességet, miközben az eget szemléljük. A benső fény a szívből származik, és keresztülhalad két csatornán, amelyek a szív üres terét összekötik az ég üres terével a benső fény „ragyogó vízkapuin”, a szemeken keresztül. Ezért a szemeken keresztül történik meg a benső fény kiáradása a külső térbe. Ily módon a szív tér eleme, a szem érzékszervi tudatosságának tér eleme és az ég külső, körülölelő tér eleme összekapcsolódik. Ez az egyesülés a térrel, mely által nem érezzük többé magunkat korlátolva, konkrét helyhez kötöttnek a testünk által, hanem jelen vagyunk határok nélkül, mindenhol a térben.

Két tradicionális tibeti példát szoktak használni, hogy rámutassanak arra, hogy a külső tér a benső tér projekciója. Az első a ház. Ha a házon belül világítunk egy lámpával, a fény az ablakokon keresztül kivilágít, ugyanígy a benső fény is kivilágít a külső térbe benső elemeink üres teréből kiindulva, az érzékszervi tudatosságon keresztül. A második a vajlámpás elhelyezése egy sötét szobában lévő bábuban, melynek szemei helyén lyukak vannak. A fény, amit a réseken keresztül látunk, a benső tér benső tiszta fénye, a jelenlét fénye, amit a szemünkön és az összes érzékszervünkön keresztül kivetítünk.

Ez az anya és a fiú egyesülése.

Az anya négy tulajdonsága

Mának vagy künsinek négy tulajdonsága van:

• 1) őseredeti tisztaságú
• 2) spontán tökéletességet nyilvánít meg
• 3) neutrálisan nyilvánít meg
• 4) egyetlen gömbként magában foglalja a teljességet

Azért tartják úgy, hogy az anya rendelkezik az őseredeti tisztasággal, mert nem képes beszennyezni semmilyen sötétség, sem a nirvána és szamszára, sem az erény és erénytelenség, sem a szenvedélyek és áldások, sem a fogalmi gondolatok és a nem fogalmi bölcsesség, sem a boldogság és szenvedés, sem a benső és külső, sem a szubjektum és objektum, sem az ok és okozat kettőssége, vagy bármilyen elfogultság a jó vagy a rossz iránt.

Úgy tartják, hogy a spontán tökéletesség tulajdonságával rendelkezik, mert benne mind a nirvána és szamszára, mind az erény és erénytelenség, mind a szenvedélyek és áldások, mind a fogalmi gondolatok és a nem fogalmi bölcsesség, mind a boldogság és szenvedés, mind a benső és külső, mind a szubjektum és objektum, mind az ok és okozat, mind a jó és a rossz kettőssége ősidőktől fogva tökéletes.

Neutrálisnak mondják, mert nem elfogult sem az erény, sem az erénytelenség irányába, nincs a felmerülő erény és erénytelenség közé korlátozva, és mert ő az alapja mindennek, ami felmerül.

„Teljességet magában foglalónak” tartják, mert mind a három teret magában foglalja: a külső teret, a belső teret és a titkos teret, ily módon a példa, a jelentés és a jel terét.

A nagy külső tiszta tér a határtalan, az irányok vagy az idő iránt elfogulatlan anya; a belső tér az anya, amelyből minden szubsztanciális létező születik, és amely által minden létező létrejön; a titkos tér az üresség és világosság nem-kettősségének anya-tudatossága, a létezés alapfeltételének tere. „Teljességet magában foglalónak” nevezik, mert üresség és világosság egyszerre jelenik meg benne, éber tudatosságként, mely nem különálló a megnyilvánulástól.

A benső és külső kétszeres klasszifikációját alkalmazva azt mondhatjuk, hogy amikor a gömbszerű teljesség külsőleg nyilvánul meg, külső térnek vagy „példának” nevezhető. Amikor bensőleg nyilvánul meg, akkor titkos térnek nevezik, a tudat természetnek, valamint buddha-természetnek vagy „jelnek”. Amikor a külső és benső egységeként nyilvánul meg, belső térnek nevezik, a jelenségek természetes állapotának vagy „jelentésnek”.

Minden létező anyja

A künsi minden létező anyja, eredete a szamszárának és nirvánának, a benső és külső létezésnek, a negatívnak és pozitívnak, a megvilágosodásnak és az illúziónak.

Habár mindenek alapjának, az anyának nincsenek tulajdonságai, nincs formája vagy színe, ő maga teljesen alap nélküli. Születetlen, mint az ég, semmilyen cselekvés nem hozta létre, nincs semmiféle oka. Nincs semmilyen lényegi alap, ami az őseredeti künsit megnyilvánítaná; ez a benső üres természete mindennek. Ez az a tér, amelyből a külső és benső létezés alapstruktúráját képező elemek megnyilvánulnak. Ez a tudatban keletkező gondolatok és a külső létezésben keletkező objektumok alapja. Ez a három nagy vízió, a hang, a fény és a fénysugarak forrása, amelyek a természetes állapot energiájának megnyilvánulásai.

Amikor azt mondják, hogy az anya a forrása a benső létezésnek, a künsire utalnak mint a tudat természetére, születetlen és üres, mint az ég.

Az anya megtapasztalása a meditációban

Gyakorlatunk során közvetlen tapasztalásunk lehet az anya és a fiú elválaszthatatlanságáról. Ha a meditáció közben megfigyeljük a gondolatok eredetét, láthatjuk, hogy a tudat természetes alapjában kelnek fel, és abba olvadnak vissza. Ha tudatában vagyunk annak, hogy az ürességből erednek, és magukra hagyjuk őket, a gondolatok tovaszállnak, mi pedig a kontempláció állapotában maradunk, melyben az üresség, ami megmarad, világosabbá válik. Ez az üresség a künsi, a világosság pedig a rig pa, az üresség tiszta tudatossága a kontempláció állapotában. Elválaszthatatlanságuk az üresség és a tiszta tudatosság egysége a természetes állapotban, ahogyan a napfény sugara is az az energia, amely a Nap és az ég elválaszthatatlanságának megnyilvánulása. Az üresség világosság nélkül olyan lenne, mint az alvás. Amikor alszunk, nem vagyunk jelen, de a gyakorlat során fent kell tartanunk a jelenlétet. Ezt tisztáznunk kell a gyakorlatunkban. Nem azt kell megpróbálnunk, hogy a rig pa jelen legyen a künsiben; a kontemplációnk során a künsi és a rig pa elválaszthatatlanságában kell jelen lennünk. A kontempláció során feltárulhat a számunkra künsi és rig pa, üresség és világosság egysége, melyben az anya és a fiú boldogan egymásra találnak. Ebben az újraegyesülésben egy bizonyos fajta örömöt érzünk. Ekkor beteljesítjük a korlátolt gyakorlás fokozatát, és elérjük azt az állapotot, ahol már nincs különbség gyakorlás és nem-gyakorlás között. Ez összhangban áll azokkal a kijelentésekkel, amiket a dzogcsen tanítások úgy mondanak, hogy a meditáció a nem-meditáció, a meditáció már nem az elme kitalációja. A bölcsesség végső megvalósítása, amikor a rig pát a künsi energiájának megnyilvánulásaként ismerjük fel, olyan, mint amikor a fiú visszatér az anya ölébe.

In Tenzin Wangyal: Wonders of the Natural Mind: The Essence of Dzogchen in the Native Bon Tradition of Tibet. New York, 2000, Snow Lion Publications, 10. fej.

Fordította: Gődény Jonatán (nyersfordítás)

„És énekelni kezdének az asszonyok, kik vígadozának és mondának: Megverte Saul az ő ezerét és Dávid is az ő tízezerét. Saul pedig igen megharaguvék, és gonosznak tetszék az ő szemei előtt ez a beszéd, és monda: Dávidnak tízezeret tulajdonítanak és nékem tulajdonítják az ezeret, így hát már csak a királyság hiányzik néki. Saul azért attól a naptól kezdve rossz szemmel néz vala Dávidra, sőt azután is.” (1Sám 18:7–9)

*

Dávid nevéről a legtöbbeknek talán hamarabb ugrik be Góliát feletti győzelme, mint Saullal, az őt közvetlenül megelőző királlyal való kapcsolata. Pedig ez utóbbi ellensége a bibliai történet szerint sokkal nehezebb falatnak bizonyult, lelkileg sokkal mélyebb nyomot hagyhatott, éspedig éppen azért, mert alapvetően nem is volt az ellensége.

Góliát a szemben álló hadsereg legnagyobb harcosa volt. Legyőzése, ha nem is nevezhető egyszerű feladatnak, nem okozott erkölcsi dilemmát, benső, érzelmi megingással nem fenyegetett. Saul viszont kezdetben saját fiaként szerette Dávidot, aki hűséggel és hálával viszonyult felé. Dávid királyának még a legkiélezettebb pillanatokban sem akart ártani. És mégis, minden szeretete ellenére ellenséges viszonyba került vele, mert Sault „elhagyta az Úr”.

Nem állítható, hogy Saul érdemtelenül foglalta volna el a királyi trónt. Rátermett uralkodó volt, remek vezetői képességekkel megáldva. Egyértelműen kiemelkedett az emberek közül. Dávid nem annyira képességeiben, mint inkább tisztaságában múlta felül őt, illetve abban, hogy uralkodni soha nem kívánt. Saul észrevett valamit Dávidban, amit saját szívében nem talált. Nemcsak az uralkodót látta meg benne, hanem azt is, hogy nem függ e titulustól. Dávid nem vágyott arra, hogy király legyen. Leginkább ebben az apró, de mégis hatalmas dologban különböztek.

Saul félni kezdett e tisztaságtól, fenyegetve érezte helyzetét és rangját, melyre oly büszke volt. Dávid gyönyörű hárfajátékára lándzsahajítással válaszolt, mellyel kis híján megölte, és igyekezett más furmányos módokon is eltenni őt láb alól. Később pedig – noha Dávid sosem vétett ellene, sőt, a király minden gorombaságára jósággal válaszolt – el is üldözte udvarából. Talán nem is az zavarta leginkább, hogy elveszítheti birodalmát, hanem az, hogy nem tud olyan lenni, mint ő. Nem tud nem király lenni, nem képes e királyi cím nélkül önmagát meghatározni és elképzelni. Azaz nem képes a formától, még ha az oly magas rangú is, megválni. Király-tudatának megveszekedett rabja volt. Éppen ezért nem maradhatott király.

Dávid szerette Sault. De ragaszkodását, mely a rangokhoz, a hírnévhez, a hatalomhoz kötötte, nem tudta támogatni. Hibái ellenére szerette őt. De hibáit nem volt hajlandó szeretni, s önnön benső ragyogását sem tudta és akarta az ő egyéni kedvéért elrejteni.

Saul azt kívánta, Dávid bárcsak ne Dávid lenne. Azt kívánta, bár ne lenne önmaga. Dávid talán megőrizhette volna Saul lelki épségét és nyugalmát, ha kiválóságát nagy nehézséggel mégis eltitkolja. Saul tovább örvendhetett volna a nép rajongó szemeinek, és annak a tudatnak, hogy mind közül ő a legnagyobb. De Dávid a Saul iránti mérhetetlen részvététől is jobban szerette Istent. És ez nem engedte, hogy önmagát az ő királyának kedvéért – akit úgy tisztelt – megtagadja. Saul rangban, érettségben, korban felülmúlta Dávidot, és gyűlölte, amiért neki ez nem volt elég ahhoz, hogy feláldozza magában azt, ami nem feláldozható. 

Saul bukása nem Dávidon múlott: saját gyengeségein és hibáin, melyek eszébe jutottak, valahányszor Dávidra tekintett. Nem volt ereje és bátorsága felszámolni ezeket. Csupán arra, hogy megpróbálja eltiporni azt, aki tökéletlenségére – puszta létével – folyvást emlékeztette. Bűnösnek, cselszövőnek, aljasnak, gonosznak látta ezt a tiszta ifjút. Vádolta őt, felelőssé tette a rossz, de legalábbis a neki nem tetsző eseményekért. Gyanúval, bizalmatlansággal követte Dávid minden mozzanatát. Gyanúval, amire Dávid példás és hűséges viselkedésével soha nem adott okot.

Saul végül a kardjába dőlt. Dávid pedig megsiratta. Bár győzött, vesztére törni Saulnak soha nem akart. Indulatok nem táplálták, rejtett vágyak nem befolyásolták döntéseiben. Összeesküvés és árulás szándéka fel sem merült benne. Harcról és a trónról titkon nem álmodott. Mindez csupán azért történt így, mert hű volt önmagához.

Saul sohasem volt igazi ellenség. Dávid számára csak a Saulban lévő sötétség volt az. Ez ellen viszont – még ha csatákat vívtak is külsőleg – szintén nem kellett igazán harcolnia. Mert szellemi fényével és makulátlanságával már eleve, kezdettől fogva győzedelmeskedett felette.

Gődény Jonatán

*

„Másnap pedig megszállta Sault az Istentől küldött gonosz lélek, és prófétálni kezde a maga házában; Dávid pedig hárfázott kezével, mint naponként szokta, és a dárda Saul kezében vala. És elhajtá Saul a dárdát, azt gondolván: Dávidot a falhoz szegezem; de Dávid két ízben is félrehajolt előle. És félni kezde Saul Dávidtól, mert az Úr vele volt, Saultól pedig eltávozék.” (1Sám 18:10–12)

„Akkor mondák Dávidnak az ő emberei: Ímé ez az a nap, a melyről azt mondotta az Úr néked: Ímé kezedbe adom ellenségedet, hogy úgy cselekedjél vele, a mint néked tetszik. Felkele azért Dávid, és elmetszé orozva Saul ruhájának szárnyát. Lőn pedig ezután, hogy megesett a Dávid szíve rajta, hogy elmetszé Saul ruhájának szárnyát; És monda az ő embereinek: Oltalmazzon meg engem az Úr attól, hogy ily dolgot cselekedjem az én urammal, az Úrnak felkentjével, hogy kezemet felemeljem ellene, mert az Úrnak felkentje ő. És megfeddé Dávid kemény szókkal embereit, és nem engedte meg nékik, hogy Saul ellen támadjanak. Mikor pedig Saul felkelt a barlangból, és elment az úton: Dávid is felkelt ezután, és kiment a barlangból, és Saul után kiálta, mondván: Uram király! Mikor pedig Saul hátratekinte, Dávid arczczal a földre hajolt, és tisztességet tőn néki. És monda Dávid Saulnak: Miért hallgatsz az olyan ember szavaira, a ki azt mondja: Ímé Dávid romlásodra tör?! Ímé a mai napon látták a te szemeid, hogy az Úr téged a kezembe adott ma a barlangban, és azt mondották, hogy öljelek meg téged, de én kedvezék néked, és azt mondám: Nem emelem fel kezemet az én uram ellen, mert az Úrnak felkentje ő. Azért atyám! nézd, ugyan nézd felső ruhádnak szárnyát kezemben, mert mikor levágtam felső ruhádnak szárnyát, nem öltelek meg téged! Azért tudd meg és lássad, hogy nincsen az én kezemben hamisság és semmi gonoszság és nem vétkeztem ellened, de te mégis életem után leselkedel, hogy elveszessed azt. Az Úr tegyen ítéletet közöttem és közötted, (…) de az én kezem nem lesz ellened.” (1Sám 24:8–13)

Láttalak. Megint. Mindig megmutatod magad, mire pont elfelejtenélek, vagy mire azt hiszem, pont elfelejtettél. Nem tudtam és nem is akartam rólad levenni a szemem. Olybá tűnt, e helyzetben éppen ez lenne illetlen. Azokat is láttam, akik körülötted legyeskedtek. Irigyeltem, de leginkább megvetettem őket. Ők nem ismerték fel, amit én. Hogy egyes-egyedül csakis miattam jöttél. Miattam öltöztél királykék ruhába, és e ruhát arany nyaklánccal a kedvemért koronáztad. Rejtély, honnan tudtad, hogy itt leszek, és honnan tudtad, mi felel meg leginkább az ízlésemnek. Hiszen mi csak pillantásokból ismerjük egymást. Beszédesekből, de mégis csak pillantásokból.

A többiek nem azt szeretik benned, amit én. A többiek, ha ismerik is nevedet és múltadat, nem ismernek. Éppen ezért nem mentem oda hozzád soha. Mert én beláttam, amit ők nem. Hogy nem vagyunk méltóak közelségedhez.

Te nem is tudod, milyen nagy ajándék voltál aznap este. Anélkül, hogy tudtam volna, igazából téged csodálni mentem oda. Semmi másra nem emlékszem arról az unalmas bálról. Csak a korunkból már teljesen kivesző, királynői tartásodra, és a vibráló levegőre, amivel megtöltötted a termeket. Nem vártalak. Nem reméltelek. Még csak elégedetlen sem voltam aktuális helyzetemmel. És te tudtad, hogy éppen ezzel éred el a legnagyobb hatást. Ez az este, ahogy eltervezted, a szépségről szólt. A te szépségedről. És ez a szépség értem, leginkább értem tündökölt.

Jól tudom, hogy te nem a földről való vagy. Mégis, arra az esetre, ha emberi oldalad ezt néha elfeledné, tudatni akartam veled, és ha nem éreztem volna hitványnak bármilyen dicséretet, amivel hálámat kifejezhettem volna, személyesen is tudattam volna veled, hogy a terved sikerrel járt. Ha csak néhány órára is, istennő voltál valaki szemében. Vagyis az voltál, aki vagy.

Ők, ha valamilyen szinten törődnek is veled, embernek látnak, aki néha felvillantja földöntúli bájait. Nekem, és nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik éles szemmel látják a dolgokat, de mégis, kiváltképp nekem, csillagfény vagy, aki olykor-olykor emberi alakban is megmutatja magát.

Az emberi oldal, amelyik időnként bennem is fölém kerekedik, roppant mód kívánt téged. Hiszen gyönyörű voltál. És most nagy erőkkel keresne is, ha nem lenne bizonyos benne, hogy úgyis, mikor majd jónak érzed, ismét felbukkansz az életében. De tudom, kedvességed nem ezzel viszonozhatom. Nem azzal, hogy igazolom helyem szükségességét a te életedben. Önzetlenül dicsérni téged. Talán egyedül ezzel nem vétkezem fenséged előtt. Talán egyedül ezzel őrizhetem meg magamban eme est ragyogását, és annak tudatát, hogy szeretlek.

Gődény Jonatán

Személy szerint úgy gondolom, hogy A forrás (The Fountain, 2006) Darren Aronofsky eddigi legjobb filmje. A Fekete hattyú (Black Swan, 2010) néhány vonatkozásban talán még harcba szállhatna vele az első helyért, de az leginkább pszichológiai drámaként határozható meg, amelyben a transzcendencia kérdéskörét legfeljebb átvitt értelemben érintik. A Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream, 2000) és a Pankrátor (The Westler, 2008), kiváló rendezés ide vagy oda, túlságosan földhözragadt témákat dolgoznak fel, a Pi (Pi, 1998) egy nagyon elvont alkotás, a Noé (Noah, 2014) pedig egy olyan minősíthetetlen bibliai adaptáció, amit nem is szívesen említek meg.

Persze A forrással szemben is lehetne kifogásokat felhozni. Sokan túlságosan giccsesnek, érzelgősnek, szenvelgőnek, másfelől „ezoterikus” hablatynak tarthatják. De ha lehántjuk róla ezt a mázat, akkor egy olyan alkotással találkozunk, amelyik a halál témáját egy igen komoly szinten ragadja meg, olyannyira, hogy azok szinte egy az egyben megfelelnek azoknak a felfogásoknak, amelyeket tradicionálisnak nevezünk. Hogy ez mennyire tudatos a rendező részéről, az – mint oly sok más esetben – homályban marad. De akárhogy is van, a film révén alkalom adódik számunkra a halál elévülhetetlen témáját feleleveníteni, mégpedig oly módon, hogy az nem nélkülözi a szellemi perspektívákat sem.

A történet három síkon zajlik. Mindhárom síkon ugyanazt a szereplőt (Hugh Jackman) találjuk, aki különböző módokon igyekszik elfogadni vagy éppen elutasítani saját maga és szerelme halandóságának gondolatát. Egyes értelmezések szerint a múlt, a jelen és a jövő állapotait látjuk. Ám ha fel is vetjük, hogy ezen különböző korokban felbukkanó személyek egyazon akaratiság, egyazon minőségkomplexum kifejeződései, vagy másképp fogalmazva, egymás reinkarnációi, ezek lényegében nem időbeli síkok, de nem is a valóság és a képzelet váltakozásai (merthogy ez is felvethető), hanem minőségbeli különbségei a halálhoz való hozzáállásnak.

A síkok annyira egymásba olvadnak és összekapcsolódnak, hogy ha akarnánk, bármelyikből magyarázhatnánk az összes többit, és ezzel sok elemző próbálkozott is, ám ez a történet mondanivalója szempontjából másodlagos jelentőségű. Már csak azért is, mert Aronofsky szándékosan nyitva hagyja ezt a kérdést, ami azt jelenti, hogy igazából nincs megoldása ezeknek a felvetéseknek. Nagyjából mindenki azt gondolhat a filmről, amit gondolni akar, és valamennyire igaza is lesz (például közkedvelt – és gyakorlatilag a leglaposabb – értelmezés, hogy a két másik sík a korunkbeli tudós benső vívódásának ábrázolása). Viszont a minőség szerinti értelmezés, vagyis a síkok szellemi szempont szerinti hierarchiába rendezése egészen egyértelműen megadja a kulcsot a tekintetben, hogy mi is tekinthető valóságnak, jobban mondva valóságosabbnak a történet különböző szálai közül – már amennyiben feltétlenül el akarjuk választani ezeket a síkokat egymástól, és nemcsak egységes egészként, hanem részleteiben is értékelni akarjuk a mozzanatokat.

A kiindulópont saját korunk, ahol egy tudós (Tommy) megrögzötten keresi az ellenszert, amivel megmentheti a halálos betegségben szenvedő feleségét. Ez a karakter képtelen elfogadni az elmúlás gondolatát, a halált egy „betegségnek” tekinti, és minden tudományos módszert bevet, hogy ezt elkerülje, vagy, ahogy ő mondja, „gyógymódot” találjon rá. Nem nehéz belátnunk, hogy ez azonos a modern ember általános hozzáállásával, aki a földi élet minél hosszabb elnyújtásával igyekszik menekülni az elkerülhetetlen halál gondolata és ténye elől. Hiszen azt hiszi, a halállal együtt minden megszűnik. Nincsenek túlvilági alternatívái, és ezért folyamatos szorongás uralkodik rajta. Karakterünk végül el is bukik, hiszen ez egy olyan erő, ami felett a legkörmönfontabb tudományos felfedezés révén sem lehet kibújni.

A második karakter egy konkvisztádor, aki a majákhoz utazik, hogy megtalálja az elrejtett édent és benne az örökélet fáját, amely királynője földi uradalmának megszilárdítására lenne a garancia. Ő már helyesebb úton igyekszik járni a modern emberhez képest, hiszen a hagyományokhoz nyúl segítségért (egyfelől a majákéhoz, másfelől saját keresztény vallásához), vagyis azokhoz az ismeretekhez, amelyek hiteles tudással rendelkeznek az örökkévalóság elérésének vonatkozásában. Valamint aminek révén eljut a földi élet centrumához, az emberi világ szívéhez, ahhoz a forráshoz, amely egyben a transzcendens erőkkel, az univerzális renddel való kapcsolatfelvétel kapuja (ezt a film szintén nagyon szépen ábrázolja). De neki is el kell buknia, mert célja még mindig egy evilági maradandóság megvalósítása, ami – tartson akármeddig – egyszer mindenképp véget ér. Helyes ítéletet mond az inkvizítor erről a törekvésről, még ha egy negatív szereplő is a filmben: „királynőtök a földön keresi a halhatatlanságot, a hamis Paradicsomot”. A maja pap is figyelmezteti: „a halál út az áhítathoz”, vagyis a beavatási halál egy szükséges esemény ahhoz, hogy elérje az új létállapotot. Sajátosan jeleníti meg ezt a metafizikai problémát a rendező is: a konkvisztádorból, miután az örök élet nedűjéből kortyolt, valamiféle növény nő ki. Evilági mohóságának, uralomvágyának az a jussa, hogy a relatíve örök, de legalábbis az emberihez képest sokkal hosszabb életét növényként élheti.

A harmadik karakter az űrben emelkedik egy felrobbanni készülő csillaghoz, amely a transzcendens megszabadulás, a metafizikai transzformáció filmbéli szimbóluma. Egy jógit látunk, aki higgadt, türelmes, megfontolt, egy mély szellemi tudás és önismeret birtokában van, és már nem töri a fejét a földi örökléten, evilági mohóságát teljesen hátrahagyta. Múltjának és előző életeinek visszahatásai ugyan még olykor megkísértik, de jórészt már felülemelkedett rajtuk, és biztosan halad a céljához. Végül ez az út is áldozatot követel. De egy olyat, amibe karakterünk már teljesen belenyugodott, és önként vállalt. És azzal a céllal, hogy az áldozata személyes, individuális, emberi létformájánál nagyobb dolog születésével jár együtt (amit a filmben a száraz, korhadt fa kivirágzása jelképez).

Amennyiben részben mégis ragaszkodunk a reinkarnáció szerinti értelmezéshez, azt lehet mondani, hogy a jógi esetében a metafizikai megszabadulásra tett korábbi elhibázott kísérletek kijavításáról van szó. (A reinkarnáció tradicionális, azaz nem közismert értelmezése kapcsán lásd például A létörvény című írást.) Míg a harcos hódító és a modern tudós retteg a haláltól, és világban való tévelygésük a körül mozog, hogy azt valamiképp elkerüljék, a jógi ráébred, hogy az ő útjaikat követve ugyanúgy elbukna (a bukás oka a létszomj). Ezért szembenéz a halállal, felszámolja minden ragaszkodását, és nem menekül többé. Ezen a ponton kiderül, hogy ő maga az, akiről az egész történet szól, az „Ősatya”, aki a mindenség forrása, aki az emberi sors folyamán folyamatosan jeleket ad magáról (a filmben erre az aranyszínű fény utal), és aki még arra is képes, hogy a múltbeli eseményeket megváltoztassa (a film végén mind a tudós, mind a hódító történetébe belenyúl, és átformálja, már csak ebből is következik, hogy felettük áll, azaz valóságosabb).

Nagyon érdekes a vektoriális szimbolikája a filmnek. Míg a tudós főhadiszállása a kutató laboratórium, vagyis életének kitüntetett helye a világ egyik pontja a sok közül, addig a konkvisztádor a világ középpontjához igyekszik, a jógi viszont nemcsak hogy megtalálta a centrumot, de onnan fel is emelkedik az égbe. Vagyis háromféle mozgást látunk. Egy periférikus, egy a perifériától a centrumhoz tartó horizontális, és egy földről az égbe mutató vertikális irányulást. Ez pedig pontosan az a spirituális út, amelyik a tradíciók egybehangzó tanításai szerint magában foglalja az evilági (buddhista fogalommal, szamszárai) tévelygés – mint kiindulópont ­–, a beavatás (az emberi létállapot beteljesítése) és a metafizikai megvalósítás állomásait. Az individuálisból az univerzálisba való átlépés, majd a végső beteljesülés szellemi folyamatát. (Ezzel kapcsolatban René Guénon művei adnak további eligazítást.)

Azt a feltételezést, miszerint a történet beavatási stádiumokat ábrázol, a gyűrűvel kapcsolatos események is alátámasztják. Míg a modern tudós egy műtéthez való bemosakodás során elveszíti a jegygyűrűjét, és többé nem is találja meg, a konkvisztádor pedig az édenben elejti a gyűrűt, mielőtt királynőjével való egyesülés jelképeként felhúzhatná, addig a jógi, ereje és uralma teljében, magabiztosan húzza fel a gyűrűt az ujjára a szellemi beteljesülést megelőző pillanatban. Vagyis csak neki van jogosultsága arra, hogy a soha meg nem szűnő szerelem, vagyis az örök egység állapotába lépjen, ami földi, azaz múlandó keretek között nem, csakis egy emberfeletti irányulás tekintetében képzelhető el.

Az, hogy mindez ráadásul egy látványát és hangzását tekintve is kiválóan megkomponált filmben kap helyet, amely olyan mesterien játszik a háttérben folyamatosan felbukkanó, melengető aranyszínnel (amely tulajdonképpen a metafizikai felébredés minden pillanatban fennálló lehetőségét fejezi ki), a szakrális-archetipikus szimbólumokkal (fa, gyűrű, lángoló kard, ereklyetartó, piramis, csillagok, hóesés, királynő, szent, kapuőr stb.), az egymásba lehelet könnyen átalakuló valóságábrázolásokkal, hogy a film szinte minden egyes képkockáját történettől függetlenül is öröm nézni.

Természetesen nem állítható, hogy olyan alkotással van dolgunk, amely minden tekintetben harmonizálna a tradicionális alapelvekkel és szemléletmóddal. Az áthallások viszont egészen nyíltan jelen vannak, és ez talán elegendő ahhoz, hogy a nézőt a valódi szellemi utak felkutatására inspirálja.

Gődény Jonatán

„Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ennek következménye az a felháborító paradoxon, hogy valaki magát minél inkább kintlevőnek tünteti fel, annál mélyebben benne van, s ezért valaki minél kevélyebb, és minél jobban henceg és minél pökhendibb, és orrát minél jobban felhúzza, annál komikusabb, végül is minél emberfölöttibbnek akar feltűnni, annál nevetségesebb. Éppen ezért nincs mulatságosabb magatartás, mint a pátosz.”