„És énekelni kezdének az asszonyok, kik vígadozának és mondának: Megverte Saul az ő ezerét és Dávid is az ő tízezerét. Saul pedig igen megharaguvék, és gonosznak tetszék az ő szemei előtt ez a beszéd, és monda: Dávidnak tízezeret tulajdonítanak és nékem tulajdonítják az ezeret, így hát már csak a királyság hiányzik néki. Saul azért attól a naptól kezdve rossz szemmel néz vala Dávidra, sőt azután is.” (1Sám 18:7–9)

*

Dávid nevéről a legtöbbeknek talán hamarabb ugrik be Góliát feletti győzelme, mint Saullal, az őt közvetlenül megelőző királlyal való kapcsolata. Pedig ez utóbbi ellensége a bibliai történet szerint sokkal nehezebb falatnak bizonyult, lelkileg sokkal mélyebb nyomot hagyhatott, éspedig éppen azért, mert alapvetően nem is volt az ellensége.

Góliát a szemben álló hadsereg legnagyobb harcosa volt. Legyőzése, ha nem is nevezhető egyszerű feladatnak, nem okozott erkölcsi dilemmát, benső, érzelmi megingással nem fenyegetett. Saul viszont kezdetben saját fiaként szerette Dávidot, aki hűséggel és hálával viszonyult felé. Dávid királyának még a legkiélezettebb pillanatokban sem akart ártani. És mégis, minden szeretete ellenére ellenséges viszonyba került vele, mert Sault „elhagyta az Úr”.

Nem állítható, hogy Saul érdemtelenül foglalta volna el a királyi trónt. Rátermett uralkodó volt, remek vezetői képességekkel megáldva. Egyértelműen kiemelkedett az emberek közül. Dávid nem annyira képességeiben, mint inkább tisztaságában múlta felül őt, illetve abban, hogy uralkodni soha nem kívánt. Saul észrevett valamit Dávidban, amit saját szívében nem talált. Nemcsak az uralkodót látta meg benne, hanem azt is, hogy nem függ e titulustól. Dávid nem vágyott arra, hogy király legyen. Leginkább ebben az apró, de mégis hatalmas dologban különböztek.

Saul félni kezdett e tisztaságtól, fenyegetve érezte helyzetét és rangját, melyre oly büszke volt. Dávid gyönyörű hárfajátékára lándzsahajítással válaszolt, mellyel kis híján megölte, és igyekezett más furmányos módokon is eltenni őt láb alól. Később pedig – noha Dávid sosem vétett ellene, sőt, a király minden gorombaságára jósággal válaszolt – el is üldözte udvarából. Talán nem is az zavarta leginkább, hogy elveszítheti birodalmát, hanem az, hogy nem tud olyan lenni, mint ő. Nem tud nem király lenni, nem képes e királyi cím nélkül önmagát meghatározni és elképzelni. Azaz nem képes a formától, még ha az oly magas rangú is, megválni. Király-tudatának megveszekedett rabja volt. Éppen ezért nem maradhatott király.

Dávid szerette Sault. De ragaszkodását, mely a rangokhoz, a hírnévhez, a hatalomhoz kötötte, nem tudta támogatni. Hibái ellenére szerette őt. De hibáit nem volt hajlandó szeretni, s önnön benső ragyogását sem tudta és akarta az ő egyéni kedvéért elrejteni.

Saul azt kívánta, Dávid bárcsak ne Dávid lenne. Azt kívánta, bár ne lenne önmaga. Dávid talán megőrizhette volna Saul lelki épségét és nyugalmát, ha kiválóságát nagy nehézséggel mégis eltitkolja. Saul tovább örvendhetett volna a nép rajongó szemeinek, és annak a tudatnak, hogy mind közül ő a legnagyobb. De Dávid a Saul iránti mérhetetlen részvététől is jobban szerette Istent. És ez nem engedte, hogy önmagát az ő királyának kedvéért – akit úgy tisztelt – megtagadja. Saul rangban, érettségben, korban felülmúlta Dávidot, és gyűlölte, amiért neki ez nem volt elég ahhoz, hogy feláldozza magában azt, ami nem feláldozható. 

Saul bukása nem Dávidon múlott: saját gyengeségein és hibáin, melyek eszébe jutottak, valahányszor Dávidra tekintett. Nem volt ereje és bátorsága felszámolni ezeket. Csupán arra, hogy megpróbálja eltiporni azt, aki tökéletlenségére – puszta létével – folyvást emlékeztette. Bűnösnek, cselszövőnek, aljasnak, gonosznak látta ezt a tiszta ifjút. Vádolta őt, felelőssé tette a rossz, de legalábbis a neki nem tetsző eseményekért. Gyanúval, bizalmatlansággal követte Dávid minden mozzanatát. Gyanúval, amire Dávid példás és hűséges viselkedésével soha nem adott okot.

Saul végül a kardjába dőlt. Dávid pedig megsiratta. Bár győzött, vesztére törni Saulnak soha nem akart. Indulatok nem táplálták, rejtett vágyak nem befolyásolták döntéseiben. Összeesküvés és árulás szándéka fel sem merült benne. Harcról és a trónról titkon nem álmodott. Mindez csupán azért történt így, mert hű volt önmagához.

Saul sohasem volt igazi ellenség. Dávid számára csak a Saulban lévő sötétség volt az. Ez ellen viszont – még ha csatákat vívtak is külsőleg – szintén nem kellett igazán harcolnia. Mert szellemi fényével és makulátlanságával már eleve, kezdettől fogva győzedelmeskedett felette.

Gődény Jonatán

*

„Másnap pedig megszállta Sault az Istentől küldött gonosz lélek, és prófétálni kezde a maga házában; Dávid pedig hárfázott kezével, mint naponként szokta, és a dárda Saul kezében vala. És elhajtá Saul a dárdát, azt gondolván: Dávidot a falhoz szegezem; de Dávid két ízben is félrehajolt előle. És félni kezde Saul Dávidtól, mert az Úr vele volt, Saultól pedig eltávozék.” (1Sám 18:10–12)

„Akkor mondák Dávidnak az ő emberei: Ímé ez az a nap, a melyről azt mondotta az Úr néked: Ímé kezedbe adom ellenségedet, hogy úgy cselekedjél vele, a mint néked tetszik. Felkele azért Dávid, és elmetszé orozva Saul ruhájának szárnyát. Lőn pedig ezután, hogy megesett a Dávid szíve rajta, hogy elmetszé Saul ruhájának szárnyát; És monda az ő embereinek: Oltalmazzon meg engem az Úr attól, hogy ily dolgot cselekedjem az én urammal, az Úrnak felkentjével, hogy kezemet felemeljem ellene, mert az Úrnak felkentje ő. És megfeddé Dávid kemény szókkal embereit, és nem engedte meg nékik, hogy Saul ellen támadjanak. Mikor pedig Saul felkelt a barlangból, és elment az úton: Dávid is felkelt ezután, és kiment a barlangból, és Saul után kiálta, mondván: Uram király! Mikor pedig Saul hátratekinte, Dávid arczczal a földre hajolt, és tisztességet tőn néki. És monda Dávid Saulnak: Miért hallgatsz az olyan ember szavaira, a ki azt mondja: Ímé Dávid romlásodra tör?! Ímé a mai napon látták a te szemeid, hogy az Úr téged a kezembe adott ma a barlangban, és azt mondották, hogy öljelek meg téged, de én kedvezék néked, és azt mondám: Nem emelem fel kezemet az én uram ellen, mert az Úrnak felkentje ő. Azért atyám! nézd, ugyan nézd felső ruhádnak szárnyát kezemben, mert mikor levágtam felső ruhádnak szárnyát, nem öltelek meg téged! Azért tudd meg és lássad, hogy nincsen az én kezemben hamisság és semmi gonoszság és nem vétkeztem ellened, de te mégis életem után leselkedel, hogy elveszessed azt. Az Úr tegyen ítéletet közöttem és közötted, (…) de az én kezem nem lesz ellened.” (1Sám 24:8–13)